Csoóri Sándor : Millennium Kárpátalján
Az első millenniumot, a honfoglalás ezredik évfordulóját száznégy évvel ezelőtt, 1896-ban ünnepelte a magyarság. Az országos megemlékezés - arányait, mozgalmasságát és pompáját tekintve - olyan volt, mint egy jókais képzelőerővel megírt színpadi mű, vagy még inkább olyan, mint egy gigászi opera, amelynek a zenéjét maga Isten szerezte, a magyarok Istene, s a díszletei között pedig ott lehetett látni a Magas-Tátrát, a Kárpátokat, a Vereckei-hágót, Pusztaszert, Erdélyt, ott a négy folyót: a Dunát, a Tiszát, a Drávát és a Szávát, Buda hegyét a messzire tekintő királyi várral, s mindazt a sok-sok középületet, közteret, emlékművet, amelyet az ezredik évforduló tiszteletére emelt a múlt század végi ország. Köztük a Hősök terét, a Vajdahunyadvárat, a Műcsarnokot, a Szépművészeti Múzeumot és az Európa új remekművének készülő Országházat - amely az is lett valóban.
Az olyanfajta kései utód, mint én, csöndes óráiban azt gondolja, hogy az emlékezés nagyarányúsága, csillogása nem egyszerűen csak az időnek szólt, az eltelt ezer esztendőnek, de mélylélektani válasz volt minden romlásunkra, pusztulásunkra, föltehetően még a túlerővel szemben elbukott szabadságharcunkra is. Dacos, szép, szimbolikus elégtétel, amelytől még a megszelídített császárnak és királynak, Ferenc Józsefnek is el kellett ámulnia.
Ez az idén elkezdődött második millenniumunk, a keresztény magyar állam megteremtésének ezredik évfordulója messze elmarad az elsőtől. Elmarad külsőségekben, látványban, alkotásban, lendületben és öntudatban, de legfőképpen abban, hogy az akkori Nagy-Magyarország helyén egy megcsonkított Kis-Magyarország emlékezik, tízmilliós lélekszámmal az anyaországban, négy és fél millióval a határokon kívül, vagy nyugati szétszóratásban, gyors beolvadásra ítélve.
Egyszóval: nem szépíthetjük a helyzetünket. Ez a mi mostani beregszászi, pontosabban kárpátaljai ünneplésünk is magán viseli a történelmi hanyatlás minden tünetét. A megemlékezés jegyében nem épültek új, ezred végi iskolák, kórházak, hidak, múzeumok, a városok nem állíttattak szobrot az államot megteremtő István királynak, aki eddig csak a nyugati kereszténység nagy hatású szentje volt, de mostantól, az új ezredévtől kezdve a keleti ortodox egyház is odaemelte glóriás és szorgalmas szentjei közé.
Azt gondolom: ha már torkunkat szorító szégyennel kimondtuk a hanyatlás szót, szembesülnünk is kell vele becsületből. Föl kell mérnünk, hogy mit jelent ez a hanyatlás történelmileg, morálisan, politikailag; mit jelent az egész nemzet szempontjából, s mit az elszakított, külön élő részekéből.
Bármilyen meghökkentő is, de akadnak neves történészeink, akik jól ismerve a történelem kíméletlenségét, azt állítják, hogy hanyatlásunk igazán csak a sötéten látók szemében hanyatlás, a józanabb és a tárgyilagos elemzők szemében nem az. Már-már az ellenkezője. Ők ugyanis azt állítják, hogy a magyarság múltja a Kárpát-medencében nem más, mint a túlélés sikertörténete. Kelet és Nyugat ütközőpontján utánozhatatlan létpróba, hiszen még jóval a honfoglalás előtt ugyanúgy megsemmisülhettünk volna, ahogy a hunok, az avarok, a besenyők s a többi nomád nép. Később pedig elsodorhattak volna a tatárok, a törökök, a Habsburgok, sőt ellentéteink miatt mi magunk is elpusztíthattuk volna magunkat.
Az érvelés tetszetős, de hamis. A túlélés eszméje bújtatott eszme. A véletlen szerencsét tekinti a megmaradás első számú feltételének. A magyar történelem nem erre épült. Nem a kivárásra és a jó sorsra. A Himnusz költője ugyan így fordul Istenhez:
"Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére"
- ami egyértelműen isteni ajándékot sejtet, de a magam világi eszével azzal egészítem ki ezt a hitet, hogy a honfoglalás nem ajándék volt, nem a sors kegye, hanem magas fokú intelligencia műve. Az előrelátásé és a reményé. Ha a honfoglalás a besenyő és a támadó bolgár hadak előli menekülés következménye lett volna csupán, a későbbi nagy döntéseikben is kizárólag csak a túlélési ösztön és a külső erők hatása játszotta volna a főszerepet.
De nem ez történt. Már a kalandozások abbahagyása is a katartikus tudat műve volt. A belátásé. A drámai belső erőké. Nem beszélve a kereszténnyé válásról és az államalkotásról, amely az égi és a földi matematikát egyenrangúan és tudatosan alkalmazta. Mindnyájan tudjuk, hogy az ezer esztendővel ezelőtti Európa nem a nyugalom Európája volt. Sokan a világvégét várták, az apokalipszis kirobbanását, amelyhez a római egyház félelmetes történetekkel járult hozzá. Nemeskürty István egyik tanulmányában arról számol be, hogy 882 és 992 között, a honfoglalás és a kalandozások idején, közvetlenül az István koronázása előtti száz évben nyolc pápát gyilkoltak meg, többnyire paptársaik. Hatalmi ellenfeleik.
István a világvégét sugalló évben mégsem a romlásra, az ügyes kivárásra szavazott, hanem koronát kért. Királyságot akart. Államot. Magasztos formát, amelyben a magyarság élni tud.
Ez az akarat tartozik hozzá eredetünkhöz. Ez az akarat alapozza meg azt az ötszáz esztendőt, amelyet múltunkból igazán sikeresnek nevezhetünk: István megkoronázásáról Mátyás uralkodásáig.
Nagy korszak ez, nagy történelem, nagy teljesítmény. Nem lehetett véletlen, hogy a múlt nagyságát átélve és átérezve Mátyás király Attilát, a hun birodalom fejét tekintette elődjének és példaképének.
Sajnos a sikeresnek nevezhető öt évszázadunk Mohácscsal befejeződött. Mi, akik a XX. században kortársai és tanúi lehettünk néhány nagy birodalom összeroppanásának: a britnek, a németnek, a szovjetnek, ha besötétedő szívvel is, de el tudjuk képzelni, hogyan lett vége az Árpádok, az Anjouk, a Hunyadi Mátyások birodalmának. S így azt is, hogy Mohács után hogyan kezdődtek el sikertelen évszázadaink.
Az egységes országból hamarosan három ország lett. Nyugaton és északon Habsburg befolyással a Magyar Királyság, keleten szultáni fejbólintással Erdély s a volt birodalom közepén a hódoltsági részek.
Bármilyen különös, de épp ebben a képtelen helyzetben mutatja meg erejét s időtálló hatalmát a Szent István-i esze és teljesítmény. A három részre szakadt ország tragikus tényét minden magyar kénytelen volt tudomásul venni. Az viszont eszébe se jutott senkinek, hogy a három országrészben három magyar nemzet született. Az akkori szóhasználat a leghűbb kifejezője ennek a tudatnak: három ország, de egy haza! Ezt vallja Bocskai és Bethlen Erdélyben, Pázmány Péter Nagyszombaton, Zrínyi Miklós Csáktornyán és ezt a bégek és a basák uralma alatt élők is a hódoltságban. A tizenhatodik, a tizenhetedik század után ez az érzés támad föl Rákócziban és kurucaiban, ez a reformkor és a szabadságharc magyarjaiban. Legszebb példája ennek a március tizenötödikén kihirdetett Tizenkét pont, amelynek záró pontja és csattanója: Unió Erdéllyel!
Ha ennek a századokon átnyúló egységtörekvésnek az eredetét kutatjuk, István királyig kell visszahátrálnunk, hiszen bizonyíthatóan ő volt az első, aki a magyar állam egységéért a saját rokonait is kiirtotta, megvakíttatta, elüldözte az országból. Legmélyebben talán László király, a későbbi Szent László értette ezt meg, aki nagyapja, Vazul miatt haraggal gondolhatott volna Istvánra, de megértve első királyunk gondolatának erejét, harag helyett szentté avattatta őt.
Bármennyire megváltozott is történelmünk Mohács után, levert szabadságharcok, háborúk, Trianonok következtében a Szent István-i akarat ma is itt munkál bennünk. Éljünk bár nyolc országban, szétszóratásban több kontinensen, leginkább pedig a magyar állam és a szomszédos államok közt elterülő senki földjén, mégis azt ismételjük makacsul, hogy egy nemzet tagjai vagyunk, jóvátehetetlenül.
Hogy szónoklatokban ez gyönyörűen hangzik, nem vitás. Sőt az is megnyugtató, hogy ennek az érzésnek alkotmányos fedezete is van. De ahogy az idő halad, a szavak mellé egyre több látható s tapintható értéket kellene fölhalmoznunk. Anyagiakat, szellemieket. Sokan azt állítják, hogy a legjobb eszköze ennek a demokrácia. Ezt vallom én is. A kérdés csak az, hogy milyen demokrácia. A veszekedős? A korrupciókkal átszőtt demokrácia? Az, amely négyévenkénti választások után szinte újra kezd mindent, elfogultan és önzően? Ez a fajtája a demokráciának még tovább osztja, még tovább darabolja a magyarságot, odahaza és a határon túliak körében is.
Az erőt a demokráciában mi még csak később találhatjuk meg. Nyikita Mihalkov, a híres orosz filmrendező egyik vallomásában fölteszi a kérdést: hogyan állíthatnánk egymás mellé az angol demokráciát és az oroszt, amikor más-más talajban gyökereznek? A mozgatóerő Angliában a gőzgép volt, Oroszországban pedig az irigység.
Ezzel valahogy mi is így vagyunk. Éppen ezért sorrendet kellene változtatnunk. Első számú kérdésünk csakis a nemzet egységének a megteremtése lehet, és mindent ehhez kell hozzáigazítanunk.
Számtalan példa igazolja: ha nem ezt csináljuk, vesztesek leszünk újra.
A sok közül egyet említek, amelynek főszereplője éppen Kárpátalja.
1989 után a térségben rendkívüli, mondhatnám, hogy világpolitikai súlyú események történtek. Leomlott a berlini fal, s egyesült a két Németország. Széthullt a szovjet birodalom, s önállósult többek között Ukrajna, Moldova és a kis balti államok is. S Románia kivételével szétesett szinte minden trianoni képződmény. Önálló ország lett Horvátország, Szlovénia, Bosznia, Macedónia, Szlovákia.
Mindez váratlanul, nemzetközi béketárgyalások nélkül történt. Szerbia kivételével minden szomszédunk kedvezőbb helyzetbe jutott, de mi, magyarok, az átrendeződések sorából kimaradtunk. Szlovákia például egyetlen házastársi pofon elcsattanása nélkül úgy hagyta faképnél Csehországot, mintha sosem feküdt volna vele széles franciaágyban. És ha már ilyen könnyen autonóm országgá s nemzetté vált, jogosan elvárhattuk volna, hogy a két ország szétválásakor a felvidéki magyarság is kaphasson autonómiát. De nem kapott. Hiányzott hozzá az egységes nemzet gondolata, ereje, összeköttetése, kapcsolatrendszere, találékonysága, önbizalma. Ráhagyta az egészet a felvidéki magyarokra.
De nem csak Szlovákiával, Ukrajnával is rosszul jártunk. Szovjetellenes taktikából alapszerződést kötöttünk vele ahelyett, hogy olyan megoldást kínáltunk volna neki, amely hosszú távon mindkettőnknek kedvezőbb lehetett volna, beleértve az oroszokat is. Rá kellett volna beszélni őket, hogy hét-nyolc éves közös munkával és nemzetközi segédlettel Kárpátalja legyen szabad vámterület. Nyugat és Kelet ne Hegyeshalomnál érintkezzék egymással, hanem valahol Csap, Beregszász, Tiszaújlak, Nagyszőlős és Técső térségében. Úgy gondolom, amit a kárpátaljai magyarság elveszített Trianonnál, közvetítő szerepe révén úgy nyerhette volna vissza, hogy anyagilag és a tudatában is újra megerősödik, miközben mások megerősödését is szolgálja.
Egy ilyen új és komoly föladathoz természetes, hogy többféle nyelvtudás, műveltség, szakértelem, Európa-ismeret és Ázsia-ismeret is kell.
Tudom, bárki rávághatja erre a gondolatmenetre, hogy fellegeket lökdöső utópia. Lehet. De olyan, amely megfogalmazása után dolgozni kezd, és elkezdi alakítani maga körül a világot.
Szónoki fordulatok és zászlólobogtatás helyett azért beszélek ilyen gyakorlatias teendőkről, mert az ezer évvel ezelőtti kezdetet csak akkor élhetjük át, ha eredetiségünket - bármilyen formában - mi magunk is tettekkel igazoljuk.
(Elhangzott 2000. augusztus 12-én Beregszászban.)
Szőcs Géza: M
Ti megváltó királyok,
akikben hinni jó!
Hány magyar élt a földön?
az hány száz millió?
és hány fog még születni
az mennyi milliárd?
E népet Szondi őrzi
s az ötszáz walesi bárd.
Ő mindig megtalálja
elvesztett szarvasát
és felépíti folyton
lerombolt templomát:
a nép, a forradalmár,
a lázadó legény,
ki ezer éve mondja,
hogy mindig van remény.
*
Minden élet: kő egy épületben.
Hang egy tenger-mormolgatta dalban:
sorsokból szőtt óriási szőnyeg,
Isten szőtte, hattyú-forma dallam.
(Magyar Nemzet)
| |
