Kedves Barátaink!
Nálunk, Magyarországon lassan éjfélre jár. Máshol a világban másképpen járnak az órák. Ennek ellenére, ebben az időben, ebben az órában együtt lélegzünk, együtt látjuk a napot, vagy az alagut végét. Mindkettőnek egyszer vége lesz. Heteken keresztül készültünk nemzetünk, egyik gyászos napjának emlékezetére. Akkor, 1920-ban, a kulturált nyugat részéről - talán soha ki nem engesztelhető - csapás érte, ezredévet megért nemzetünket. Százan, ezrek menekültek a halálba. Mások elszakadtak apjuktól, anyjuktól, testvéreiktől. Meggyalázták őket, megalázatottságba kényszerítettek milliókat! Nemzetünk testrészeit. A nyugat ezen gonosz cselekedetét ma sem felejtjük. Minden évben emlékezünk, akár részvéttel, akár egy harangkongással, vagy éppen gyertyagyújtással., imádsággal. Ma is ezt tettük itt Budapesten a Hősök terén.
Szomorú szívvel álltunk, ültünk (ez utóbbit is biztosították a rendezék, mert kétzer vagy annál is több széket helyeztek el a téren, gondolván az idősekre.) a Hősök terén! A hősök terén. Mert hősök voltak azok, akikre ma emlékeztünk. Együtt éreztünk velük. A sorsukat, saját sorsunknak tekintjük - akik hasonlóan, együtt gondolkoznak. Barátaink! 1956-ban senki nem kérdezte ki vagy te? Értünk áldozták vérüket azok, akik szembeszálltak a GONOSSZAL. Miért tették? Értünk! Úgy érezzük, most nekünk is ezt kell tennünk. Tenni azokért, akik távol vannak tőlünk. Imádkozzunk érettük. Mint ahogy imádkozunk a távolba sodródott rokonainkért, barátainkért. Engedjétek meg, hogy itt egy-két sor erejéig megálljunk és gondolkozásra kérjünk Mindannyiotokat. Nemzet vagyunk? Magyarok vagyunk? Akarjuk az utánunk jövők boldog jövőjét? Úgy gondoljuk a három kérdésre csak egy választ fogadhatunk el: IGEN! Ez az egy szó, amiért két héten keresztül nem szólaltunk meg, itt és köztetek. Nem méltó hozzánk, nem méltó 56-hoz az a hangvétel mely majd minden második - hozzánk érkezett kb 1200 levélben - elhangzott. Higgyétek el, talán többre megyünk, ha valóban - legalább hagyjuk leírni mások véleményét is, hagyjuk kinyilvánítani mások érzelmeit is, más nemzetekét, más népekét is.
Az emberek soha nem felelősek a vezetők cselekedeiteikért - gazteteikért. Bűnös-e magyar ember, a nemzet azért, mert közel 50 éven át a kommunisták "szivták a vérünket? Úgy-e nem! Ne mocskoljunk másokat sem. Gondolkozzatok! Kérünk Benneteket. Vagy alacsonyodjunk le a primitív, a kulturátlan, az istentelen emberek színtjére? A magyar ezt nem teheti, mert ezer éven keresztül testével, vérével védte a kereszténységet, európát és más népeket. Engedjetek meg egy példázatot: 1945-ben Őrihodoson laktunk (ott, ahol most az egyik legnagyobb vasútvonal épül Szlovénia és Magyarország között, 12 sinpárral) Akkor négy évig anyánkhoz, a nemzettesthez tartoztunk. Aztán a visszacsatolásnál (Jugoszláviához és nem Szlovéniához) még az "Őri" jelzőt is elvették a község neve elől, így ma csak egyszerűen úgy hívják: Hodos. (Az én anyakönyvi kivonatomban, személyi igazolványomban, utlevelemben még Őrihodos szerepel.) Kicsi falu az Őrségben, az őrvidéken. Még 300 lelket sem számol. Közel a II. világháború befejezéséhez, amikor a vonatok már nem tudtak tovább haladni, kénytelenek voltak összetorlódva a nyilt pályán, a vasutállamásokon megállni. Egyszer csak megjelentek felettünk a repülőgépek. Úgy nevezték őket "rata" (a hangjuk volt a névadójuk: ra-ta-ta,-ra-ta-ta) Az állomás közvetlen közelében laktunk 38 éves Édesanyámmal. Az egyik "rata" kioldotta bombáját (orosz gép volt) Édesanyámat találta el, ott halt meg. Ha valakinek fájt, nekem azóta is felejthetetlenül fáj!
Mint írtam, orosz repülőgép volt, orosz pilótával. Kérdezlek Benneteket Barátaim: van-e jogom nekem életem végéig haragudni az orosz népre, az orosz emberekre? Csak reménykedem, hogy most azt mondjátok, nem. Én is így érzem. (Nem is haragszom rájuk, az orosz emberekre, mert ők is jó emberek. Isten mindenkit jónak teremtett. Nem tévesztendő össze a GONOSZOKKAL, akik közel 50 éves rabságban tartottak bennünket, megölték anyáinkat, apáinkat! Ők gyilkosok voltak, így is kerülnek a történelem, még megiratlan lapjaira.) Ahhoz viszont jogom van, hogy minden évben kimenjek Édesanyám sírjához, virágot vigyek áldott, elhamvadt testére, mert érzem, hogy lelke ott fenn a menyekben rám figyel. A példázatnál maradva, jogunk van őseinkre emlékezni, a fájdalmas igazságtalanságokat kimondani azok részére is, akik azt a gyalázatos békediktátumot annak idején aláírták. Pontosabban az utódokat (az ő utódaikat!) kell felvilágosítani, hogy akkor az őseik mit és hogyan cselekedtek a keresztény magyarság ellen! Ők úgy lehetnek (a mai kormányfők, államelnökök), mint a mi gyermekeink, akiket a szüleik nem világosították fel az 56-os véráldozatainkról, mégkevésbé 1848-ról és 1920-ról! Ezért is szólni kell, legalább meg kell kérdezni tőlük: ismerik-e Trianon történetét, ismerik-e őseik gyalázatos cselekedeit. Ehhez jogunk van és joga van a magyarnak mindaddig, amíg el nem pusztul a nép, a magyar nép. Gondolom - mint ahogy minden józan gondolkodású ember, szervezet, párt véleménye egyben megegyezik: a Trianon előtti határokat nem lehet visszaállítani.
De azért fel kell emelni szavunkat, hogy a hatalmat gyakorlók biztosítsák a nemzet részét képező testvéreink saját kulturánk szerinti életét, szabadok lehessenek a többségi népek hatalma alatt is. Sőt, vigyázzanak rájuk, mint ahogy tesszük ezt mi, itt Magyarországon 2000-ben a saját kulturájuk alapján élni akaró más nemzetiségű népekkel. Talán így kellene gondolkodnunk akkor is, amikor testvéreinkért tenni akarunk valamit. Lehet, hogy nekem nincs igazam a példázattal, de az 56-os Magyarok Világtanácsa így gondolja az örökség megőrzését, Reményik Sándor szavaival élve: "Ahogy lehet!" Barátaim! Az órára nézve, a mutatók már túlhaladták a tizenkettőt. Június 5-e van. Új nap. Engedjétek meg, hogy röviden leírjam az én napomat, a mi napunkat, az 56-os Magyarok Világtanácsának mai napját.
Gyönyörű szép, nyári nap köszöntött ránk, 2000 június 4-én. A hőmérő higanyszála egyre feljebb szökött. Délután fél három órakor, a koszorúnkat előre kivittük a Hősök terére, ahol 5 órakor a kegyeletünket kívántuk leróni. Közben értesültünk arról, hogy Zebegényben (a nemzet egyik testrészének színhelyén) kegyelettel, de szavukat felemelve emlékeztek az odalátogatók: politikusok, civil szervezetek, emlékezők, gyászolók. Egyben bizton egyek voltak! Emlékezni és szólni kell! És az, hogy ott voltak és szólni merészeltek (nem is akármilyen hangon!) értünk, értetek, azokért akik már nem lehetnek közöttünk, nem elmarasztaló cselekedet, ahogy egy-két levélben olvastuk. Ott voltak a kormánykoalició vezetői, szóltak, figyelmeztettek, emlékeztek. Ennél többet ők sem tehettek. Ezért nem helyén való "lekommunistázni" az Orbán kormányt. Mi tudjuk, mi érezzük, mit és mennyit tesznek a nemzet fennmaradásáért. Akik ellenünk vannak, kérem a Jó Istent bocsásson meg nekik, mert ők nem voltak ott, sem most sem előtte. Sokan, nagyon sokan voltak! Többen, mint azok a tetvek, akik ezen a szomorú napon majálisra gyűltek össze, gyűjtötték össze "nyájaikat" a Városligetbe. Ezért vagyunk "rühesek", ezért rühes az ország, mert a tetveket még nem tudtuk eltiporni! Ti sem tudtátok ezt megcselekdni. Higyjétek el, nagyon nehéz. Ezek még most is szaporodnak. Anyáik tejével magukba "szopták" (bocsánat a tőlünk idegen csúnya kifejezésért!) a becstelenséget, a kommunista "tejet". Sőt a nyugati hatalmakkal jobban parolláznak, mint a nép akarata szerint hatalmon lévő kormányunk.
Ez ellen tenni kell, ott ahol éltek: Amerikában, Németországban, Franciaországban, Ausztráliában, Angliában. Ahogy ezt tette Angliában élő, 80 éves Barátom, Barátunk Révffy László író, aki negyven helyre küldte szét a kormányokhoz, "Trianon igazsága" című figyelmeztető írását. (Bocsánat az elkalandozásért.) Lassan telt az idő, a meleg egyre elviselhetetlenebbé vált. Több tízezren várták már a Hősök terén, hogy megszólaljon a harang valamely elszakított magyar terület városából, magnó szalagon megőrzött, idehozott vigasztalásunkra. Az órámra néztem. Pontosan 16.15 órát mutatott. A Hősök tere és a Benczúr utca sarkán álltunk mi 56-osok, közel tizen-tizenöten (azért csak ennyien, mert ez volt a gyülekező helyünk). Láttam, hogy gyalogosan, egyedül (kíséret nélkül) Csurka István, a MIÉP elnöke fordul ki az utcából. Csodálkozva néztem rá. Egyedül?, kíséret nélkül, "hústornyok" nélkül? Hozzáléptem, megöleltük egymást. Régi Barátom (ha meg nem sértem), közel negyedórát beszélgettünk.
Néztük, gyönyörködve néztük az egyre szaporodó tömeget, ki zászlóval, ki az nélkül, ki nemzetiszínú, ki Árpád-sávossal, ki feliratos táblával, transzparensekkel, melyek az igazság szavait hordozták. De jöttek és jöttek. Mellettem állt az 56-os Magyarok Világtanácsának elnöke, Semsey Lajos, Ybl-díjas építész, mellette meg a Corvin köz egykori orvosának Dr. Fedor Józsefnek a fia (Dr. Fedor Bence szájsebész, az 56-os Magyarok Világtanácsa ügyvezető elnöke). Pillanatok alatt sokan lettek körülöttünk. Majd, ahogy jött Csurka István, úgy távozott. Egyedül, kíséret és "védelem" nélkül! Most már értitek, hogy van ez nálunk, a nép között? (Pár száz méterrel arrébb, legalább száz "hústorony" vigyázta az elvtársakat, akik ott vigadtak a gyász helyett: Kovács László, Horn Gyula és a nemrég "hazatért" Németh Miklós, akik már most azon vitáznak, hogy ki lesz részükről 2002-ben a miniszterelnök!?) Elérkezett az idő: 5 óra volt, megkondult egy harang, majd Győri Béla a MIÉP szóvivője szólítására elindult a koszorúzók népes tábora oda, ahol örök álmukat alusszák a nemzet, népünk bátor hős vitézei.
Az 56-os Magyarok Világtanácsának koszorúját (8-szál fehér kála-virág - jelképezve a szomorú 80. évfordulót - 50-szál piros szegfűvel övezve - jelképezve az ötven hasonlóan szomorú éveket - majd mindezt "alárakva" a Kárpátokra emlékeztető, fenyő gallyakkal) hárman vittük az emlékező helyre, a Nevetekben is. A koszorúzás végére (ami 30-40 percig tartott) a Hősök tere megtelt emlékezőkkel, a nemzetért aggódókkal. Találkoztunk Barátokkal a világ minden tájáról, ki koszorúval, ki virággal, ki anélkül, könnyező szemekkel. A harangzúgások és az irodalmi műsor után Csurka István emelkedett szólásra. Ezúttal hosszabbra méretezte mondandóját, mint szokta. Meg volt, meg van rá az oka. Igen, egyedül Ő vállalta azt, amit senki más ma az országban: a Hősök terére szólította az ország egész területéről, a határon túlról, az emlékezőket "Európa, hozzád beszélünk" jelszóval, és a gyászolókat. (Szeretném elmondani nem vagyok a MIÉP tagja, mielőtt bárki is elfogultsággal vádolna, egyszerűen magyar vagyok, magyarok vagyunk, a nemzet megmaradásáért, az elszakított területen élőkért aggódó testvérek vagyunk, mi 56-osok! Az 56-os Szellemiségű Magyar Nemzeti Párt elnöke vagyok.)
Szólni kell a következőről is: A Hősök terét mindössze 600-800 méter választja el a Köröndtől. Ugyanerre az időpontra a Kisgazdapárt budapesti elnöksége szervezett oda "megemlékezést". Talán ez volt a párt legnagyobb tévedése! 100 rendőrre jutott mindössze 120 (nem tévedés egyszázhúsz) fő emlékező (saját magam számoltam meg, ahogy az Andrássy út és szerviz utja közötti járdán haladtak a Szabadság térről a Körön felé). Én, szégyelltem magam. Miért volt ez jó? Nem tudjuk. Azt viszont, hogy kinek? azt tudjuk. Amilyen nagyszerűen beszélt sorsunkról, jövőnkről Torgyán József pártelnök Zebegényben, olyan rosszul esett ez a félresikerült rendezvény. (Liebmann Katalin budapesti pártelnök volt a szónok.) Hogy mit mondott, nem hallottam. Talán jobb is. Barátaim! Újra az órára néztem és most már Londonban is éjfél felé jár az idő, ezért befejezem. Gondolom, ha ráléptek a www.hunsor.nu - vagy a www.hungarian.net - vagy a www.mti.hu - vagy a www.trianon.hu honlapokra ott többet olvashatok az eseményekről.
Baráti tisztelettel és szeretettel köszöntünk Mindannyiotokat:
az 56-os Magyarok Világtanácsa
Semsey Lajos elnök, Ábrahám Dezső főtitkár
|
|
|
