Miért szent a Szent Korona?
Egy koronára — légyen bármilyen is — minden korban áhítattal tekintenek az emberek. Az ékes fejdíszben nem csupán hatalmi szimbólumot látnak, hanem olyan mágikus erôt is sejteni vélnek, amely átsugárzik viselôjére, s hatással van szemlélôjére is. Különösen jellemzô lehetett ez a szemléletmód a nomád kultúrák népeire, így a magyarokra is, amelyrôl a bizánci krónikák is tudósítanak. A világban számtalan korona létezik, talán olyan is van, amit szent tárgyként tartanak számon, de Szent Koronánk az egyetlen, amely önálló jogintézményként is működve meghatározója volt államnak, nemzetnek, országoknak és népeknek a Kárpát-medence térségében.
A Szent Korona alapformája egyszerre jeleníti meg a földi világot és a föléje boruló kozmoszt. E legegyszerűbb szimbólumban az abroncs jelenti az ember „birodalmát", a keresztpántok az ég birodalmát — a felfoghatót és a felfoghatatlant, az elérhetôt és az elérhetetlent. Ez az alapforma egészül ki az abroncson a függôkkel, a keresztpántok fölött a kereszttel. Nyilvánvalóan nem ok nélkül. Ez a koronaforma az egykori beavatási sámán fejdíszek formáját idézi. A sámán fejdíszen található kiegészítôk, például agancsok, az ég felé irányulva a kozmoszból érkezô égi jelek vételét és a földi üzenetek kisugárzását teszik lehetôvé, míg a függôk a földiek felé közvetítenek. A sámándiadém viselôje ezért egyszerre lehetett tudója égi-földi üzeneteknek, s beavatottsága által közvetítô az égi és földi hatalmak között. A sámánkoronát tehát nem csupán felékesített fejdísznek, hanem olyan funkcionálisan meghatározott, különleges erôvel, manával felruházott diadémnak vélhetjük, amelyet viselôjétôl függetlenül Istent helyettesítô fétisnek kell tekintenünk. Tudvalévô, hogy a koronát Krisztus földi helytartója, a pápa megszentelte. Ezáltal, bár áttételesen ugyan, de magán viseli az égi hatalom kézjegyét, a keresztény szentség jegyeit is. A megszentelés által immár függetlenedett egykori készítôjétôl, az embertôl, objektiválódott benne az idea, az isteni lényeg, s az isteni lényeg tárgyiasulásaként tekintendô szentnek. István, mint az égbôl származó Álmos kései utóda nyerte el a koronát, amit hosszú századokon át további Álmos-nembéli királyok viseltek. Ezért az égi származásból eredô szakrális karizmatikus erô is átsugárzott a koronára. Bár vélekedhetnénk úgy, hogy ez az égi jel az Árpád-ház kihalásával erejét vesztette, amely egyébként is csak a pogány kor hagyományát ôrizte, azonban István „Isten kegyelmébôl" elnyert királyságával a keresztény szakrális karizma ereje is a koronába áramlott, amelyet István, majd László szentté avatása még inkább megerôsített. A korona azzal, hogy közvetlenül Szent István és Szent László személyéhez kötôdött, különleges szakrális ereje a szent királyok halála után nemhogy csökkent volna, a személyükhöz fűzôdô eszmeiséggel kiegészülve és erôsödve egyben szent ereklyévé is nemesedett.
A korona az évszázadok során intézményesült, s mint meghatározó jogintézmény alkotmányképzô tényezôként jelent meg jogrendünkben. Már Istvánnál is különleges szerepet kapott. Érdemes újfent felidézni a Hartvik legenda István koronázásáról szóló sorait, miszerint „...miután elhozták az apostoli áldás leveleit, a püspökök a papsággal, az ispánok a néppel illô dicséreteket nagy fennhangon kiáltozván, az Istennek kedves Istvánt királynak kikiáltják és a szent kenettel felkentet királyi méltóságú koronával megkoronázták."*Nem tulajdonul kapta tehát a koronát, hanem csak a hatalom és kormányzás jogát szerezte meg a koronázás által. A pápa által is szentesített, égiektôl kapott karizmája alapján, bár alkalmas volt a hatalomra és kormányzásra, alkalmasságát földi halandóknak is, a püspökök(nek) a papsággal, az ispánok(nak) a néppel együtt meg kellett, hogy erôsítsék. Ezáltal olyan szervezet, olyan kötelék jött létre, amelyben egyrészrôl a többség, a közösség jogot adott kiválasztottjának a hatalomra és kormányzásra, másrészrôl a kiválasztott — a király — esküvel megerôsítve elfogadta a hatalom és kormányzás jogát a többség, a közösség szolgálata érdekében. Mindez a koronában öltve testet, sajátos közjogi helyzetet is teremtett. Ebbôl következôen minden hatalom és jog a koronából ered és oda származik vissza. Aki tehát a hatalommal visszaél, vagy jogot sért, legyen akár maga a király is, a koronával kerül szembe, s méltatlanná válik a hatalomra, a törvények gyakorlására. A korona tehát egyet jelent az országgal, annak királyával és népével egyetemben. Ezért a korona — mármint az ország és népe — senki által el nem idegeníthetô, másra át nem ruházható, fel nem osztható, ezért szuverén jogi személyiség, amelyet egyrészrôl a király, másrészrôl az országlakosok együttes akarata garantál. Az országlakosok együttese jelenti a népfelséget, amelybe fajra, nemre, nemzetiségre, vallásra, felekezetre való tekintet nélkül eleinte csak a személyükben szabad, nemes országlakosok, a késôbbi évszázadokban kiteljesedô egyéni és titkos választójoggal pedig valamennyi polgára alanyi jogon beletartozik. Ezért a népfelség érvényesülése egyben a hatalom és jog gyakorlásának feltétele is. Mindezekbôl következik, hogy a korona, mint szuverenitás, a király és népfelség szerves együttese, szent és sérthetetlen.
Az idea, az eszme immáron a konkrét tárgytól, személyektôl, dinasztiáktól, tértôl és idôtôl is függetlenedve személyiség-jellegű organizmusként kelt önálló életre, s mint önálló fejlôdésre képes organizmus, mindenkor az isteni törvények — természetjog szerint a legelvontabb társadalmi gondolatok megjelenítésére, az emberi lényeg kifejezésére képes, amelyben a múlt-jelen-jövendô szerves együttese is benne foglaltatik.
A korona István által Szűz Máriának történô felajánlása révén ahhoz a földi-égi személyiséghez származott át, aki az ország Mennyei Méltóságaként nemcsak egyszerű védôszentként, hanem legfôbb Patrónaként van jelen Isten oldalán. Ettôl Magyarország nem csupán egy ország a sok közül, hanem Regnum Marianum, örökös égi királyság koronája pedig Szent Korona, amely egyesíti magában az isteni és az emberi lényeget, lévén Mária önmaga is az, mint istenszülô, legtisztább földi anya. A korona, mint Mária koronája, önmagában és egyszerre képes megjeleníteni az embertôl független világot — benne a teremtô erôt, az idôtlen idôt, a tér nélküli teret —, az elôdök által megélt és bejárt, számunkra kevésbé ismert múltat és térségeket, ugyanakkor konkrét jelenünket és várható jövônket is. Ez a négy dimenzió maga a totalitás. Ez a totalitás jelenti a Szent Korona misztériumát, ami felfogható és felfoghatatlan, érthetô és érthetetlen, megmagyarázható és megmagyarázhatatlan, megfejthetô és örök titok egyszerre. Ezt felfogni, megérteni és részesévé válni egyet jelent a beavatottsággal, a beavatottság a kiválasztottsággal, ami csak kevés földi halandónak adatik meg, de mindannyiunknak arra kell törekednünk, hogy nekünk magyaroknak, s a velünk együtt élô népeknek is megadattassék!
(C. Tóth János: Misterium Hungarorum)
(Szabadság)
| |
