A Szent Korona tiszteletében egybegyűlt kedves Hallgatóim! A történelem mostohán kezelte a magyar paraszti társadalmat. A XIX. század gyors és látványos polgárosodása csak a városokban zajlott le, fôleg a fôvárosban. A vidék csak kullogva haladt elôre, a fejlôdéssel csak a nagybirtokok tudtak lépést tartani. A vidék emberfeleslegét a gyáripar vette fel, a falusi szegénység mellé létrehozva a városi szegénységet. Minden háború, minden gazdasági válság a vidék tartalákait emészti fel. A rekvirálás, az adó, a termelvények árpolitikája a messze várost éltette, a gyürkôzzjánosok táplálták az örökéhes hapitalizmust. Csak a múlt század harmincas éveire fejlôdött ki olyan szemlélet, hogy nagy és komoly átalakulásra vár a magyar mezôgazdaság és a paraszti társadalom. Tudjuk, ezt végleg elsöpörte a második világháború. Ami a háborús összeomlást követte, az mindennek ellenkezôje volt, amit a reformnemzedék elképzelt és megtervezett.

Az országra rászabadított és rákényszerített bolsevisták Magyarországon különösen számos és erôszakos nemzetellenes rétege épp abban az országban akarta látványos diadalra vinni a gazdasági élet és a társadalom gyors és teljes átalakítását a marxi-lenini elvek alapján. Ezt ugyanaz a telhetetlen, nyugtalan, hatalom- és zsákmány-éhes, minden addigi rendet gyűlölô réteg hajtotta végre, amely 1919-ben már nekilendült az ô világrendje létrehozásának.

Elôször földet osztott, azután szétverte a gazdálkodó társadalmat, hogy három év múltán megkezdje a mezôgazdaság kollektivizálását, amelynek valódi értelme a magántulajdonos kisgazda társadalom felszámolása volt. A munkásság nevében tették ezt, amely társadalmi réteget az iparosodás hozott létre, és a kapitalizmus tette proletárrá. Nagy türelmetlenséggel és gyűlölettel esett neki erôszakszerveivel a megszállók által hatalomban tartott bolsevista elit tönkretenni és olcsóbérű munkavállalóvá tenni a mezôgazdaság szabad és önálló népét, amely termelôi feladata és a természet rendje értelmében termelô vagyonával tulajdonos, és családi munkájával vállalkozó polgára a vidéknek. Egyszerre akarták végrehajtani azt a folyamatot, ami az emberi társadalom gazdasági fejlôdésében egyébként fokozatosan végbemegy, hogy a mezôgazdaságban foglalkoztatottak arányszáma egyre csökken és áramlik az ipari majd a szolgáltatási ágakba.

1956-ot követôen a letaposott, megalázott nemzet ellenálló erejét megtörték, és az akasztófák árnyékában újra elôvették a kolhozosítás terveit. Egyedül Magyarországon hajtották végre az egész földműves lakosságra kiterjesztett, teljes kolhozosítást, ami valójában a mezôgazdaság ipari üzemmé tétele volt.

"A mindenható párt kongresszusán, 1962-ben deklarálta az uralkodó politikai hatalom, hogy véget ért a mezôgazdaság »szocialista« átszervezéséért folyó küzdelem, befejezôdött a kollektivizálás, az »egész népgazdaságunkban osztatlanul uralkodóvá vált a szocialista termelési viszony«; a termôföld 93 százaléka állami és szövetkezeti szektorba került. Az ún. »tsz-paraszt« még abban a tudatban élt, hogy a termelôszövetkezetbe került földje az övé. Ezzel az agrárium egésze a párt központi bizottságának kézi vezérlése alá került, melynek tagjai a szocialista iparfejlesztés gondolatkörében élnek, és a magyar vidék átalakítását is ipari munkásként szemlélik. Már ha egyáltalán szemlélôdnek. Míg a termelôszövetkezeti táblák nagysága 1958-ig a 100­200 hektáros nagyságot érte el, s még látszanak a dülôk fasorai, azt követôen a 70-es évek elejéig a pártközpont 2000 hektár körül jelölte meg a tsz-ek egy-egy üzemegységének nagyságát. Nem ritka az a tsz üzemszerkezet, amelyben az üzemegység központjának a tsz-központhoz mért távolsága 10­25 kilométer. Ijesztôen kinyílt a helységek határa, amikor a tábla-gigantok kialakítása után eltűntek a dűlôt szegélyezô fasorok." (Virágh Ferenc, Kis Újság, 2001. aug. 3.)

Tehát, nemcsak a mezôgazdaság alakult át, hanem a mezôgazdasági lakosság is. Az egyéni gazdálkodás megszűnt, illetve a háztájira korlátozódott. Az a gazdálkodó, aki ôsei földjét nagy szeretettel ôrizte, javította, épületeit karban tartotta, növelte, ami éltette és együtt tartotta a családot, amely számolt, tanult, fejlesztett ­ ez a gazdálkodó általánosságban nincs többé Magyarországon. Ebben a veszteségben Magyarország egyedülálló.

Magyarországon nagybirtokrendszer van, a bolsevista világ arisztokratái a nagybirtokosok, akiknek közel sincs olyan kötôdése a nemzethez, az országhoz, mint a jórészt idegen származású történelmi arisztokráciának volt.

A nagybirtokokon folyik a termelés, azok problémáit értik Budapesten, már elvtársi alapon is. Tudjuk, a nagy-birtok gépesített üzem, egyre kevesebb létszámú embert tart munkában. Nemcsak az iparban, de a mezôgazdaságban is egyre-másra feleslegessé válik az ember. Magyarország úgy került ki a nagy államkapitalista kísérlet műhelyébôl 1990-ben, hogy az állam már nem cipelte tovább a fölöslegessé vált földmunkásokat.

Járt itt Sydneyben egy tudós professzor, Mustó István, aki elôadása alkalmával könnyedén kijelentette, hogy az Európai Unióba lépéssel Magyarországon is fölöslegessé válik a mezôgazdaságban foglalkoztatottak jelentôs része, de semmi baj, majd átképezik magukat valamilyen más foglalkozásra. Szóvá tettem, hogy ebben nagy társadalmi problémát látok, százezrek lesznek, akik lemaradnak, állami eltartásra szorulnak, mert attól is lemaradtak, amit nagyapáik még tudtak. Úgy látszik, az EU-gondolkodásban ez nem szempont.

Most meg azokkal is baj van, akikben megvolt az erô, a készség, haladni a kor követelményeivel. Vállalják a kockázatot, gépeket vásárolnak, mert csak úgy lehet versenyre kelni, ha fokozzák a termelést. Most pedig úgy jártak az uniós csatlakozással, mint akit úszni tanulni bedobnak a mély vízbe. A megoldás csak az lehet, hogy nagy országos erôbedobással be kell hozni a veszteségbôl amit csak lehet: kiépíteni a családi magángazdálkodást. Azután majd tíz év múlva be lehet lépni az unióba. Ezt persze 15 évvel ezelôtt kellett volna elkezdeni, és nem a kárpólási jegyekkel való kifosztással.

Laczó Ferenc közgazdász még 1998-ban is fáradozott a megoldás kérdéseivel. Elsôsorban amellett érvelt, hogy elengedhetetlen Magyarországon a családi gazdaságok pozitív megkülönböztetése, hiszen a szövetkezeti vagyon mára egy szűk réteg kezébe került, akikkel szemben valódi esélyt kell biztosítani a kis- és középméretű agrárvállalkozásoknak. A közgazdász szerint a téeszek átalakulásának legalább félmillió ember vált vesztesévé, akiket kártalanítani kellene. Laczó Ferenc úgy látja: az üzletrészek alacson áron való felvásárlásával és a szövetkezetek gazdasági társasággá alakításával évek óta folyik íly módon a vagyon megszerzése. A magyar agráriumban torz üzemi szerkezet jött létre, ami közel kétszázezer magántermelôtôl veszi el a gazdasági fejlôdés lehetôségét.

A hetek óta folyó gazdatüntetés az érdeklôdés középpontjába hozta a ma-gyar mezôgazdaság válságos helyze-tét. Tizenöt éven át hallottuk, hogy Magyarországnak fel kell készülnie az uniós csatlakozás idejére, mert ha nem teszi, nem bírja a versenyt. Most már benne van az unióban épp olyan felkészületlenül, mint ahogy az a figyelmeztetésben állt. Az igazság az, hogy 15 év aligha lett volna elég még akkor is, ha az ország általános gazdasági helyzete már rendben lenne. Az is az igazság része, hogy nemcsak a gyárak és bányák, de a föld is a bolsevista harácsolás tárgya lett.

A történelmi feladat, megmenteni a vidéket, ahol a nemzeti szellem tartalékai vannak, nem kapott esélyt a politikai elrendezésben, amelynek alap-ja az antalli paktum a szabadpiaci hiénákkal. Minden magyar vagyon nemzetközi préda, az eladósított or-szág kamatterheinek kiegyenlítése után semmiféle beruházásra nem marad anyagi erô. Egy szusszal kimond-ható: megsemmisült vagy külföldi kéz-re került a teljes magyar élelmiszer-feldolgozó ipar, a terményraktározás és az élelmiszer kiskereskedelem. A felvásárló nagyáruházak ­ számuk ma is egyre növekszik ­ leszorítják a termelôi árakat, behozzák az országba a silány külföldi élelmiszert, a magyar termék pedig eladhatatlan.

Hasonló értékelésre jutott dr. Án-gyán József a Szent István Egyetem intézetvezetô professzora, aki a gazdatüntetés élére állt, aki szerint "nem forintokról van szó, nem arról vitatkozunk, hanem a megmaradásunkról, a magyarság túlélésérôl. A vidék ge-rince a mezôgazdaság, az ország ge-rince meg a vidék, mert a magyar gazdatársadalom műveli, ôrzi a termô-földet, és az ország vízkincsét. Vége a városnak, ha a hátországot szüntetik meg."

Ángyán professzor kíméletlen szá-mokat sorolt fel a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium elôtti téren, a Parlament terén. Az országban 770 ezer paraszt gazdálkodik. Ebbôl 250 ezret regisztráltak. Valamiféle életképességi határvonalról beszél a kormány. Ezt a határvonalat a gazdák kilencven százaléka képtelen átlépni. Ôket írták le az ország hivatalos vezetôi. Ángyán professzor megemlítette Magda Sándor nevét, aki szocialista tanár, országgyűlési képviselô. Ô hazudozza azt, hogy Nyugat-Európában 500 hektár a gazdák megélhetési határa. Pedig az Európai Unióban 19 hektár az átlagos birtokméret. Ángyán tudja, hogy az 50 hektár fölötti birtokok száma az Európai Unió tizenöt tagországában alig éri el a 8 százalékot. A tudós kivéreztetésnek nevezi a kormányzati manipulációt. A kormány itthon félrevezeti és becsapja a gazdatársadalmat, kifelé meg lejáratja. A kormány azt mondja: a magyar gazdatársadalom alkalmatlan az európai normák mezôgazdasági alkalmazására.

Azt is felemlíti dr. Ángyán József, hogy Szanyi Tibor államtitkár szerint száznál kevesebb ember teszi zsebre a mezôgazdaságnak szánt pénzeket. Igaz ez, de a gazdatársadalom kilencven százalékát el akarják tüntetni, fel akarják számolni. A kormány a falu népének menekülôutat akar "építeni". Hogy hova meneküljenek, arról már nem szól Gyurcsány, csak Szanyival üzeni, hogy a parasztság jövôbeni sorsa a szociálpolitika gondja. Ángyán a lelket tartja a tüntetôkben. "Túl kell élni ezt az embertelen korszakot, a globalizmus pusztítását".

Néhány részlet a gazdák felhívásából:

Miért vagyunk itt?

"A 2003-ban elvetett búza aratása tavaly júliusban, a kukoricáé októberben volt. A termény nagy része azóta a raktárakban ­ pénz sehol. Az állattartóknak a feldolgozóüzemek nem fizetik meg a leadott hús és tej árát. Mert állítólag túltermelés van. Közben pedig kétes biztonságú baromfit importálunk Thaiföldrôl, marhahúst olyan országokból, ahol már találtak kerge marhát, és gát nélkül ömlik az országba a holland tejpor, és a tejet nem látott német sajt. Ugyanakkor nekünk is van családunk, akiket el kell tartanunk, a közterheket fizetnünk kell, és a bankok is tartják a markukat az aktuális törlesztô részletekért és kamatokért. Mivel gépek nélkül nincs termelés, kénytelenek voltunk beruházni, gépeket venni, gazdasági épületeket, istállókat építeni, gyümölcsösöket telepíteni. Ilyen beruházásokat ma szinte csak hitelbôl lehet megvalósítani. Az összes termelôeszközünk, földjeink, de még a családi házunk is jelzáloggal terheltek. Ha nem tudunk fizetni, jön a bank és azonnal visz mindent, hiszen a szerzôdéseket közjegyzô elôtt kellett megkötni. Állandó fenyegetettségben élünk. Több gazda emiatt menekült már a halálba."

Ez a helyzet kísértetiesen hasonlít a XIX. század második felének állapotaira, amikor az ugyancsak vad liberalizmus idején uzsorások lepték el a falvakat ­ itt írja alá gazduram a váltót, azonnal van pénz ­, azután amikor a termék eladatlan maradt, elvitte a gazdaságot a Csemegi-féle váltótörvény. Mehetett koldulni vagy igavonónak Amerikába.

Pedig: "Egy gazdálkodó, ha termelni, dolgozni tud, akkor adókat és egyéb közterheket fizet. Ha ellehetetlenítik, akkor családostul hajléktalan és munkanélküli lesz, akit segélyezni, támogatni kell. De ha nincs, aki adózik, akkor mibôl lehet segélyeket fizetni? A falvak önkormányzatai is tönkremennek, mert adóbevétel helyett segélyt kell fizetniük. Ha a gazda termel, akkor van egészséges magyar élelmiszer. Ha nem lesz magyar gazda, akkor már csak a külföldi, bizonytalan eredetű és minôségű élelmiszert lehet Magyarországon megvásárolni, ami ma még gyanúsan olcsón kapható, de ha már nem lesz magyar termék, akkor addig emelhetik az árát, ameddig nem szégyellik. És nem szégyellik! Végül a magyar termôföld is külföldi tulajdonba kerül (mint ahogy a gyáraink, közműveink oda kerültek. Eredmény: elbocsátások, gyárbezárások, közüzemi díjak az egekben) ­ és teljes lesz Hazánk kiszolgáltatottsága."

A félreérthetetlen elôjelek már ott vannak. Az ízes-zamatos finom magyar paprika helyébe megjelent az ellenôrizetlen és ellenôrizhetetlen forrásból származó, életveszélyes méreggel színesített marokkói paprika, a féregtelenítés érdekében túlmérgezett tunéziai zöldpaprika, a rossz tejporból, tartósítókkal mérgezett tejporból készített tejféle reggeli ital, a dél-amerikai állati takarmányozásra szánt húslisztbôl felvágottá, párizsivá "feldolgozott" hentesáru.

Olvassuk, hogy Paul Nicholson Az Európai Családi Gazdálkodók Szövetségének elnöke megjelent és felszólalt a gazdatüntetésen. Rámutatott minden baj gyökerére: "Kevesen tudják, hogy ami a magyar agráriummal történik, az Európai Unió közös agrárpolitikájának következménye, sôt, a neoliberális gazdasági filozófia csôdje". Hát ez a fajta liberalizmus nálunk nem neo-, hanem a régi vad liberalizmus, aminek a garázdálkodását nem korlátozzák EU-elôírások, a megregulázás a magyar gazdálkodásnak szól.

De mit is várhatnánk nyugatról, hiszen ott is megvannak a bajok, amint Nicholson is jelezte: "Az Európai Unió területén minden percben csôdbe megy egy családi gazdaság, ez a közös agrárpolitika eredménye." Szerinte a bajok a kilencvenes években kezdôdtek, amikor a Kereskedelmi Világszervezet elkezdte lebontani a korlátokat az élelmiszerpiacon. A következmény egy olyan szabadpiac lett, ahol a nagy hal megeszi a kicsit. Gyilkos verseny kezdôdött. Mindenki, így az EU is a könnyebb ellenállás felé halad: hatalmas pénzekkel támogatja az áru termelését és eladását, hogy olcsóbb legyen, mint a konkurencia. A verseny a nagyüzemnek kedvez: minél nagyobb a cég, annál olcsóbban termel, ám az áru minôsége nem feltétlenül jobb, sôt, sokszor rosszabb, mint a kistermelôé. Nicholson szerint ma már jórészt néhány kézben összpontosul a világ élelmiszeripara, a kistermelôk pedig kiszorulnak a piacról. Európában ma mindenbôl többet termelnek, mint amennyire szükség van. És ahol ezt a dömpingárut eladják, ott a helyi gazdák tönkremennek. Például Nyugat-Afrikában a baszk szakember szerint az olcsó európai csirkeszárny tönkretette a helyi állattenyésztôket. És ez történik most önöknél ­ figyelmeztetett Nicholson, aki szerint csütörtökön a baszk termelôk ugyanazért fognak kivonulni az utcára, mint most a magyarok. "Amíg a neoliberalizmusról, a szabad kereskedelem mindenhatóságába vetett hitrôl ki nem derül, hogy tévedés, addig a kormányoknak kell megvédeniük a családi gazdaságot ­ javasolta. ­ Védeni kell a piacot és a földet, erôsíteni kell a helyi feldolgozást"

Ángyán József, a gödöllôi Szent István Egyetem professzora azt is kimondta, hogy a kormány azért nem támogatja kellôképpen a mezôgazdaságot, hogy az abból élôk így kénytelenek legyenek a "nagytôkéseknek" eladni földjeiket.

"Hiába követelôznek a gazdák, tapodtat sem mozdulunk hátrafelé, menjenek haza, mert nem adunk nekik egy fillérrel sem több pénzt annál, mint amit amúgy is tartalmaz az agrárköltségvetés" ­ tette közzé immáron sokadszor szilárd és hajlíthatatlan meggyôzôdését a hét végén Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, ám azt is hozzátette, hogy ami járna, arra sincs fedezet, honnan vegye el, a diákoktól, a nyugdíjasoktól?

A demonstráló termelôket ­ régrôl ismert formulával ­ már-már országrontó kulákoknak festette le a nagyhatalmú miniszterelnök, akik önzô érdekük érvényesítése céljából attól sem riadnak vissza, hogy a minimálbérbôl élôk kezébôl kivegyék a kenyeret, legszívesebben tönkretennék az egészségügyet, és az összes magyar vállalkozót arra kényszerítenék, hogy miattuk még több közterhet cipeljenek.

A szocialisták Országos Agrár- és Vidékpolitikai Tagozata vezetôjének nevével jegyzett írásos emlékeztetôben többek között ez áll: "bátran kezdeményezünk és nem egyezkedünk a demonstrálók képviselôivel, de politikai szándékaikat leleplezzük."

"A kormány azt üzeni a társadalomnak: legolcsóbb a nem létezô falu ­ jelentette ki Kövér László, hangsúlyozva: a jelenlegihez hasonló faluromboló politika utoljára a 70-es években kapott teret. Az idei költségvetés Magyarország településeinek százait teszi életképtelenné. A Gyurcsány-kormány olyan faluromboló politikát folytat, amely Magyarországon utoljára a 70-es években kapott teret ­ jelentette ki sajtótájékoztatóján Kövér László. A Fidesz választmányi elnöke utalt arra: e kifejezést a Ceausescu-érában használták. "Ceausescu proletár ôszinteséggel fogalmazta meg azt, hogy el kívánja törölni a magyar falvakat a térképrôl, Gyurcsány Ferenc politikája viszont ugyanezt ôszintétlen, lopakodó, sunyi módon teszi meg" ­ fogalmazott Kövér László, hangsúlyozva: a 2005-ös költségvetés tovább szűkíti a kistelepüléseken élôk lehetôségeit, mélyítve az esélyegyenlôtlenséget. ­ "Különösen azok vannak hátrányban, akik 2000, illetve 1000 fônél kisebb településeken élnek ­ mondta a politikus, aki felhívta a figyelmet arra: a hazai települések 53 százalékában 1000 embernél kevesebb él. ­ E településeken a legmagasabb a munkanélküliségi ráta, itt a legrosszabb az emberek egészségi állapota, itt a legkisebbek az életesélyek, és a legalacsonyabb az iskolázottság, s a legelôrehaladottabb az elöregedés folyamata. Nincs olyan terület ­ beleértve a közutak állapotát is ­, ahol ne a kistelepülések lennének a legrosszabb helyzetben" ­ hangsúlyozta.

Mit tesz ilyenkor a kormány? Ahelyett hogy bevallaná a mulasztásokat vagy legalább valahogy megkísérelne mentegetôzni ­ támad. ­ Pártpolitikai ügyet csinál a gazdatüntetésbôl a Fidesz ­ mondják, meg hogy ismert szélsôjobboldali alakok lengettek ilyen-olyan zászlókat a gyülekezetekben. (Hacsak nem ôk küldték oda néhányszor már szerepeltetett álfasisztáikat.)

Németh Imre agrárminiszter március 7-én, megelôzve a napirendet, a parlamentben hosszasan beszél "áldatlan állapotokat elôidézô, felforgató szélsôjobb által irányított" gazdatüntetésrôl. Erre is van egy jó magyar mondás: Amikor a tolvaj rendôrért kiált! Ám ilyenfajta bűncselekményekre nincs rendôrség. Majd az EU liberálisai megértôen rábólintanak.

» vissza a HUNSOR honlapjára