1920. január 26-án a Times írta: "Magyarország új határvonalai a párizsi
béke-szerződés szerint úgy vannak megrajzolva, hogy majdnem minden
hegyvidék, de még a dombvidék is kívül esik a magyar területeken. Egyedül a
termékeny síkság nagyobb része maradt a magyaroknak, amiből szintén jókora
darabot adtak a cseheknek, románoknak és szerbeknek. Románia javára hatalmas
bőkezűséggel szabták meg az új határvonalat, úgyhogy jövőre 2 millió 800
ezer erdélyi magyarral lesz több Románia lakossága. Etnográfiai szempontból
tehát az új határok alaposan rászolgálnak a kritikára."
Aznap: 1920. január 26-án az MTI jelentette: "A hajmáskéri lőtéren Horváth
József közkatona az igazságtalan békefeltételeken való elkeseredésében
szolgálati fegyverével agyonlőtte magát. Búcsúlevelében összes vagyonát:
1600 koronát a nemzeti hadseregre hagyta. Horváth József közkatona
öngyilkossága eleven emberi vért fröccsentett azoknak a kesztyűs kezére,
akik Párizsban rövidlátó módon a békét csinálják."
Három nap múlva: 1920. január 29-én a Budapesti Hírlap írta: "A rendőrség
letartóztatta Weisz Mór 32 éves optikust, mert január 18-án az utcán több
ember füle hallatára azt kiabálta, hogy azt se bánja, ha Párizsban úgy
döntenek a nagy-hatalmak, hogy az új országhatár Budapestnél lesz. A
képviselők, akik háborúra izgatnak, harcoljanak csak egyedül a megszállók
ellen. Weisz -ről a nyomozás so-rán megállapították, hogy a kommün alatt az
optikai munkástanács elnöke volt és a Bienenstock- féle üzletet
elkommunizálta, ezzel a tulajdonosnak 200 ezer koro-na kárt okozott; azon
kívül pedig a társait arra kényszeríttette, hogy lépjenek be a Vörös
Hadseregbe."
1920. február 2-án a Magyar Távirati Iroda jelentette: "A cseh megszállás
alatt sínylődő másfél milliónyi magyarság nem tud beletörődni abba a
gondolatba, hogy idegen uralom alatt éljen, ezért Apponyi Albert grófnak, a
magyar békedelegáció elnökének a következő sorokat küldte: "Könnyfátyolos
szemmel, magyarságunk jövőjéért remegő lélekkel immáron 1 év óta látjuk,
mint szorítják vissza és tiporják le a csehek a magyarságot. A színtiszta
magyar vidéken a lakosság csak szlovák, illetve cseh nyelven intézheti
hivatalos ügyeit a községházán. A magyar községekben betiltották a magyar
nyelvű istentiszteleteket, elhordták élelmiszercikkeink nagy részét,
azonkívül a népszámláláskor meghamisították a magyarság népességi viszonyait
feltüntető számadatokat. Kérjük, követeljük, hogy legalább népszavazást
rendeljenek el, hogy ezáltal a magyarságnak is meglegyen az a lehetősége,
hogy a saját sorsa felől önmaga dönthessen. Esküszünk mindenre, ami szent
előttünk, hogy a jelenlegi helyzetbe való belenyugvásnak még a gondolatát is
visszautasítjuk."
1920. március 30-án Az Est című lap munkatársa Debrecenből táviratozta:
Hajdú vármegye felszabadulása után megkezdték a románok Bihar vármegye
nyugati részeinek a kiürítését is. Eddig elhagyták Bárándot, Vértest,
Nagylétát, Derecskét, Hosszupályit és Berettyóújfalut. Távozásukkor teljesen
kifosztották a községeket. Nagylétáról elhurcolták a falu elöljáróságát,
mert nem tudtak fizetni a rabló hordáknak. Ugyancsak elhurcolták az oláhok
Földes község főjegyzőjét, Fodor Gyulát is, aki a lakosság szarvasmarháit
védelmezte.
Kilencven évvel ezelőtt 1910. június 25-én a Budapesti Hírlap "Utazás
Erdélybe" című vezércikke a következőket írta: "Erdélyben ma már nem annyira
az oláh kérdésről, mint inkább a magyarság fönnmaradásának kérdéséről lehet
beszélni. Az erdélyi unió kimondása előtt az anyaország magyarságának szeme
állandóan Erdélyen csüngött. Foglalkoztak vele, beszéltek, írtak róla, ébren
tartották a közvéleményt és a lánglelkű költő Petőfi is riadókat hallatott
az erdélyi magyarság érdekében. És ma ? Tisztelet egy-két kivételnek, ma
senki sem törődik az anyaországiak közül az erdélyi magyarság érdekével. A
városok és vármegyék más kérdésekkel foglalkoznak, a sajtót leginkább a
politikai helyzet izgatja és a modern írók meg költők veséket boncolnak és
Párizst fedezik föl. Igazán kétségbeejtő ez a nemtörődömség, amellyel az
anyaország magyarsága Erdéllyel szemben viseltetik. Mintha a világon sem
volna hazánknak a Királyhágó és a Hargita közötti része, és mintha másfél
millió magyarnak fönntartása, vagy veszni hagyása olyan semmiség volna, mint
egy filléres pityke.
A romániai oláh bizony más szemmel nézi Erdélyt, mint az alföldi magyar.
Tanulhatna is tőle Szolnok, Kecskemét, Budapestről nem is szólva, melynek
Erdély úgy látszik Szahalin szigete. A romániai oláh szeme állandóan Erdély
felé néz, és szinte jobban ismeri, mint a saját hazáját. Románia írói és
költői, tudósai és politikusai állandóan Erdéllyel foglalkoznak, ébren
tartva az érdeklődést ama földterület iránt, amellyel saját kicsiny
országukat szeretnék kiegészíteni. (...) Ezzel szemben van-e Magyarországon
ember, aki fülébe dübörögné a magyar értelmiségnek: - Keletre magyar !
Erdélybe magyar ! (...) A mai kor embere, aki élveket hajszol és váltókat
számol, aki protekció és mandátum után futkos, aki kozmopolita vizeken úszik
és külföldön nyaral, aligha szívleli meg a hazafias intelmet, hogy Keletre
magyar ! A mai kor emberének - fájdalom - igen tompa érzéke van az ilyesmik
iránt. (...)"
|
|
|
