A probléma úgyszolván belobbant, miután már hoszabb ideje kikiáltották a stresszt a legújabb népbetegségnek, ami 41 millió EU-polgárt érint minden éveben, mint munkahelyi ártalom, a [dán] Nemzeti Egészségelômozdítási Központ (National Center for Sunhedsfremme) szerint. Egy fertôzô betegség terjedésének gyorsaságával nôtt ki a stresszközpöntok, stressz-konzultációk, munkahelyi pszichológusok-tanácsadók, life-coaches-ek [életre-képzôk], stressz coches-ek [stresszellenfelkészítôk], stb. valóságos dzsungele, amelyek-akik mind a steresszesekért, és kiégettekért ’égnek’, és valóságos sztálinorgonaként ontják az új idôk legújabb rosszulléte elleni segítô teknikákat. ’7 kivezetô út a stresszbôl’, ’kistresszelô cd-ék’, antistressz tűkkel, mind-control [agykontrol] metitáción keresztül, a belsô vezetô kifejlesztése, és stressz értés, stb. Bár csakis egyvalaki tud gondoskodni róla, hogy a stressz ne fejlôdhessen ki, hangzik: te magad! A streesszet nem elkapja az ember, henem befogadóvá teszi magát rá, olvashatjuk az Alt for Damene [Mindent a Nôknek / havilap] lapjain. A stressz szó 221000 dán oldalt jegyez a Google keresôben, míg a ’munkahelyi baleset’, és az ’elbocsájtás’ összesen ca. 30000-et talál.

Csak néhány évtizede még a munkaerôt ért munkahelyi fizikai ártalom követelt védelmi intézkedéseket, és törvénykezést. Ma a rendszeres pszichés ártalom követel új szabályozást. De bármilyen rendszeres is legyen ez az új stressz probléma, úgy tárgyalódik, mint ami kizárólag az egyénhez köthetô, nem pedig meghatározott csoprtokhoz.

Miképpen is juthattunk olyan messzire, hogy miközben stresszelünk, megszállottan hajtogatjuk, hogy ez egyéni probléma? Az egyik oldalon viszont, miután a modern munkahelyi élet lett a létezésünk központi temgelye [ami körül minden forog] a stresszbôl e munkahelyi élet szeizmográfja lett. A másik oldalon viszont a stressz a modern munkahelyi élet paradoxonjainak és konfliktusainak tünete is - és mint ilyen, egy igen széles körben eltrjedt és többértelmű váalszforma. Már majdnem triviális, hogy valaki stresszelt - persze mindenki a maga egyedi módján, jegyezzük meg. De itt az ideje, hogy túl a stressz, mint az egyed reakciója értelmezésén, magasabbról, történelmi, és társadalmi perspektívából is áttekintsük a dolgot, mint egy új, tehetetlen tiltakozási formát. Egy olyat, ami ellen a folyamatosan növekvô gondozásipar felírhat ugyan terápia-recepteket, de amely egyelôre nem fogalmazta meg tisztán politikai védelem, és törvénykezés igényét. Ebben az olvasatban a stressz egyelôre egy politikailag éretlen tiltakozásforma, ami kiegészíti, és meghaladja a többi, a 20-ik század nagyobb részében a munkapiacon hômérôként működô tiltakozásformákat. Ha mint tiltakozásformát tekintjük, a stresszet a sztrájkhoz hasonlíthatjuk, ami az ipari társadalom elônyben részesített tiltakozásformája volt. Mind a stressz, mind a sztrájk olyan helyzetre utal, amikoris a munkaerô nem áll többé rendelkezésre. De a sztrájk alaptermészete kollektív volt, mert szakmai szövetségekhez kötôdött, és kollektív érdekek alapján szervezôdött, a hasomló munkahelyi helyzetet követve. Céljaiban pedig politikai volt, mert a sztrájk a javak munkapiacon megváltoztatandó elosztásának fegyvere. Megnyilvánulásai latványosak voltak, és miután következményeiben a produkció is megbénult, társadalmi-gazdasági jelentôsége volt. Végül pedig jogilag szabályozott volt, és törvényileg elismert, mint egy munkapiaci cselekvési eszköz.

A stressz ezzel szemben egyedi, amit az ’én’ mint belsô pszichikai terhet tapasztal, rádásul gyakran szégyenérzettel párosulva. Nem kötôdik objektív érdekekhez, mert természetébôl eredôen egyedi, nem szervezett valami ’mi’ köré, mert mindíg csak egy ’én’ szenvedi. A stressz ököl nélkül apolitikus, nem követeli valamely határozott csoport számára a munkakörülmények megváltoztatását ? pedig a jó (pszichikai) környezet elég magasan jegyzett a munkahelyi élet kívánságlistáján. A stressz ehelyett, mint néma távollét mutatkozik. Miután az egyén a bôre alatt hordozza, nem pedig összfogódzkodva [más sztrájkolókkal] a gyárkapu elôtt, láthatatlan is. Végül pedig, ha szólna is törvénytelen lenne a szava, mert nincs elismert eszköze az elégedetlenség kinyilvánitására. Egyelôre mindenki a sját stressze kovácsa.
Pedig, noha a stressz egyedileg tapasztalt, és az ellene alkalmazott megoldások többnyire az egyén saját magához való viszonyát maszírozzák, szükség lenne, márcsak a teljesen kollektív reakciót mutató statisztikai adatok alapján is egy sor munkahely-életbeli változtatásra.

Minden foglalkozási ág, és minden bérmunka változat számára egy sor közös alapvonás lett érvényes a 20 század folyamán. Mindenekelôtt az, hogy a munkahelyi körülményeket [munkadó és munkavállaló/szakszervezet közötti] megegyezés alapján szabályozták, ami meghatározta a jogokat és kötelességeket; másodszor pedig a vezetési forma ugyan egyformán hierarchikus vala, de a különféle szakmák, szektorok, és hivatások sajátos jegyeivel különbözve. 50 évvel ezelôtt bizonyára kiröhögték voln azt, aki hasonlónak találta volna egy bölcsôde és egy privát vállalat vezetési gyakorlatát. Ma több, mint természetes összehasonlítani a Danfoss [’mindenevô’ dán multi] fônöke Jörgen Clausen egész embert kifejleszteni kívánó ambícióit a gyermek teljes egzisztenciává fejlôdésérôl gondoskodó pedagógiai követelményekkel. Bizonyos különbözö területek még mindíg megegyezéses alapon szabályozottak, de a szakmáktól függetlenül kifejlôdött szervezési és vezetési viszonyok összehasonlíthatóvá és meghaladhatóvá tették ezeket a jogi nyelvezetükkel és a javak osztogatásával.
A munkapiac minden részén változásban vannak a szervezeti-és vezetési kapcsolatok, két, párhuzamos pályán: a munka egyedivé, és a munkaerô egyénné változtatása révén - amely két folyamat a vezetést és a szervezetet pedagógiai és pszichológiai erôkké teszi, de evvel a korábbi helyzethez képest sokkal inkább hatalmába keríti a munkapiacot, amikoris a vezetés cselekvési hattárai, és szerepe tisztábban ki voltak jelölve: valaki vezetett legfelül.

A munka individualizálása különféle módokon jelentkezik. Mindenekelôtt egyre rugalmasabbá válnak a bér-, munkahely-, és alkalmazási szabályok. Másodjára pedig egyre újabb szervezési formák jelentkeznek, amik kihívják a régi hierarchiát, mint a különféle projekt-feladatok, önirányított csoportok, guruló irodák, nyitott irodai terek, etc. Az új szervezési formák, amik nem valamely adott struktúrából, vagy szervezetbôl indulnak ki, hanem mint dinamikus egységek definiálódnak, aholis a dolgozó mindíg valamely folyamatban vesz részt, és soha nincs rögzített szerepe. Harmadszorra pedig új szövetségek jönnek létre, amik szabaddá teszik [sic!] a munkaerôt az osztálykultúrától, és a korábban domináló szakszervezeti és szakmai szolidaritásformációktól, hogy ezután a cég, mint egy nagyobb közösség tagjává váljon. Mindezt pedig a globalizációval és az élesedô versennyel indokolják, párban a nagyobb átállási készség, növekvô tempó-és produktivitás követelésével. A jogok, és kötelességek még mindíg ott vannak, de a fejlôdésigény, és a kedvteli önelkötelezés lehetôségei egyre fokozottabban átveszik az iránymutató princípiumok helyét. Nem csak kötelességed elvégezni a munkád, hanem kedved is kell legyen hozzá. Nagyon sok minden, ami korábban kívülesett a munkapiac keretein, és alkalmazása korlátozott volt, vagy megegyezésekkel védett, ma a vezetés, és a szervezet eszközei. Már nem csak az ember mozgása szabályozott, hanem a személyes viselkedése, sôt önmagához való viszonya is. Mindebben a közös az, hogy az egyén centrális jelentôségü lesz a szervezetben, de már nem mint funkcionárius, munkás, vagy szimpla erôforrás. Itt az ember nem egy funkcionárius, aki azért megy a munkába, hogy a lehetô leghamaraább hazamehessen, hanem azért, hogy fejlôdjék, és realizálja, bevesse magát, mint fenôtt és ember. Minden cég okatatói szervezet is akar lenni, amelyik nem csak kihasználja, de ki is fejleszti az alaklmazottait, növésbe hozza ôket - nem csak szakmailag, hanem egész emberként is. A ’biztonságot a változásban’ találjuk itt meg, inkább, mint a ’biztonságot az alkalmaztatásban’. A reform és projekt-pedagógia kéz a kézben jár itt a gazdasági optimalizációval.

Az utóbbi 20 évben a munkaerô ilyen formán a magával hozott kiképzés alapján objektív-eszközszerű megítélésbôl átment a szubjektív emberibe, mint egy potenciális erôforrás, amibôl kifejleszthetô az éppen szükséges képesség.

Senki nem elégedhet meg többé avval, hogy a szakmai képesítései alapján adja el magát. Mindenkinek meg kell tamnulnia lángolni emberi képeségeitôl, értékeitôl, véleményeitôl, sajátosságaitól, etc. Amikor a produktívitás forrása egyre növekvô mértékben az emberi potenciálban található, a vezetési mód egyre kevésbé a racionális stratégiai adminisztráció kérdése, sokkal inkább az a kérdés, hogy miképpen lehet kioldani a szubjektív erôforásokat a kívánt irányba. A vezetés más lesz, mint adminisztráció. A régi személyzeti fônökök, akik szabályszerű adminisztrátorok voltak, ma ki-fejlôdés vezetôk, avagy Human Resource fônökök. Kivétel nélkül mindenkit muszáj ma egyénileg a fejlôdéshez vezetni és képezni, nem alkalmazkodás, vagy parancs alapján, henem személyes belsô meggyôzôdésbôl és elkötelezettségbôl. Ez egy átmenet egy decentralizált vezetési formába, amiben az ilyen szavak, mint nagyobb autonómia, önállóság, szabadság és felelôsség nem a vezetés hatalmát határolják be, henem ennek új eszköztárát jelentik. A szervezeteket mint szerves egészet tárgyalják, mint sajátos kultúrákat, amiket ’egész emberek’ laknak, és mint kisebb gyülkezeteket víziók, missziók, és közös értékek hajtanak, szemben a formális szerepekkel, funkciókkal és tervekkel, személyes szálakkal összekötve, pszichológiai szerzôdések, stb alapján, sokkal inkább, mint formalizált, szerzôdésszerű és anyagi kapcsolatok szerint. Képességfejlesztés a munkahelyen, és azon kívül, tréningkövetelménybôl kiindulva, amikoris minden kurzus a ’te önértékeléseden’ dolgozik, kvázi-vallásos tecnikákkal, holisztikus stratégiákkal, New Age feloldásokkal a program végére, stb. A továbbképzési és átiskolázási követelményeket kiegészíti az egyén beleegyezése, amikoris az egyed pszichológiai erôforrásaira kerül a súlypont.

Itt van hát nekünk két történelmi munkerôpiaci szervezôdés, mindkettô a maga tiltakozás formáival. A régi forma, ahol a megegyezések szabályozzák a munkapiacot, és ahol különbözö szakmák vezetési formái tulnyórészt hierarchikusak, és adminisztrációhoz kötöttek. Ezen munkapiac beépített konfliktusainak ultimatív kifejezési formája a sztrájk. Az új formában a megbeszélések még érvényesek, de ahol a vezetési és produkciós formák megduplázódtak, a klasszikus adminisztratív vezetési logikával az egyik részrôl, és a pedagógiai és pszichológiai veztési formákkal a másik részrôl, ami a munkaadó, és munkavállaló egybebesô érdekeire épít.

Kicsit szögletesebben foglamazva, az ipari társadalom erôsen kritizált veztési formája nem tűnt le, hanem sokkal inkább egybeolvadt a tudásalapú társadalom úgynevezett emberbarát koncepcióival. Ez az egyidejűség magában hordoza a követelmények keresztezett nyomását, ami csak alacsony fokon tud hangot adni a klasszikus konfliktusoknak, muszáj tehát más csatornákon kifejezôdnie. Nos itt bukkant föl a stressz, mint egy olyan új kifejezésforma, amin mindenki segíteni kíván, de a megoldásokat szinte már konzekvensen csak az egyik félpályán keresgélik - mégpedig a pedagógiai-pszichológiai regiszteren, a képzési ajánlatok, a stressz-értés kifejlesztése, mentális tanácsadás, stb listáján, ami az egyéni esetbe zárja a problémát, ilymódon benzint öntve a belül égô máglyára.

A munkapiacon kialakult új szervezési-és vezetési viszony kétség kívül sok nyereséggel is járt, mind eszköztárában, mid etikailag. De a munkahelyi élet humanizálása alkalmat adott hamis hangok kórusbakeveredésére is. [= dán közmondás;-] Egy gyakorta elôvezetett kritika szerint az ilyen szervezeti-és vezetési viszonyrendszer egyfajta meseföld [a szájba repülô sültgalamb földje] amibôl nem csak a ’kreativ osztálynak’, vagyis a ’tudóknak’, henem lehetôleg mindenkinek ki kellene vennie a részét. Ezt a kritikát átutaljuk a szkszervezeteknek. Ha szaván fogjuk az új szervezeti-vezetési formát úgy nézhet ki, mintha eltüntettük volna a klasszikus elidegenítést a munkaghelyi életbôl. Imígyen (Rosseaui értelemben) szemmel láthatólag nincs többé semmi ellentmondás az ember, illetve a hasznos polgár, avagy munkaerô állapot között. És a fiatal Marx értésében többé nem idegenül el az ember önmagától a modern munkahelyi életben, és nem is redukálódik munkaerôvé egy ipari társadalomban, élesen elhatárolva munkát, és családot, szakmát és személyiséget, szerepet és embert.

Az ember ma úgy néz ki a munkában realizálja magát, miután sajátos emberiessége az erôforrásai karakterében rejlik ugye. Ezért esik annyi jó szó a humnizmus és a gazdaság új szövetségérôl. De vajjon a házimanó nem költözött e egyszerűen velünk? [= Még egy dán közmondás;-] Talán el kéne kezdenünk a modern munkahelyi életben úgy értelmezni a stressszt, mint a fejlôdési és egészemberréválási kényszer effektusát, mely kényszer részben önként vállalt, részben pedig a munkapiac által kďfejtett. Egy fejlôdési és egésszéválási kényszer, amely egyik oldalon abból áll, hogy soha, egy pillanatra sem szabadulhatunk attól, hogy teljes lélekkel és testtel alkalmazottak legyünk - a cég kultúrájához, no és természetesen értékeihez igazodva - és mégis méteráruként, egy szerepben, aminek alapján körbe-körbe rángathanak bennünket a porondon; merthogy ma nem elég a követelményekkel összhangban cselekedni, hanem személyes elkötelezettséggel kell bevállalni a dolgot, imígyen még jobban próbálva tenni - igen ráadásul mosolyogva és lelkesen. Míg a másik oldalon egyidejűleg mindíg emlékeztetve lenni arra, hogy ami ma vagy, aligha lesz elég a holnap kihívásaihoz. Az ember csak akkor ember, ha fejleszti magát - és "az a munkaerô amely nem fejlesztôdik, az visszafejlôdik", amint ezt az önkormányzati személyzetpoiltikában hívják.

Talán az a gond, hogy az ipari társadalom tempó-és produkciólogikája, valamint klasszikus vezetési formája csupán el van árnyékolva, netán ott hűsöl az általunk ma munkapiacként elsôsorban felfogott humánus, pedagógiai és pszichológiai vezetési-és szervezeti formák árnyékában. Ma még hiányoznak a fogalamaink ahhoz, hogy megértsük ezt a robbanásveszélyes keveréket a fokozódó produkció és tempókövetelményel és emberi azonosulási és fejlôdéselvárásokkal.
Ehelyett a vak szemünkre illesztett távcsôvel a pedagógiai-pszichológiai rezsimben találjuk a megoldást, aminek mint Zeitgeist-nek [az idô-nk szellemében] van egy lépésnyi elônye az úgynevezett antik hierarchikus vezetési formákkal szemben. Ez azt jelenti, hogy a fától nem látjuk az erdôt, amikor baj lesz. Amikor az egyén áll a központban, mint egész ember, akkor nehéz észrevenni az anonym struktúrákat amiket teremtünk és amiken keresztül működünk. Biográfiai és terápiás recepteket írunk föl kollektív és szervezeti betegségekre.

41 millió európai kezdhet ’antistressz oltásokkal’, és stressz elleni kiképzéssel ? talán egy jövendô európai törvényben bízva, ami elejét veszi a munkaerô szervezett pszichologiai lepusztításának.


Stefan Hermann fôkonzultátor, és Jens Erik Kristensen eszmetörténet
lektor, Aalborg
Universitet



A fordító kommentárja:

Mottó: "A munka korrupt játék!" (Hamvas Béla)

Nos, akinek van szeme a látásra, az a fenti igen alapos, sôt helyenként szellemes, és igenis átvilágító dolgozat leple alól is látja kilógni a kamatlábat. Errôl persze nem beszél a két szerzô, hiszen ha van még tabu téma e szép új poszt-posztmodern, ’tudásalapú’ (grrrr) világban az bizony a ’szent piac’ és annak alapvetô természete, vagyis: a gátlástalan globális profithajsza, egy maroknyi ’gazdag’ szarházi érdekei szerint.

Bevallom nem sajnálom különösebben azokat, akik íly módon eladják testük után immáron a lelküket is, bár a legtöbben azért ugye kényszer hatása alatt teszik, hiszen különben, hogyan is tudnának házat, autót, évente új és új rettenetes agymosó és környezetmérgezô ketyeréket venni, maguknak, és a valódi együttlét szurrogátumaként a gyerekeiknek -’délre´ utazni, hogy évezzék a meleget, no meg azt, hogy mennyivel jobban is megy nekik, mint a lusta, fejletlen bennszülötteknek… báaaaaa. Igazán csak a rend kevéért jegyzem meg, hogy az emberiség azon (kisebb) hányadaról beszélünk itt, amelynek, helyzetébôl adódóan (jogilag, anyagilag és szabadságfoka szerint) egyedül volna lehetôsége változtatni az eszméletlenül igazságtalan, és veszélyes globális helyzeten, ahelyett, hogy a ’cuncitól’ kábultan (Hamvas kifejezése a ’nyugatról’: szar és méz összekeverve fele-fele arányban), no és a felelôsség elôl menekülve alávetné magát a ’cirkuszigazgatók’ (szintén H.B.) legújabb raffinált idomítási trükkjeinek.

Mint egy olyan ember, aki felnôtt életem nagy részét, egyeszerűen foglamazva a ’felnôttképzésnek’ szenteltem*, az ébresztés, sôt ’beavatás’ próbálgatásán túl, nyíltan a pénzvilág (-talanság) elleni védekezés, sôt ’szellemi’ támadás lehetséges módszereit is tanulmányozva, el kell ismernem, hogy ez az ’egész embert a piacra’ (grrrr) koncepció ördögien ’zseniális’. Hiszen ugye ki tud átlátni a szitán, netán köszönettel, de elutasítani valamit, ha a fizetése mellé pld. önmagához való viszonyának rendezését is rátukmálják?! Persze ha nem is teljesen nyíltan, de akkor sunyin fenyegetik is, amint olvashatjuk a fenti cikkben. (Na néhány KIVÉTELT ismerek azért, hála az Égnek!;-)

Csak arra szeretném felhívni a figyelmet, ha valaki netán cuncitól bágyadtan arra gondolna, hogy úm. nem lehet más a világ, nincs alternatíva, hogy bizony VAN. Hogy (a sok közül!) csak kettôre hívjam fel a figyelmet: a dán polgári fizetés koncepció, és a Síklaky István által jegyzett: A fennmaradás társadalmi programja. Ez utóbbi a hálón is olvasható magyarul (http://www.fennmaradas.hu/), úgyhogy csak az elôbbit ismertetném táviratilag: (Az idô pénz ugye?! Báaaa;-)

A Koppenhágai Hamvas Béla Klub támogató tagja a Borgerlön (Polgári fizetés) mozgalomnak, úgyhogy a minap megkaptuk az idei közgyülés után kidolgozott legújabb brosúrákat, szlogeneket; íme:

El tudnád képzelni…

- az anyagi biztonságot?
- a munka jobb elosztását?***
- kevesebb kontrollt?
- több idôt mindenre?

Polgári fizetés!

Egy feltétel nélküli alapjövedelem [’minimálbér’] minden polgárnak, tekintet nélkül egyéb bevételeire, és a munkapiachoz való viszonyára. [Basta!;-]

Természetesen foglalkozik a brossúra avval is, hogy mibôl tellne erre. Nos kérem kiszámolták (könyvtárnyi egyetemi, és egyéb irodalma van ám e kérdésnek!) hogy a különféle segélyeket, támogatásokat, népnyugdíjat stb, adminisztráló és ellenörzô testület elképesztô költségeit megtakarítva (miután csak egyetlen fajta kifizetés létezene a továbbiakban) simán finaszírozható az új berendezkedés.

Tessenek belegondolni (bátran, használjuk a fantáziánkat!;-) csak abba, milyen ’forradalmian’ új emberi légkör alakulna ki a mai társadalomtalansági versenyszellem-telenség és egymás elleni aknamunka helyett! Hm?! A már a cucilizmusban is hajszoltakat óvnám az akkori ’mi lenne, ha mindenki csak henyélni akarna’, és hasonló ideológiai méregszlogen idôtlenül káros hatásaitól! Normális ember alkotni, tenni akar… Magam példáján: immár, vagy 20 éve vagyok ’munkanélküli’, azaz önkéntes kultúrmunkás, és minden reggel avval kelek föl, hogy ma mi jót és hasznosat is tudok adni, és avval fekszem, hogy mit is sikerült (meg nem) tennem; miközben összetett óraszámban biztosan ’dolgoztam’ annyit, mint egy bankigazgató mondjuk; bizon ám!

Az is a helyzetismertetéshez tartozik persze, hogy a most Dániában történtek nem ebbe az irányba mutatnak, hanem éppen ellenkezôleg. Az immár másodszor is megválasztott "piacfasiszta-náci rezsim" (a velem együtt ’aktivált’ - grrrr - dán akadémián képzett festôművész Frank foglamazása;-) valóságos sportot csinál belôle, az immár lelkestôl-testestôl önként ördökszekér hajtók örömére (!), hogy a munkanélkülieket, bevándorlókat, hasonló piacszempontból kétes elemeket körbe-körbe hajszolja a porondon, mikozben (munka nincs!) azt kell mondogatni, hogy "futok a pénz után, futok a pénz után"… Nem vicc! Ezt aktivizálásnak hívják, és azon kívül, hogy egy jelentôs testületnek munkahelyet teremt (a fennsôbb ellenorzô ’gestapós’ kommandókat nem is számítva ide) az égegyadta világon semmi értelme sincs, talán azon kívül, hogy némileg ijesztôen hat-hat a munkában stresszeltekre, mert azt gondolhatják ennél még az ô hjaszoltságuk is jobb. Ráadásul valamivel azért kifizetôdôbb, mert az aktivizáltak csak egyfajta minimálbért (polgári fizetés?!;-) kapnak csak, többet akkor se, ha valódi termelôi kényszermunkát találnak a számukra (!), szakszervezetük nincs, szabadságot nem kaphatnak, és az országot sem hagyhatják el. Nesze nekünk jóléti állam, demokrácia, emberi és személyiségi jogok, stb.

Kéremszépen, a Dán Királynôség az elsô öt leggazdagabb országba tartozik lassan évtizedek óta. Ez az új, ’idegenidegenkedésre’ és piacfasiszta** ’liberális’ (báaaa) ideálokra hivatkozó menet nem csak a korábban élenjáróan emberséges Dánia szégyenkurzusa (a legtöbb mértékadó dán értelmiségi szerint is!), hanem olyan szemérmetlenül önzésre, és irígységre építô és szellemtelen, amennyire csak stupid kispolgári ’új-tecserizmus’ csak lehet, rádásul igen rossz példát mutat a ’felfelé kapaszkodó’ országok elitjeinek, globálisan is mérgezôen hatva.

Kinek a felelôssége mindez? Hát szerintem csak kis részben az ’elité’ (grrrr, de mit várhatunk tôlük?!) mert a sunyin zabráló ’hétköznapi ember’ (grrr) támogatása nélkül ez, ezen a tájon nem menne.

Nos, ebbôl is lehet látni, hogy a vállalati úgynevezett ’egészember’ képzés milyen stádiumban van, - sajnos. (Vagy nem?!;-)

Hajrá! Kitartás! Szabadság! + Minden!

Szeretettel
Lázár Ervin Járkáló

(Taoista művészeti oktató, a Koppenhágai Hamvas Béla Klub elnöke, nagyvárosi remete, titkos lovag, Angyalállam Hivatali ügynök, stb.;-)

Koppenhága 2005. Március 15.

Jegyzetek:

* A Haza a MAGosban képzésrôl szóló dolgozat a skandináv magyar alkotók lapjának az Ághegynek utolsó 10. számában jelent meg a Járkáló rovatban, és lehozható PDF- fromátumban. http://www.hhrf.org/aghegy/letoltheto.html

** Pld.: az új rezsim alatt is, mint eddig simán meg lehet tagadni a katonai szolgálatot, de immáron a piacszolgálatot, így, vagy úgy - a legsúlyosabb anyagi, de egyéb retorziók kilátásba helyezése mellett - törvényileg is tilos megtagadni, vagy kijátszani próbálni! Nem vagyunk messze attól, hogy a (különben min. 2/3-ában vagy fölösleges, és/vagy kimondottan lélek és környezetszennyezô kacatokat gyártó, és forgalmazó) piac ellen való megnyilatkozást is büntethetôvé tegyék! (Ne legyen igazam!;-)

*** Személyes véleményem, és tapasztalatom szerint napi 4 óránál többet ’dolgozni’, még akkoris, ha az ember avval foglalkozik, amit szeret, fontosnak tart, és ért hozzá ? egészségtelen, közösségellenes, mind mások ’kiversenyzése’ (grrr) mind önMAGunk és családunk, szociális kapcsolataink elhanyagolása okán! Basta!;-)

Kiegészítés:

A fentebb fordított cikk múlt szommbaton jelent meg (2005 március 12-én), Azóta legalább három újabb cikk látott a témában napvilágot Dániában. Az egyik az Information-ban magában, hétfôn ’A lélek lángokban’ (Sjćl i flammer / af weis, 14. marts 2005), amiben többek között ez áll:

"… Sok rosszat lehet mondani a stresszrôl [sok jót is mond róla a szerzô, pld. azt, hogy a ’pozitiv’ stressz az, ami tapra állít bennünket reggelente; báaaa;-] és a vele kapcsolatos dolgokról, de legalább azt elmondhatjuk, hogy egy demokratikus betegség ez, olyan értelemben, hogy mindenkit elérhet egyaránt, vezetôket, szabadfoglalkozásúakat, sôt akár munkanélkülieket is." [Ahhoz azért e tájon igen komplikáltan beteg lelkületűnek kell lenni ? szerintem ? hogy az ember ahelyett, hogy ön, és közgyógyításra szánná azt a rengeteg idejét, azon stresszeljen, hogy nem vehet részt a cirkuszban!;-]

"… Semmi kétség afelôl, hogy az új munkapiaci struktúrák belejátszanak a stressz kifejlôdésébe, de a stressz az eksztrém individualizáció, és magányos kétségbeesés kifejezôdése is. A modern társadalom jellemzôi, a megnövekedett hatékonyság, elfoglaltság, és szabadság [sic!] hátoldala az, hogy elhalványodott a közös társadalmi ritmussal és tempóval való együtérzés. Ebben az értelemben a stressz egy olyan kultúra betegségének tünete, amely elvesztette a közösségi érzést."

http://www.information.dk/Indgang/VisArtikel.dna?pArtNo=170743

A Politikenbôl: 16. mar 2005 kl. 07:15 ’Új stressz-beteség érte a tudásalapon dolgozókat’ (Ny stress-sygdom rammer vidensarbejdere’) Több kutató figyelmeztet egy újfajta betegségre, amely azokat éri el, akik nagy mennyiségű tudásanyaggal dolgoznak.

Elôször influenza, késôbb talán torokfájás. Azután emlékezetkiesés, és dekoncentráltság. Végül pedig depresszió. A dán tudásalapon-dolgozók, pld. az információ technológusok, orvosok, újságírók egyre többen kapják el a nagyon gyorsan terjedô, stresszhez hasonló betegséget írja a Jylland Posten. (…)

Végül pedig az URBAN ingyen újság tegnapi (2005 márc. 15.) ’vezércikke’ (Ritzau dán hírügynökségi jelentés): ’A munkaszerelem stresszel bennünket’ (Kaerligheden til jobbet stresser os).

Többek között az áll benne, hogy a Technológiai Tanács (Teknologi Raadet) ’Egyensúly a munka és a másik élet között’ című vizsgálatsorozattal fogott neki csökkenteni próbálni a legújabb ’társadalmi probléma’ súlyosságát. Azt is vizsgálván a személyes felelôsség kérdésén [!] túl, hogy úm. "miért is van kevesebb idônk a rengeteg idôt spóroló technológia ellenére"!? [Kérdezd a ’tartó-cirkuszigazgatódat’ barátom!;-]

» vissza a HUNSOR honlapjára