... Már csak a szívem fájt iszonyún és sajgott benne minden veszendõ város, minden kis falu neve.El akarják venni fejünk felett az eget, talpunk alatt a földet. El akarják venni õsmagyar városainkat, melyeket nem fegyverrel hódítottunk, de ezer év alatt magunk építettünk.
El akarják venni Sopron tájait, hol a magyar zene óriása, Liszt Ferenc született; Czenket, hol a modern Magyarország kulturájának építõmestere, Széchenyi István gróf alussza örök álmát; Pozsonyt, az õsi koronázó várost, honnan a magyar hûség kiáltása: "Moriamur pro rege nostro!..." elrepült országok és tengerek felett. Elveszik Kassát, hol a magyar szabadság hõse, Rákóczy sírja van.
Munkácsot, Munkácsi mester szülõvárosát... Gyulafehérvárt, hol Európa megmentõje, a törökverõ Hunyadi pihen; Kolozsvárt, hol a renaissance nagy fejedelmének, Corvin Mátyásnak szülõháza áll; a segesvári jeltelen mezõt, Petõfi Sándor temetõjét.
El akarják venni Aradot, mely szabadságharcunk tizenhárom vértanúját látta meghalni egyetlen órában a hazáért. El akarják venni Szalontát, Arany János fajmagyar szülõvárosát, a magyar nyelv legõsibb, legtisztább termõföldjét. El akarják szakítani hû testvéreinket, a tótokat, horvátokat, vendeket, ruténeket, szászokat, millió és millió magyart. És el akarják venni százados országcímerünkbõl a két folyót: a Drávat és a Szávát és a három bércet: a Magas-Tátrát, a Fátrát és a Mátrát.
És semmi se volt soha azoké, akiknek adnák. El akarják rabolni a bölcsõinket és a sírjainkat... "A béke és az igazság nevében..." ...
1919. július 13.
... Az õrület meleg szele fáj át a fejemen. A térképen egy vörös ceruza halad. Megint egeszén tisztán láttam. A gyertyaláng lobog. Huszár Aladár belerajzolja a térképbe a párizsi békekonferencia határozatát. És ez olyan,
mintha nyisszenõ ropogással eleven húsba futna a kés és vér serkenne a nyomán. Az õsi határ kívül marad, elvész számunkra mindenütt és mélyen benn friss seb támad köröskörül... Az ember fel akarna ordítani és a szájára szorítja a kezét és érzi a kést saját testében. A vörös vonal pedig szalad tovább a térképen, olykor riadoz, megbotlik, visszahõköl, megáll és megint csak megy, õsmagyar városokon innen, kettévág színmagyar vidékeket és kirajzol egy iszonyú rémet, egy nyomorék csonka roncsot; a békekonferencia Magyarországát.
Aki nem hajolt hazája térképe fölé, aki idegen népek parancsa és rabló vágyai szerint könnyes szemmel nem rajzolt új határokat az õs határokon belül, az nem tudja, hogy mi a kín, a bosszúvágy, a lázadás, nem tudja mi a gyûlölet és mi a hazaszeretet.
-Visszavesszük!...
Melyikünk mondja ki? Mindegy! Ez a szó nem egy emberé. Ez a szó egy egész nemzeté. Nyomorúságunkban és pusztulásunkban is volt annyi erõnk, hogy kimondjuk. És vad keserû elszánásban olyan erõsen éreztük, hogy megborzongtunk tõle.
Visszavesszük...
Mostantól ezt a szót fogja belélegzeni minden nemzedék. Ezt a szót hallja majd anyjától elõször a gyerek. A menyasszony és võlegény ezzel a szóval fog egymásnak hûséget esküdni az oltár elõtt. Ezt a szót hagyja örökül, aki elmegy, erre a szóra tesz fogadalmat, aki itt marad.
Visszavesszük!
At utolsó rögöt, az utolsó fát és minden forrást, minden fûszálat, minden követ...
