A magyar közvéleményben mindmáig feldolgozatlan Trianon-szindróma, és ezzel szoros összefüggésben Franciaországnak az első világháború után Kelet-Közép-Európa területi rendezésében játszott, gyakran még ma is heves indulatokat kiváltó szerepe okán fontos, hogy választ keressünk arra a kérdésre: hogyan viszonyult e nagyhatalom régiónkhoz az első világháború idején.
Az első világháború előtt a Kelet-Közép-Európával foglalkozó francia szakértők meghatározó csoportjai és a külügyi vezetés egyetértettek abban, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiának továbbra is fenn kell maradnia, noha időszerűnek látták korszerűsítését, föderalizálását. Az 1891-93-ban a Német Császárság és az Osztrák-Magyar Monarchia ellen kialakított orosz stratégiai szövetség miatt 1914 előtt a Quai d'Orsay-n (a külügyminisztériumban) nem gondoltak a cári birodalom területén élő népek nemzetállami fejlődésének támogatására sem. A "Nagy Háború" évei azonban alapvető változásokat hoztak a francia egyetemi és kormányzati körök térségünkkel kapcsolatos szemléletében.
"A Habsburgoknak el kell tűnniük"
A Közép- és Kelet-Európa szláv népeivel foglalkozó legjelentősebb 19. századi francia kutatók, Louis Léger és Ernest Denis - akik a szlávokban addig is a németekkel szembeni támaszt látták - az elhúzódó háború borzalmainak hatására a tudományos tárgyilagosság helyett egyre inkább a politikai propaganda hangján szólaltak meg. Felülvizsgálták a Monarchia továbbélését támogató korábbi nézeteiket is. Léger már 1914 végén, 1915 elején azt írta: "Ausztria elmulasztotta betölteni történelmi hivatását"; "Ausztria Németország előőrsévé vált", "Ausztriának tehát el kell tűnnie". Denis hasonló gondolatokat fejtegetett: "A Habsburgok betölthették volna Németország felügyelőjének szerepkörét, ám ők ezt visszautasították, és most már túl késő ehhez visszatérni. A Habsburgoknak el kell tűnniük. Az új Európa stabilitásának legelső feltétele Ausztria megszűnése."
A Kelet-Közép-Európából az első világháború idején Nyugatra került emigráns politikusok szintén az Osztrák-Magyar Monarchia szétzúzása mellett foglaltak állást. Ez teljes szemléletváltást jelentett, hiszen a háború előtt a térség nemzeti mozgalmainak csaknem minden irányzata Ausztria-Magyarország területi egységének fenntartását kívánta. Tomá Garrigue Masaryk, a cseh nemzeti mozgalom vezetője is ekkor még attól tartott, hogy "ha Ausztria egy európai konflagrációban szétesne, a csehek Németországhoz kerülnének". 1914 októberében az angol kormányhoz küldött memorandumában írt először a független cseh állam létrehozásának szükségességéről.
Az immár önálló nemzetállam megteremtését célul kitűző kelet-közép-európai emigráns mozgalmak egyik fő működési területe Franciaország lett.
A párizsi cseh emigráció vezetői, különösen a Csehszlovák Nemzeti Tanács főtitkára, Eduard Bene széles körű társadalmi kapcsolatait felhasználva igyekezett a francia kormányzati köröket meggyőzni az önálló cseh állam megteremtésének szükségességéről. Módja volt megismerkedni a francia külügy fontos vezetőivel is, akik jelentős szerepet játszanak majd a háború utáni rendezésben.
Nemzetbiztonsági érdek
Az 1914-1915-ös francia sajtó tanulmányozása azt mutatja, hogy - az egyetemi körökhöz és a cseh emigránsokhoz hasonlóan - a francia média és a közvélemény szinte teljes egésze a Monarchia felbomlását várta. Annál meglepőbb, hogy a francia kormányzat csak nagy fáziskéséssel, 1917-1918 folyamán fogadta el Ausztria-Magyarország megszüntetésének programját. A francia békejavaslatok kidolgozására felállított bizottság 1916-os ajánlása is azt hangsúlyozza, hogy Franciaországnak az Osztrák-Magyar Monarchia szövetségi állammá alakítása és nem a szétzúzása az érdeke. Mindez a korábbi feltételezésekkel ellentétben azt valószínűsíti, hogy sem a híres szlávszakértők, sem a kelet-közép-európai emigráns politikusok lobbitevékenysége nem befolyásolta érdemben a háború alatti francia kormánypolitikát. A paradigmaváltás a hadi helyzet alakulásával állt összefüggésben. Vagyis Franciaország térségünkkel kapcsolatos külpolitikáját az első világháború idején is a nemzetbiztonsági szempont határozta meg.
Miután 1916-ra a központi hatalmak számára világossá vált, hogy nem tudnak Oroszországgal különbékét kötni, s ily módon háborújukat egyfrontossá tenni, az orosz forradalmárok támogatásán túl a nemzetiségi kérdés háborús eszközként való felhasználása mellett döntöttek. E politika keretében 1916.
november 5-én Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia elismerte a Lengyel Királyság önrendelkezését; 1917.
december 5-én a finnek kiáltották ki függetlenségüket a német csapatok védelmében. A "nemzetiségi fegyver" bevetésére az antantnak s benne Franciaországnak is válaszolnia kellett. Az ellencsapás lehetséges területe Közép- és Kelet-Európában kínálkozott, ahol azonban az orosz érdekeltség miatt a francia kormánynak nagy óvatossággal kellett eljárnia. Mivel a franciáknak az 1916-os év véres csatái következtében megfogyatkozott katonalétszám pótlásáról is gondoskodnia kellett, Párizsban felmerült a csehek és a lengyelek katonai felhasználásának lehetősége.
A cseh emigráció iránt a francia külügyben 1916 elejétől megnövekedett figyelem jele volt, hogy február 3-án Aristide Briand francia miniszterelnök fogadta Masarykot, aki úgy vélekedett, hogy Németország meggyengítésének legjobb módszere, ha az Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolásával önálló kis államokat hoznak létre. Hogy a francia politikus azonosult volna ezzel a programmal, nem látjuk bizonyítva. A találkozó puszta ténye azonban jelentősen növelte a cseh emigráció presztízsét, s az is, hogy Briand hozzájárult a közlemény kiadásához a tárgyalásokról. Ezt tovább erősítette az is, hogy cseh önkéntesekből francia hozzájárulással önálló hadtest alakult.
A nemzeti kérdés háborús eszközként való felhasználásának a cseh ügy mellett másik fontos területe Lengyelország kérdése volt. A lengyel függetlenség megteremtésére és így a lengyelség megnyerésére tett német és osztrák-magyar gesztusok ellensúlyozására Franciaországnak a stratégiai fontosságú orosz szövetség miatt kezdetben igen csekély lehetőségei voltak. A francia kormánynak a lengyelekkel kapcsolatos politikájában a nagy változás azt követően következett be, hogy az orosz Ideiglenes Kormány 1917. március 29-én elismerte a lengyel függetlenséget. Június 4-én Raymond Poincaré köztársasági elnök létrehozta a franciaországi önálló lengyel hadsereget, amely lépés nyilván a francia haderő létszámproblémáját volt hivatott enyhíteni. A cseh példához hasonlóan a lengyel katonai szerepvállalás is növelte az emigráció politikai súlyát, mozgásterét. A francia külügyminisztérium ki is kérte véleményüket Lengyelország jövőjét illetően. Erasme Piltz válaszában fontosnak tartotta, hogy Lengyelország három része egy független államban egyesüljön, legyen szabad kijárata a tengerhez, s így betölthesse a Németországgal szembeni védőbástya szerepét.
Fordulat Oroszországban
A francia kormányzat Kelet-Közép-Európával kapcsolatos politikájában 1917. november-decemberben minőségi változás ment végbe. 1917. novemberében ugyanis Szentpétervárott hatalomra kerültek a bolsevikok, akiknek békeprogramja nyomán várható volt, hogy Oroszország kiválik a háborúból, és felbomlik a Párizs számára stratégiai jelentőségű francia-orosz szövetség. Megkerülhetetlenül fontos lett tehát a francia külpolitika számára, hogy a cári birodalmat helyettesítendő megtalálja Németország új keleti ellensúlyát. Ebben az összefüggésben értékelődött föl még inkább a jövőbeli Lengyelország, és kaptak új jelentőséget az Osztrák-Magyar Monarchia területén élő, önálló állam alapítására vagy a szomszédos nemzetállamhoz való csatlakozásra törekvő népek, illetve az azokat képviselő politikai emigrációk, mindenekelőtt pedig a csehszlovákok.
Oroszország háborús szövetségének elvesztése a francia kormány Ausztria-Magyarország irányában tanúsított magatartásában is irányváltást hozott. Megerősítette ugyanis a november 17-ei francia kormányváltozás nyomán hatalomra került miniszterelnököt, Georges Clemenceau-t és barátját, Pichon külügyminisztert abban, hogy végrehajtsák a Monarchia felbomlasztásának általuk már korábban is képviselt programját. Ez az új koncepció a francia külügyminisztériumban 1917. november 26-ai dátummal keletkezett iratában is jelentkezik. Ebben Lengyelország Németországgal szembeni kiemelt védelmi funkcióján túl szó esik a másik fontos pillérről, egy "megnövelt Romániáról." Sőt: "A germán expanzió elleni védőövet megfelelően egészítheti ki új államok létrehozása keleten" - írta a feljegyzés szerzője. Ezek az "új államok" csak Ausztria-Magyarország felbomlása után, annak helyén keletkezhettek. Néhány héttel később, 1918. január 5-én Pierre de Margerie, aki a politikai ügyek igazgatója volt a francia külügyminisztériumban, a belga nagykövettel beszélve hangsúlyozta, hogy egy hatékony Németország elleni szövetséghez Oroszország helyettesítésére Lengyelország önmagában nem elegendő; Csehszlovákiát, Fehéroroszországot, Ukrajnát, Besszarábiát és Romániát is szükséges bevonni a németellenes francia biztonsági zónába. Mindez azonban nem jelentette még a francia kormány visszavonhatatlan elkötelezettségét a Monarchia szétzúzása mellett, amelyhez egy sokkal ellentmondásosabb és bonyolultabb folyamat vezetett el.
Felégetett hidak
Ausztria-Magyarország esetleges megszűnése nyomán az európai hatalmi egyensúly megbomlásától tartott ugyanis az amerikai és a brit kormány, sőt a francia politikai elit egy része is. Lloyd George brit miniszterelnök 1918. január 5-én az angol szakszervezetek delegáltjai előtt mondott beszédében kijelentette, hogy a Monarchia szétzúzása nem brit háborús cél. Wilson elnök híressé vált január 8-ai kongresszusi üzenetének 10. pontjában Ausztria-Magyarország népei számára autonóm fejlődést és nem függetlenséget kívánt.
Még a Béccsel folytatott titkos különbéke-tárgyalások április eleji megszakadása után is elhangzottak a francia Képviselőházban a Monarchia továbbélését támogató felszólalások. Így április 30-án Paul Painlevé egykori miniszterelnök ezt mondta: "Az antant nem akarta, hogy vége legyen a Habsburgok Ausztriájának, inkább Ausztria modern alapokon nyugvó, a népek önrendelkezési jogának elvét figyelembe vevő átszervezését kívánta." "Önök felégették a hidakat Ausztria felé. Ennek a politikának később látjuk majd meg a következményeit. Oroszország tönkre van téve, nem tudom, érdekünkben áll-e, hogy Ausztria darabokra legyen szabdalva. Nem tudom, hogy a darabok milyen befolyás alá kerülnek majd" - érvelt Marius Moutet szocialista képviselő május 3-án.
A vég kezdete
A francia kormányzati körökben is helyenként jelentkező bizonytalanság ellenére az új francia Kelet-Közép-Európa-koncepció tovább erősödött. Három a háború menetét jelentősen befolyásoló esemény történt, ami az új irányvonalat megszilárdította. 1918. március 3-án Szovjet-Oroszország különbékét kötött a központi hatalmakkal, és kivált a háborúból, ami nyilván a francia-orosz és a brit-francia szövetség azonnali felbomlásával járt. Április elején botrányos körülmények között (Czernin-incidens) végleg megszakadtak az Osztrák-Magyar Monarchiával 1917 márciusa óta folyó titkos különbéke-tárgyalások. Továbbá 1918. május 14-15-én Spában Németország és Ausztria-Magyarország egy vámunió irányába mutató szoros gazdasági együttműködést célzó szerződést írt alá. Megvalósulni látszottak a francia biztonságpolitika számára ijesztőnek tűnő Mitteleuropa-tervek. Vagyis Oroszország mint szövetséges végképp kiesett, a központi hatalmak egysége látszólag tovább erősödött, miközben a nyugati front megsegítésére várt amerikai csapatok tömegesen még nem érkeztek Franciaországba. Ebben a válságos helyzetben a francia kormány minden szóba jöhető tartalékot - köztük a központi hatalmak által már évek óta előszeretettel alkalmazott "nemzetiségi fegyvert" is - igyekezett bevetni. E politika keretében a Monarchia úgynevezett "elnyomott nemzeteinek" 1918. április 8-10-én Rómában tartott kongresszusát, amelynek résztvevői a közös elnyomó elleni közös küzdelemre szólítottak fel, Franciaország egyértelműen támogatta. A tanácskozáson maga Clemenceau is megjelent a nemzetek képviselői előtt, és elítélte a Monarchiát. Röviddel később Bene azzal a kéréssel fordult hozzá, hogy ismerje el Csehszlovákia függetlenségét. A "Tigris" ezt akkor még hivatalosan nem tette meg, de megérlelődött benne a meggyőződés a cseh emigráció törekvéseinek támogatását illetően. A francia külpolitika irányítói ezután rendszeresen fogadták Benet, és a Quai d'Orsay-n egy külön hivatalnokot bíztak meg a lengyel és a cseh ügy figyelemmel kísérésével. 1918 májusában a francia miniszterelnök egy nyilatkozatában szükségesnek nevezte az Osztrák-Magyar Monarchia szétzúzását. A csehszlovák emigráció pozícióinak további javulása a korábbiakhoz hasonlóan katonai tényezők függvénye volt. 50-70 ezer fős oroszországi légiójuknak ugyanis az antant azt a szerepet szánta, hogy a többi bolsevikellenes erőt maga köré gyűjtve létrehozza a németellenes keleti frontot. Így kívánták ugyanis megakadályozni, hogy a németek nagyobb erőket helyezzenek át a nyugati frontra, illetve hogy Németország megszerezze az orosz nyersanyagokat.
Új egyensúly
E stratégiai felértékelődés politikai hozadékaként október 14-én Párizsban létrejött az Ideiglenes Csehszlovák Kormány. Bene azonban még ekkor is aggódott. Attól tartott ugyanis, hogy az antant végül mégis különbékét köt a Habsburg Monarchiával. A befolyásos francia diplomata, Philippe Berthelot igyekezett megnyugtatni őt: "Ausztria-Magyarország eltűnésre ítéltetett, és semmi sem mentheti meg" - mondta. Ausztria-Magyarország rövidesen valóban darabjaira hullott szét: október 21-én a bécsi Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakította az önálló német Ausztriát, október 28-án Prágában kikiáltották a Csehszlovák Köztársaságot, a 30-án létrehozott bécsi államtanács tudomásul vette a kettős monarchia felbomlását. Szintén október 30-án a szlovákok kimondták Magyarországtól való elszakadásukat, 31-én a budapesti Nemzeti Tanács nyilvánította ki elválását Ausztriától. December 1-jén a délszlávok deklarálták a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság létrejöttét, a gyulafehérvári román nagygyűlés pedig kinyilvánította Kelet-Magyarország csatlakozását Romániához. Az antant nem próbálta akadályozni a Habsburg-birodalom szétesését, mivel úgy ítélték meg, hogy a Monarchia mint Németország potenciális szövetségese immár nem járul hozzá az európai egyensúlyhoz.
A francia Kelet-Közép-Európa- politika a Németországgal szemben keleten kiépítendő védelem legfontosabb erősségének a megnövelt Lengyelországot szánták. A lengyel állam azonban önmagában nem tűnt elegendő ellensúlynak, és a Habsburg Monarchia feldarabolásával keletkezett, illetve megnagyobbított további országok bekapcsolását tervezték a németellenes szövetségbe. Berthelot 1918. május 25-ei dátummal készített feljegyzésében a Cseh- és Morvaországból, osztrák Sziléziából és Szlovákiából összeállított Csehszlovákiát tekintette a németellenes övezet csomópontjának, s így a háború után kialakuló új Közép-Európa Franciaország számára legfontosabb államának. A Quai d'Orsay egy 1918 novemberében készült elemzése a francia behatolás szempontjából kifejezetten kedvező képet fest Közép-Európáról, megállapítva, hogy az itt élő népek Franciaországnak tulajdonítják a háborús győzelmet. A "csehszlovákokat" különösen franciabarát nemzetnek látták, akik már a háború eleje óta Franciaország szövetségesei voltak, s akik mindenféle együttműködésre hajlandók Párizzsal.
|
|
|
