A puszta, a csárda és a híd
írta Kőszegi Renáta
A hortobágyi táj, a pásztorok életmódja, kultúrája Magyarország jelképeiként élnek a köztudatban. Egyes elemek olyannyira nemzeti szimbólumokká váltak, hogy – azonosságtudatunk hordozóiként – mindennapi életünkben és használati tárgyainkon is megjelennek:
Hortobágy utca, Csikós utca, Hortobágy étterem. Telefonkártyán, sot a százforintos bankjegyen is feltunik az ottani pásztor alakja és a Kilenclyukú híd képe.
Hogyan váltak a sajátos természeti, társadalmi, gazdasági környezetben kialakuló hortobágyi pásztorkultúra elemei nemzeti jelképekké? Milyen csatornák, áttételek mentén kerültek „belsobol” „idegenbe”, és az új közegbe kerülve milyen új funkciókat nyertek? A jellegzetesen osi magyar tájjá kikiáltott puszta területe a középkorban még surun lakott volt. A falvak a tatár és a török hadak támadásai következtében elnéptelenedtek. A térséget Debrecen városa perek, zálogosítások, királyi adományozások során szerezte meg. A Tisza tavaszi áradásai termékeny iszappal vonták be a pusztát, amely a szikesedés ellenére elegendo legelot biztosított a szilajpásztoroknak, akik télen-nyáron legeltettek.
Debreceni döntés
A török hódoltság 150 éve után Debrecen városának elölrol kellett kezdenie az átformáló, polgáriasító munkát, amellyel egyrészt a természeti környezetet kívánta megváltoztatni, másrészt pedig biztonságos viszonyokat kívánt teremteni a városban és a pusztán. 1699-ben a Debrecen–Pest országúton a Hortobágyon átutazók számára pihenohelyként a Hortobágy folyó mátai hídjánál vendégfogadót építtetett a városi tanács. Indokolta ezt az is, hogy I. Leopold megerosítette Debrecen tizenötödik századból származó vámszedési jogát, valamint az, hogy Diószegi Sámuel szenátor és postamester a mátai hídfonél jelölte ki a Debrecen–Pest postaút egyik lóváltó állomását. A hortobágyi csárda tehát fontos vámszedo és közlekedési pontnál létesült – a XVIII–XIX. században épült csárdák elofutáraként. A ló vontatta szekér, kocsi és hintó közlekedése idején a csárdák ott alakultak ki, ahová egy nap alatt a legközelebbi településrol vagy csárdától el lehetett érni, illetve az állatokat el lehetett hajtani. A hortobágyi csárda forgalmát a debreceni vásárokra és a keleti országrészbe utazók, valamint a Pest irányába tartó vendégek biztosították. A megnövekedett igények kielégítésére Debrecen városa 1737-ben felújíttatta és bovíttette a fogadót. 1781-ben új és a réginél nagyobb csárda épült, amely napjainkban is vendégloként muködik.
A Hortobágy folyón átvezeto fahíd az 1600-as évek elején épült, de már a XIV. századtól híd állt itt, hiszen a Pest–Debrecen országút erre vezetett. A régi fahíd fenntartása, állandó javítása nagy költséggel járt, ezért 1827-ben Debrecen tanácsa úgy határozott, hogy kohidat építtet. Az úgynevezett Kilenclyukú híd 1827 és 1833 között épült fel.
A XVIII–XIX. századi Hortobágy az állattartás Kánaánja volt. Debrecen gazdálkodásában ez a kereskedelemmel együtt a megélhetés biztos forrását jelentette, és eroteljes kézmuipar is települt rá.
A XVIII. századig nem szabályozták az állattartás rendjét a Hortobágyon, ekkorra azonban Debrecen nagy határperei lezárultak: a határokat kijelölték, s ezek tiszteletben tartása érdekében szükségessé vált egy szabályos legeltetési rend kialakítása, amellyel a XIX. század elejére megszilárdult a hortobágyi pásztorszervezet is. A jószágok orzésével és gondozásával foglalkozó pásztorok között különbséget tettek az általuk orzött állatok fajtái szerint – ez a megkülönböztetés egyben rangsort is jelentett. A csikósok álltak a sor elején, velük majdnem azonos szinten a gulyások, s csak utánuk következtek a juhászok. A legszegényebb és a legkevesebbre tartott réteg a kondásoké volt.
A négy-hét fobol álló pásztorcsoportok kor, felelosség és munkamegosztás szerint tagozódtak. Egy-egy csoport élén a számadó állt, aki anyagilag is felelt a legelore hajtott állatokért. Saját állománnyal rendelkezett: ez volt a biztosíték arra, hogy az esetleges kárt megtérítse. A számadó fogadta fel a számadó bojtárt, aki a legfobb segítsége volt; a bojtárokat, akik az állatokat orizték, legeltették; és a kisbojtárt, aki nem legeltetett, feladata az étel beszerzése, elkészítése és a szállás orzése, rendben tartása volt.
A pásztorok kultúrájának nincs olyan eleme, amely ne lett volna meg a környezo falvak, mezovárosok paraszti kultúrájában, hiszen ok is falusi, városi származásúak voltak. Sajátos, elszigetelt pusztai életmódjuk során azonban több olyan hagyományelemet, tárgyat, munkaeszközt, viseleti darabot megoriztek, amelyek a falusi, városi környezetben elpusztultak.
A hortobágyi vásár sajátosságát történeti fejlodése, alakulása és a vásár településektol távol eso volta adta. A hídi vásár az országos híru debreceni vásárok sorában keletkezett, a város állatvásáraként. A hortobágyi vásár kialakulásában három tényezo játszott dönto szerepet. Az elso a hortobágyi állattartás volt, amely a múlt század közepére árutermelo jelleguvé alakult. A második a puszta kiterjedése, a vásárhelyek viszonylagos távolsága, amelyek megkövetelték, hogy az állatokat ne hajtsák nagy költséggel messzire, hanem lehetoleg helyben adják el. A harmadik tényezo a hagyományban gyökerezett.
A Hortobágy folyó hídjánál – mint fontos átkelo- és vámhelynél, valamint pihenoállomásnál – eladók és vevok gyakran találkoztak, és ott helyben adtak-vettek, a tulajdonképpeni vásárt kiiktatva az árucserébol. Ezeket az alkalmankénti vásárokat betyár- vagy zöldvásároknak nevezték. Az elso, Debrecen által engedélyezett hortobágyi vásárt 1892-ben tartották a csárdával szemben.
A reformkor fénye
A vásár a XIX. század végén vált jelentossé. Egészen az 1920-as évekig az állatkereskedelem országos gócpontja és kirakodóvásár is volt, amelyre debreceni mesterek – szucsök, szurszabók, csizmadiák, kalaposok, gubások, szíjgyártók, késesek, kötélverok – vitték el áruikat. Megfordultak itt cirkuszosok, vásári mulattatók is. Az 1930-as évekre azonban már nem kereskedelmi jellege, hanem látványossága tette érdekessé. A második világháború elotti években a vásár gazdasági jelentosége csökkent, és a háború gazdasági nehézségei is károsan befolyásolták azt. A világháború után az 1948-ban megalakult Hortobágyi Állami Gazdaság Nemzeti Vállalat újfajta gazdálkodást, a puszta hasznosításának új formáit vezette be, megváltoztatva a jószágtartás, legelogazdálkodás rendjét – így lezárult a hortobágyi hídi vásár történetének elso szakasza.
Hortobágy a reformkorral, a kibontakozó nemzeti eszmék és ideák elterjedésével vonult be a köztudatba. Magyarországon a múlt század közepén indultak el azok a gazdasági, társadalmi, politikai változások, amelyek erosítették a nemzetállam kifejlodését. A nemzet léte szorosan összefügg a nemzeti kultúra kérdésével. Az összetartozás-tudat, a „nemzet elképzelésének” alapjait a közös kultúra teremti meg. A nemzeti kultúra egyfajta kommunikációs alapot jelent a nemzetállam tagjai számára. Nemcsak az iskolarendszer, kulturális intézményrendszer kiépítését, egységes köznyelv, nemzeti irodalom, zene, képzomuvészet, színmuvészet stb. kibontakozását, hanem a társadalom tagjai számára mintaként szolgáló életvitelt és gondolkodásmódot is. Ferdinand Tönnies a múlt században felhívta a figyelmet a személyes kapcsolatokon alapuló „közösségek” és az ezeknél átfogóbb „társaságok”, „társadalmi szervezetek” közötti különbségre. Utóbbiak jóval túlmutatnak a személyes kapcsolatokon alapuló szervezodési szinten: olyan metacsoportok, amelyek a társadalom egészére ható erok által jönnek létre. Konrad Lorenz rámutatott, hogy a metacsoportok, amelyek „nagyobbak annál, hogy személyes ismeretség és barátság tartsa össze oket, koherenciájukat mindig és kizárólag a kulturális ritualizáció teremtette szimbólumok útján nyerik”. A nemzet léte és fennmaradása szempontjából tehát alapveto fontosságú volt olyan jelképrendszerek ismerete és mindennapi használata, amelyek a nemzeti társadalom új típusú kohézióját erosítették: zászlók, jelvények, himnuszok megalkotása, középületek építése, nemzeti ünnepek kezdeményezése, nemzeti sportbajnokságok rendezése stb. Elengedhetetlen volt a nemzeti múlt ismerete és átörökítése a jelenbe, ehhez pedig a paraszti kultúra adott alapot, hiszen az nem volt kétséges, hogy ami „népi”, az egyszerre „osi” is. A cél a néphagyományok, népmuvészet egységesítése és országosan ismertté tétele volt.
Az Osztrák–Magyar Monarchiában élo magyarok az osztrákok „európaiságával” szemben „ázsiaiaknak” és „keletieknek” számítottak. De ez a „keletiség” jóval többet jelentett a magyaroknak, mint az osztrákoktól megkülönbözteto címkét. Forrása a középkor óta a nemesség nemzetképében, történettudatában élo attilai származásmítosz volt. A Kelet az ostörténettel való kapcsolatot jelentette, az elokelo eredetet, és volt nemzetkarakterológiai értelme is. E szerint a magyarok mint az eurázsiai harcosok leszármazottai szabadságszeretok, szilajak, szenvedélyesek stb. Másrészrol a nemzetkarakterológia a vidéki középnemesség életvezetésébol, életfelfogásából is táplálkozott: az új stílusú népzenével, néptánccal kapcsolatot tartó, magyar nótás, cigányzenés mulatáskultúrából például.
A nemesi keletiesség eszméje csak fokozatosan terjedt ki a parasztságra is, ahogyan hagyományaikat, kultúrájukat egyre inkább a nemzeti kultúra forrásának tekintették. Megerosödött a paraszti kultúra nemzetkarakterológiai alapokon való romantikus és nosztalgikus felhasználása. Egyes néprajzi tájak, kulturális csoportok nemzeti kultúrába történo beillesztése az esztétikum, a díszes tárgyak és színes viseletek, érdekes szokások alapján történt.
A XIX. század második felére olyan „összmagyar”, „össznépi” kultúrakép bontakozott ki, amely a különbözo néprajzi tájegységek hagyományai, szokásai közül való válogatás eredménye volt.
Nemzeti karakter és nemzeti táj összetartozó fogalmak voltak a XIX. században. A reformkori útirajzok, Erdélyi János, Petofi Sándor tájleíró versei után vált az Alföld szimbolikus magyar vidékké, és lakói ily módon kerültek az érdeklodés középpontjába. A lovas pásztor alakja az 1840-es évekre popularizálódott a korszak almanach- és folyóirat-irodalmában, illetve ezek illusztrációiban. „A csikós a Kelet népének tipikus képviseloje, annak a népnek, amely nemességérol, bátorságáról, temperamentumáról és vendégszeretetérol ismert, és amely a beduinhoz hasonlóan lován ülve él és hal.” (Sinkó K.) A keleti, ázsiai népekkel való rokonságunk hagyománya elválaszthatatlanul összekapcsolódott a pusztai tájjal és annak lakóival. A század elején elsosorban költoi, muvészi képekbol összeálló „pusztaimázs” a század második felére általánosan elfogadottá vált a hazai közgondolkodásban, és beépült a nemzeti hagyományok sorába, valamint a nemzeti önképbe. A magyar nép önismeretének lényegi eleme a szabadság, a végtelenség szeretete, a nemesség, a bátorság tudata. „A közfelfogás az Alföldet tekintette igazán magyar tájnak, népét szinte tisztán magyar lakossága miatt jellegzetesen magyar típusúnak. A hazai festok ezért választották témájukat oly gyakran az Alföld életébol: az idegeneknek pedig az ország eme egyik legelmaradottabb vidéke, ahol még az osi népszokások, a viselet és a típusok érintetlen tisztaságukban maradtak meg, az egzotikumot jelentette. Így találkozott a magyar muvészek nemzeti érzésbol eredo tárgyválasztása a külföldiek romantikus érdeklodésével” – írja Gerszi Teréz.
A romantikus pásztor képe a XIX. század második felére szinte egybeolvadt „a betyár” alakjával. A szabadságharc után sok bujdosásra kényszerült katona állt be a betyárok közé, ez nagyban hozzájárult az irántuk érzett szimpátiához. „A betyár” és „a pásztor” lettek a hosies élet jelképei, az osi magyar virtus éltetoi. Az ido múlásával a betyárok valódi cselekedetei, személyiségük elhalványult. A nép szemében hosökké váltak, akik a fennálló hatalom ellen mindazt megtehették, amit az egyszeru embereknek nem állt módjában.
Csikósok cifraszurben
Hortobágy és a hortobágyi pásztorok kultúrájának megismerését, felfedezését tehát a nemzeti kultúra megerosödésének sokrétu és összetett folyamata ösztönözte. Ebben a folyamatban a táj és kultúra elemei az eredetitol eltéro, átfogóbb környezetbe kerültek, beépültek a „nemzeti-népi kultúrába”, és nemzeti szimbólumokká váltak. A millennium körüli években került az érdeklodés középpontjába a hídi vásár és az évente megrendezett hortobágyi állatkiállítás. Ecsedi István így írt: „A vármegye és Debrecen városa vezetoségén kívül a kormányzat is képviseltette magát, de ott volt Magyarország számos gazdája és a debreceni polgárság. Dél elott lezajlott a kiállítás, délben pusztai, de jó ebéd a csárdában. Dél után versenyek voltak. A csikósok szép, hortobágyi viseletben, cifraszurben, daru meg túzok tollas kalapban vonultak fel. Hátaslovuk büszkélkedett a sallangos kantárban. Felvonulásuk festoi, versenyfuttatásuk bámulatos...” Más szóval, az 1800-as évek végén divattá vált a Hortobágy.
Ez a divat vezetett aztán ahhoz, hogy a Hortobágy-kép a turizmus, az idegenforgalom számára is vonzerové váljék. Az ekkor kialakult kép máig hatást gyakorol az egész Magyarország-képre. Az a hortobágyi állattartópásztor-kultúra, ami szervesen a természeti, társadalmi, gazdasági környezetbe ágyazva jött létre, az elso világháború után hanyatlani kezdett, de addigra a nemzeti kultúrában betöltött jelképi szerepe annyira megerosödött, hogy további életében ez a jelentés vált meghatározóvá.
forrás: Magyar Nemzet
| |
