Korszerű tudással az új évezredbe
A régi és az új évezred küszöbén egyszerre nyílik lehetőség az elmúlt évezred eseményeinek értékelésére, és a jövőbe tekintésre, az új kihívások átgondolására. Az emberek többsége él ezzel a lehetőséggel, ki-ki a maga életére vonatkozóan összegez vagy tervez. A közélet szereplőitől, legyenek művészek, a gazdasági élet vezetői vagy politikusok, ezt sokan el is várják, s ők igyekeznek is megfelelni ennek az elvárásnak, megfogalmazva az általuk ismert területtel kapcsolatos gondolataikat. A magam részéről - élve a felkínált lehetőséggel - a következő sorokkal most azokhoz csatlakoznék, akik a jövő, az új évezred kihívásait veszik számba, s teszem ezt természetesen az oktatás szemszögéből.
Az oktatás szerepe felértékelődött az elmúlt évtizedben, s aligha lehetnek kétségeink, hogy még inkább így lesz ez az elkövetkező időszakban. Az oktatás közüggyé vált. Nem pedagógusok, vagy az értelmiségiek magánügye csupán, hanem olyan kérdés, amely mindenkit foglalkoztat, mert gyermekeink boldogulását, sikerét és rajtuk keresztül az egész társadalom sikerét és gazdasági jövőjét határozza meg.
Magyarország pozíciója a következő évtizedekben akkor lesz erős, mind a Kárpát-medencében, mind pedig az egységesülő, egymással versengő európai országok, nemzetgazdaságok között, ha sikerül tudásalapú társadalmat, tudásalapú gazdaságot létrehoznia, megerősítenie, fölépítenie. Ennek egyik összetevője egy dinamikus, kezdeményező gazdaságpolitika, a másik pedig egy olyan minőségelvű oktatáspolitika, amelyik a legfontosabb értéket, az emberi tudást teremti meg.
A gazdaság és az oktatás kölcsönösen egymásra utaltak, kölcsönösen meghatározzák egymás alapfeltételeit. Jól működő gazdaság nem képzelhető el versenyképes tudással rendelkező munkaerő nélkül. De az oktatás magas színvonala is csak akkor biztosítható huzamos ideig, ha egyfelől a gazdaság és az oktatás kapcsolata élő, amely a közvetített tudás relevanciájának biztosításában válik kézzelfoghatóvá, másrészt, ha a gazdaság által megtermelt javak közvetett vagy közvetlen módon az oktatás színvonalas működését is segítik.
Ezt a felismerést tükrözi az a kormányzati struktúra is, amely - a korábbi gyakorlattal szakítva - egy minisztériumba fogja össze a tudomány, az oktatás és a szakképzés irányítását. Ez a logika arra épít, hogy a tudás létrehozása (tudomány), közvetítése, átadása (köz- és felsőoktatás), s a tudás alkalmazása (szakképzés, munkaerőpiac) összefüggő rendszerként kezelve segítheti a legteljesebb módon a gazdasági fejlődést, és ezen keresztül a társadalom felemelkedését és az egyének boldogulását. Ezzel a lépéssel - ha nevében még nem is -, de ellátandó feladatait tekintve egy, az emberi erőforrások fejlesztéséért felelős minisztériumot hoztunk létre.
Az oktatás, az emberi erőforrások fejlesztésének irányítása természetesen csupán eszköz, feltétel a kihívásokra adandó helyes válasz megfogalmazásához.
Az oktatás évezredeken át az egyre gyarapodó tudás - döntően a lexikális ismeretek - átadásának eszköze volt. Emellett természetes eleme volt a nevelés, az emberformálás, az erkölcsi értékek közvetítése. Ma az oktatás egyre inkább a jövő meghódításának eszközévé válik. Olyan igényeknek kell megfelelnie, melyek egy része nyilvánvaló, míg más elvárások érvényes és szükséges volta sokszor csak hosszabb idő elteltével lesz majd megítélhető.
Az oktatás célját és tartalmát érintő kihívásról beszélve óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy szemben áll-e az oktatás hagyományos kultúra- és értékközvetítő szerepe a jelen gazdaságára és társadalmára érzékeny oktatáspolitikával. Meggyőződésem, hogy nem. A kettő arányának, harmóniájának megtalálása azonban kiemelten fontos feladat. Nem lehet sikeres egy magyar fiatal akkor, ha munkaerő-piaci szempontból értéktelen végzettséggel lép ki az iskolarendszerből. Hiába ismeri a gleccserképződés folyamatát vagy a Mengyelejev táblázatban szereplő valamennyi elemet és azok tulajdonságait, ha munka nélkül lesz. Csak akkor lehet eredményes a kulturális tradíció, a hagyományok átadása, ha ez gazdaságilag értékes végzettség keretében történik.
Ezért az iskolával szemben támasztott legfőbb elvárás egyre inkább a kompetenciák fejlesztésére és nem az átadandó ismeretekre koncentrál. Újra át kell gondolnunk azt, hogy a jelen körülmények között milyen célt szolgáljon az iskola. Bizonyosan nem azt, hogy záros időn belül a lehető legtöbb információt gyömöszölje a gyerekek fejébe, amely azután 30-40 évig kitart majd. Mert nem tart ki. De ha nem is felejtenénk el ezt a rengeteg adatot, ezek jelentős része rövid időn belül elavul, s így értéktelenné, használhatatlanná válik. Ezért az oktatás legfontosabb feladata ma az, hogy megtanítsuk a tudás megszerzésének módját, eszközeit.
Ezek között eszközök között kiemelt helyet foglal el az informatikai és az idegennyelv-tudás, amelyek már ma is a versenyképesség szimbólumaivá váltak, de amelyek ismerete néhány éven belül nélkülözhetetlen lesz az információk közötti eligazodáshoz, a gazdasági - és részben a társadalmi - kommunikációhoz. Ahogyan a kora újkori Európában az írni-olvasni tudás, a nyomtatott könyv és újság kiemelkedő mértékben járult hozzá a gazdaság és társadalom átalakulásához, fejlődéséhez, ugyanúgy az ezredforduló gazdasági-társadalmi változásainak legfőbb mozgatója az információ gyűjtését, rendszerezését, elemzését és a benne való eligazodást lehetővé tevő informatikai ismeretek, valamint a nyelvtudás.
A feladat azonban nem korlátozódik a most iskolapadban ülő generáció tagjaira. Ez a kihívás most, az ezredfordulón mindenkivel szemben megfogalmazódik. S ezért az elsődleges dolgunk talán nem is a minél több új informatikus, programozó képzési lehetőségének megteremtése, hanem egyfelől az informatikai ismereteket saját szakterületükön használni képes szakemberek (orvosok, közgazdászok, mérnökök stb.) körének bővítése, másfelől a már aktív munkavállalói kör képzése. Hasonló módon meg kell találnunk azokat az eszközöket, amelyek az idegennyelv-tudás mind szélesebb körben - ideértve a felnőttoktatásban érintetteket is - történő elsajátításának lehetőségét teremtik meg.
Része ez is annak a folyamatnak, amelyet újabban élethoszszig tartó tanulásnak szoktunk nevezni. Jó, ha tudjuk azonban, mindez nem előzmény nélkül való, hiszen már Comenius Ágoston Sárospatakon permanens educatióról írt. S meggyőződésem, hogy az igazán jó iskolák - amelyek az értelmiséget nevelték - mindig is ezt a gyakorlatot követték és követik ma is. Az értelmiségi lét egyik legfontosabb sajátossága éppen az, hogy képesek vagyunk ismereteink folyamatos megújítására.
A XXI. század hajnalán bizonyos, hogy a tudásalapú társadalomban már minden foglalkoztatási csoporttal szemben megfogalmazódik az igény, hogy öt-tízévente képes legyen felfrissíteni tudását. Az oktatás feladata pedig az, hogy ezt a gyermekeink élete, boldogsága, sikere szempontjából legfontosabb képességet kialakítsa mindenkiben.
Ehhez szemléletváltásra van szükség nekünk, pedagógusoknak is. Az elvárások változása megköveteli tőlünk, hogy a fiatalok tényleges tudásának és képességeinek ismeretében végezzük munkánkat. Arra ösztönöz, hogy a gyerek szükségleteiből, irányultságából, motivációiból induljunk ki. Tehát, ne csak a gyerek figyeljen ránk, hanem mi is figyeljünk őrá. Ahogyan a gyerek a tananyagot tanulja meg, úgy kell nekünk megtanulni a gyereket. Mindegyiket. Külön-külön.
Ez egyben azt is jelenti, hogy a szaktudományi felkészültség mellett, azzal azonos értékként jelenik meg a tanár személyisége: képes-e együttérzésre, empátiára, képes-e együttműködni tanár kollégáival, diákjaival. A tudós profeszszor a felsőoktatásban sem pusztán információt ad át, hanem emberi mintát: az információk, a tudományos problémák kezelését, oktatói-kutatói magatartását, erkölcsi tartását.
Ezek a célok hosszabb idő, több kormányzati ciklus alatt érhetők el. És minden erőfeszítés csak egy idő után hoz eredményt. Bizonyosan lesznek nehézségek is, felmerülnek majd kételyek, hogy valóban jó-e, amit csinálunk. Ez természetes. Ezekre a problémákra, kérdésekre azonban csak akkor tudunk előrevivő válaszokat adni, ha van bennünk kellő türelem.
E tekintetben bizakodó vagyok. Úgy látom, hogy a harmadik évezred küszöbén a legtöbb szakmai és politikai erő felismerte és elfogadta ezt a szükségszerűséget. Az oktatás kérdései végre valóban szakmai alapon dőlhetnek el, s nem törekszik senki arra, hogy ezen a jövő, a nemzet szempontjából sorsfordító területen szerezzen magának napi pártpolitikai árfolyamnyereséget. Majdnem minden fél felismerte, hogy - ahogyan egy kortárs magyar szerző fogalmazott -: "Aki fát ültet, az nem rángathatja ki naponta a földből, hogy lássa, mennyit nőttek a gyökerei!"
Magyarország ma ismét abban a helyzetben van, hogy sikeres lehet. Ehhez adottak a külső és - megfelelő gondossággal - biztosítottak a belső feltételek. Széchenyi szavaival: "Tőlünk függ minden, csak akarjunk. S nem lelki, testi s országbeli javaink dicsérete emelheti fel hazánkat, hanem hátramaradásink s hibáink nagylelkű elismerése, s azoknak férfias orvoslása. Annyi Jó s Nemes van bennünk, hogy a jónak mértéke könnyen levonja annak kisded súlyát, ami még hátra van."
Tisztában vagyok azzal, hogy az előttünk álló kihívások óriásiak. Az ezekre adandó válaszok megfogalmazása többletmunkát ró mindannyiunkra, s az átalakulás olykor egyéni érdekeket is sérthet. Az elmúlt évtized oktatási reformjainak sikerei és kudarcai azt igazolják, hogy csak azok a fejlesztési elképzelések lehetnek sikeresek, amelyek valódi társadalmi-gazdasági igényeken és a pedagógusok, oktatók széles körének egyetértésén alapulnak.
Sokféle tanterv, fejlesztési elképzelés, jogszabály célozhatja azt, hogy előrébb vigyük az oktatás ügyét. Ám ezek csak papírok. Hogy e nemes célokat sikerül-e megvalósítani, azt valójában egyetlen dolog dönti el: ki áll a gyerekeink mellett az osztályteremben, az egyetemi előadóban. Egyetlen pillanatra sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy soha, egyetlen ember életét nem változtatta meg egy papír. Csak egy másik eleven ember bír ezzel a képességgel. Ezért a harmadik évezred egyik legfontosabb kihívása is éppen az, hogy ne csupán a tudás, de a tudás átadóinak a tiszteletét és tekintélyét is sikerüljön megőriznünk.
Pokorni Zoltán
oktatási miniszter
(Magyar Nemzet)
| |
