Ízlelgetem így egyben a szót, a születésnapját a tavasz első napján ünneplő, itt a telecskai dombok szoros ölelésében földöntúli örömökre váróan megfeszülő települését: tavaszfalu. Örülök, hogy nem a jelzős szerkezet jutott eszembe, amely ugyancsak találó lehetne: hegyes tavasz. Csípős, szúrós és olykor könnyünket az arcunkra fagyasztó évszak. Ha csak embereit nézném, a kétkedő természetű, velünk sem kacagni, sem zokogni nem tudó zsellérivadékokat, még cifrázhatnám is a nevet, kivonva belőle az ébredő nap fényét, melegét… Nem teszem; nem bontom hétezer kicsiny gondjára, fájdalmára, álmára a köröző Körösöktől a táj testét érrendszerként átszövő Krivajáig 1769-ben ideérkező dolgos, de öntörvényű népességet.

Most újra eljött a kikelet, s -- boldog keresztelők meg lelkünkből görcsös marokkal darabokat kegyetlenül kitépő temetések után -- egybefog ismét minden nemes szándékot, tisztes akarást. Megtartani magunknak ezt a Kálváriadombról oly félelmetesen szépnek látszó falut, által a 48-as szabadságharc éppen itt megvívott utolsó győztes csatáján, el a történelem számunkra mindig csak veszteséget hozó sok-sok békeszerződésééig, talán egykor Ibsen határoknál meg nem torpanó álmának megvalósulásáig is, aki oly elegánsan mondotta ki, senkit meg nem bántva: "Nincsen kertem, csak erdeim és mezeim vannak…"

A temetődombról szeretem nézni a völgyet, mint néztem a napokban is, a március 15-ei megemlékezésen, emlékmű-koszorúzáson. Ahonnan csak az marad meg a szemnek, ami szép. Szemlélem ragyogó reggeleken és vöröslő estéken. Alig jár erre valaki, s aki jön, azt is eljegyezte magának a magány. Nem kell szólni hozzá, ha sír; ha a hideg kövekre borulva zokog rázkódó háttal! Hagyni kell, van neki miért! Felmérhetetlen lehet az ő vesztesége.

És aztán azt sem könnyű megértenünk, ki is veszítette el a másikat: vajon az, aki itt maradt a gondok peremén, vagy aki elment boldogabb mennybéli tájakra?

Lent, a girbe-görbe utcákon kimért a köszönés, takaréklángon tartott a szó. Izzanak a belső indulatok, amelyekről eldönteni sem lehet, hogy egymásba szerelmesedők vajon vagy egymást üldözők. Ebben a háborús évtized nyomasztotta vég nélküli időben és a csodálatos völgykatlanba szorított térben furcsa módon kiegyenlítődik szeretet és gyűlölet. Másfél évszázada sem férnek össze az emberek, csak kiismerték egymást. Közülük a legkülönbeket hagyták távozni távoli vidékek felé, mintha féltek volna tőlük. Utánuk tekintettek, s megnyugodva látták ködbe vészni a fekete bárányt. Csak jóval később döbbennek rá: a hiánya által ők válnak kevesebbé. Ha megkérdené tőlük a költő, "nekünk (tényleg) Mohács kell?", talán bólintanának. De hát nem ez Kishegyes, nem az útnak indító! Sok-sok írója tanúsítja, hogy éppen ellenkezőleg: a hazaváró. Az állandóság is, az egyetlen biztos pont Dél-Afrikától - Amerikán át - Német- és Magyarországig. S így már szeretni lehet.
Nem ismeri a falut az, aki még nem látta élni a temetőket csendes délutánokon, amikor fonnyadt eres kezek matatnak az avarral belepett hantokon. Csak egy lépést kell még tenni visszafelé, hogy a súlyos szürke kövek megmozduljanak, és feltámadjanak az ősök - mondákban, mesékben, babonákban… Egy törékeny, bájos leány az esten versemet lenyűgöző egyszerűséggel és kristálytiszta magyarsággal szavalva győzött meg róla, mennyire érdemes kishegyesinek lenni, és hogy ezt a pozíciót sohasem szabad feladni.
Már hátitáskás gyermekkorunkban - az iskolából mindennap a Kálvária zöld pázsitjára sietve - pontosan éreztük a különbséget a falusi és városi temetők között. Az elsőkben forrón sütött a nap, haragos zöld fű nőtt, és ember kiválóan érezhette magát. Az elmúlás városi kertjeinek hangulata ezzel szemben mindig nyomasztott. A rokonok - hosszú fekete szoknyás nagynénik - oda is gyakran magukkal vittek bennünket. Sötét árnyékban bolyongtunk, méltóságteljes és egyben félelmetes márványkövek között. Otthon jó érzéssel állapítottam meg: nálunk nincs árnyék, és sokkal kisebbek a kövek. Egyformán aprók és szürkék voltak, mint ahogy szinte mind hasonlítottunk egymásra mi faluszéli gyerekek, sőt az apáink, nagyapáink is. Egy-egy vasárnap délutánon, ha ritkán vendégek érkeztek hozzánk vidékről, apai nagyapám - egy tanyasi paraszttanító rejtett ambíciói éltek midig benne - a savanyú vörös bor után megtörölte bajuszát, aztán megszólalt: -- No, akkó tán gyerünk ki egy fordulóra a temetőbe!

Mi előrelovagoltunk a bokáig érő meleg porban, aztán hogy kint beértek bennünket a felnőttek, megálltunk a széthasadt domb peremén, és lenéztünk a kis szürke házacskákra, amelyek közül csak a templom tornya emelkedett ki egy fejjel. Úgy uralta a völgyet, mint hegy tetejét a kápolna, amelyet valamikor a régi világban épített lelki békéje érdekében a környék leggazdagabb földesura. Aztán a képen jól kivehető volt a főutca, a többinél magasabb házaival. Szoros rokonságot tartott a márványsírokkal, amelyek a bejárati kaputól a kápolnáig húzódtak.

Míg nagyapám a pipája szárával mutogatta a látnivalókat, a rokonok álmélkodtak. Mi közben a temetőárokban verődtünk össze, ágakat vagdostunk le a sűrű bodzabokrokról, és kedvünkre vertük velük egymást. Általában indiáncsatákat vívtunk. Cooper-könyveket olvastunk akkoriban.

Később, nagyapa távoztával, a rokonok fiatalabb nemzedékének korában - ekkoriban tanítónak, hivatalnoknak illett lenni, ha adott magára valamit az ember - már minden szégyenkezés nélkül pokrócot terítettünk a fűre, kényelmesen leheveredtünk, és uzsonnát eszegettünk az efféle látogatásokkor. A szertartásos sétákból kirándulás lett: jó levegőt óhajtottak szívni a "finom" városiak - apámé a jelző, ő nem is jött velünk.

Meglazultak a házi törvények is. Az ebédek események nélkül zajlottak. Korábban, ha nagyanyám a megszokottnál melegebben tálalta fel a levest, azt semmiféle védőszent az udvar közepére való repüléstől meg nem mentette. Még csak zsörtölődés sem volt. "Jöhet a másik!" - mondta hangját tompítva pedagógiai hajlamú, kis töpörödött Csordás nagyapó.

Repülő tányérok és fazekak kavalkádjából mégis csak az emberi szó maradt meg, a miéink hangja, mint egy CD-lemezen anyám egyórás meséje az életéről, az életünkről, amelyet két hozzám Újvidékről kijövő rádióriporter, Nánási Anikó és Ternovácz István vett terven kívül magnetofonszalagra, és adott is műsorba sokkal előbb, mint a velem készített interjút. Apám hangja is felvisszhangzik az idő távolából, amint kertünk százéves körtefája alatt a harsogóan zöld füvet unokái nyuszikáinak kaszálva erős basszusán bekiált nekem a szülői ház teraszára, ahol írógépemet püfölöm: "Kisfiam…!"

Az a körtefa alatt leltük meg apró gyermekként mindig a húsvéti nyusziajándékokat. A mézédes gyümölcsöt termő fát egykor még az első világháborúból betegen hazatántorgó, de a régi fényképeken szálfaegyenesen álló, kackiásra pödört bajszú, híre szerint pedig a fehérnépet soha meg nem vető Deák Mihály nagyapám ültetett. Húsvéttájt annyi a virág rajta, hogy fehérségével gyémánttá változtatja a lemenő napot. Ugyanaz a nap: ünnepe tavasznak és falunak. Ugyanaz a szellő: kibont rügyeket és lobogtat lángot. Ugyanaz az otthon: anyáink és apáink arcmásával a párnán, mint Jézuséval a bibliai törölközőn. Lehet minden és semmi.

Lám: falu lehet maga a tavasz. Elődeink tudták, mikor is kell Békésszentandrásról e völgybe jönniük, érkezniük. Rögtön munkához láttak. A tavasz pedig sohasem hagyta őket cserben. Talán egyszer majd mi is megtanulunk hűek lenni hozzá.

Kishegyesen, március 18-án - három nappal megelőzve a hétfőre eső születésnapot -- nagyszabású fényképkiállítás és a kishegyesi származású írók legismertebbjeit felsorakoztató pompás művelődési műsor keretében ünnepelték meg a falu napját. A nagyszabású ünnepségen részt vettek a Kárpát-medence Hegyes nevű településeinek és a testvérfalvaknak, Békésszentandrásnak és Kelebiának a képviselői is.

» vissza a HUNSOR honlapjára