Az Osztrák-Magyar Monarchia az első világháború előtti Európa egyik legnagyobb, bár nem túl fejlett országa volt, ahol a történelmi Magyarország önmagában véve is jelentős tényezőnek számított. A Monarchia az első világháborús vereség következtében, a külső és belső érdekek együtthatásának eredményeképpen megingott, majd a nagyhatalmi érdekeknek megfelelően "kiiktatták" az európai hatalmak sorából. Területét korábbi ígéreteknek megfelelően osztották fel és a korábbi egységes piac helyén önálló szuverén államok és azok önálló piacai jöttek létre.
Az 1920-as trianoni békeszerződés következtében Magyarország területében, népességében és gazdaságában olyan károsodásokat szenvedett, melynek következtében Magyarország környezetében minden tekintetben a legkisebb, gazdaságilag, katonailag a leggyengébb, a nemzetközi megkötöttségek miatt a legkiszolgáltottabb ország lett.
Az új államterület természeti adottságai is alapvetően megváltoztak. Az egységes, a Kárpát-medencét szinte hiánytalanul kitöltő medenceállam helyén olyan medenceközponti ország jött létre, melynek vízgazdálkodása, árvízvédelme a környező országoktól vált függővé. A korábbi természetes védelmi potenciál (Kárpátok hegyvonulata) helyett az új határok katonailag nyitottá váltak. Természeti kincseink jelentős része a környező országokba került.
Társadalmi szempontból a határváltozások rendkivül fájdalmas következménnyel jártak, a magyar nemzet kb. 34 %-a (3,5 millió fő) az utódállamokhoz és kisebbségi sorsba került.
A határváltozások következtében alapvetően újrarendeződött az ország gazdasági szerkezete. A mezőgazdaság és az ipar megmaradt értékei aránytalanok voltak. Például az új határokon belül maradt a szántóföld 38,6 %-a, a szőlőterület 62,5 %-a, de az erdőterület 12 %-ra csökkent. A szarvasmarhaállomány 30 %-ra, a juhállomány 28 %-ra csökkent. Az ipar tekintetében a változások még szélsőségesebbek voltak. A széntermelés kb. 65 %-a, de a vasérctermelés15 %-a maradt meg, valamint teljesen megszünt nemesérc és sókitermelés. Az összes gyáripari potenciál 53 %-a esett az új államterületre. (De a malomipar 90 %-a!) A megmaradt gazdasági struktúra aránytalanná vált, a fejlődés megtört és ezeket a tendenciákat erősítette a kölcsönös elzárkózási poltika. Új vámhatárok, vámtarifák és gazdaságpolitikák alakultak ki a korábbi egységes piac helyén.
A településhálózat rendszerében a leglényegesebb változást Budapest súlyának radikális felértékelődése jelentette 1920-ra az ország népességének 12 %-a tömörült a fővárosban.
Döntő változások következtek be a közlekedési hálózatban, elsősorban a vasúthálózatban. A nagy transzverzális vonalak a határ másik oldalára kerültek (jelentős részben a vasútvonalak birtoklása miatt vonták meg a magyar-román és a magyar-csehszlovák határokat), ugyanekkor az ország vasútsűrűségi mutatói a centrális hálózat megmaradt részei miatt jelentősen javultak.
A "sors iróniája" ha a fejlettségi mutatókat viysgáljuk, akkor a legtöbb tekintetben az állapítható meg, hogy az új államterület szinte minden vonatkozásban fejlettebb lett, csökkentek a területi fejlettségbeli különbségek.
Magyarország a II. világháború közötti időszakban
A korszak kezdetének meghatározó fontosságú sajátossága, hogy az ország több évszázados "korlátozott függetlenség" után minden tekintetben visszakapta, ill. megteremtette állami szuverenitását. A tragikus határváltozások miatt a magzar társadalom nem igazán értékelte nagyra a függetlenség megszerzését, traumaként élte meg a történeti Magyarország feldarabolását.
A két világháború közötti időszak politokai áramlatai az integritás helyreállítását, majd a területi revizióra való törekvést állították a politika középpontjába. Ez az alapállás szembeállította Magyarországot szűkebb környezete valamennyi államával, hiszen minden szomszédjával szemben nyilvánosan és folyamatosan megfogalmazta területi igényét.
A pénzügyi stabilizáció megteremtése érdekében új nemzeti valutát vezettek be, a Pengőt. Az első évek fő feladata a stabilizáció megteremtése volt, ki kellett az új ország működése kereteit, újra kellett formálni, illetve át kellett szervezni a belső és külső politikai és gazdasági kapcsolatokat, meg kellett teremteni a nemzeti valutát. A gazdaság, a társadalom ,a politikai intézményrendszer stabilizációját eredményesen oldotta meg az ország, a nehéz körülmények ellenére a nemzeti jövedelem tekintetében 1929-re mintegy 10 %-os növekedést, az I. világháború utáni mélyponthoz képest pedig rendkivül jelentős gazdasági növekedést tudott produkálni.
Az 1929-1933-as gazdasági világválság megtörte a belső gazdasági fejlődés pályáit, korlátozta lehetőségeit. 1933-ban a nemzeti jövedelem névleges értéke az 1929. évi 55 %-ára esett vissza, s 1938-ban is csak mintegy 7 %-kal haladta meg a válság előtti szintet. A válság következtében megszorító intézkedéseket hoztak, pl. a közszolgálatban dolgozók fizetését jelentősen csökkentették. Az új magyar állam gazdasága sebezhetőnek bizonyult.
Magyarországon az egy főre jutó nemzeti jövedelem 1937/1938-ban kb. 120-130 akkori USA dollárra volt tehető. (Az európai átlag 200-220 dollár volt.) Magyarország 1938-ban közepesen fejlett országgá vált. A nemzeti jövedelem előállítása, azaz a gazdaság szerkezete jelentősen nem változott, némileg nőtt a mezőgazdaság részesedése, s lényegét tekintve stagnált az iparé.
A nemzetközi hitel- és pénzügyi kapcsolatok helyreállítása a gazdaság szempontjából rendkivül fontos volt. 1924-től kezdve rövid és hosszú lejáratú hitelek formájában érkezett be külföldi tőke, majd nagyobb mértékben megkezdődött a működő tőke beáramlása az iparba. Elsődlegesen az amerikai, angol, német és kisebb részben francia tőke szerzett érdekeltséget a magyar gazdaságban. A külföldi tőke aránya 1929-ben 28 %, majd fokozatosan csökkent, 1938-ban már csak 24 % volt. A háború kitörése után német gazdasági behatolás révén ismét emelkedett a külföldi tőke részesedése.
A háborúra való tudatos felkészülés a győri fegyverkezési program a gazdasági növekedés motorjává vált. A kormány egy milliárd pengő beruházást irányzott elő, melynek 60 %-a közvetlen, 40 %-a pedig közvetett hadiipari jellegű célokat szolgált. A gazdaság, mindenekelőtt az ipar háborús konjunktúrája jelentős szerkezeti és területi átrendeződéseket idézett elő a magyar gazdasában.
A gazdaság ágazati strutúráinak változása a két világháború között
a, A mezőgazdaság
Az állami beavatkozással és garanciával végrehajtott 1920. évi földreform során mintegy 927.000 katasztrális hold földet osztottak ki, a nagybirtokok területének kb. 10 %-át igénybe véve. A földreform végrehajtása után némileg módosult a birtokstruktúra, de alapvető változások nem történtek.
A földterületek mintegy 30 %-át foglalták el a nagybirtokok, melyek elsősorban állami vagy önkormányzati, vallási stb. tulajdonban voltak. A közép- és kisbirtokok aránya a földterületek 60 %-a volt. A maradék 10 %-on (törpebirtokok) dolgozott 1,2 millió törpebirtokos.
A mezőgazdasági termelésen belül vezető szerepe a szántóföldi művelésnek volt, ezen belül is a gabonatermelés volt a meghatározó. A különböző szántóföldi növények termésátlaga az időszak alatt nem vagy csak alig emelkedett, az időjárásban mutatkozó ingadozások a termésátlagokban is megmutatkozott. A kert, gyümölcs- és szőlőtermesztés a két világháború között jelentősen fejlődőtt, a gyümölcstermesztés a korszak gazdaságpolitikájának egyik favorizált ágazata volt. A faállomány nagymértékben gyarapodott, de a minőségi mutatók is jelentősen javultak. A termelés különösen a Duna-Tisza közén koncentrálódott. A szőlőtermelés és a vele kapcsolatos bortermelés erősen ingadozott. Az ágazat legnagyobb problémáját (már akkor is) az jelentette, hogy az évi bortermelés mindössze 10 %-a volt jó minőségűnek és exportképesnek tekinthető.
Az állattenyésztés belső struktúraátalakuláson és fajtaváltásokon ment keresztül. A szarvasmarhatenyésztés a korszak jelentős részében válsággal küszködött, az állomány jelentősen csökkent, viszont a korszak során lejátszodó fajtaváltás miatt a tej- és húsátlagok jelentősen javultak. A szarvasmarhatartás a Dunántúl dombvidékein volt a legjelentősebb. A lótenyésztés fontosságát a mezőgazdasági igaerő adta, hiszen a gépesítés foka a korszakban még nem volt jelentős. Legdinamikusabban a sertésállomány nőtt, az új fajták mellett a mangalica is jelentős fajta maradt a kisbirtokosok körében. A juhtenyésztés a kornak másik válságágazata volt, állománya jelentősen csökkent a két világháború között.
Összeségében a mezőgazdasági termelés élőmunkaigényes maradt, bár a technikai háttér is modernizálódott valamelyest. A cséplés teljes gépesítése mellett megkezdődött a talajmegmunkálás kiterjedtebb gépesítése is. Állami támogatással az öntözött területek nagysága kis mértékben emelkedett. Szintén állami pénzen új növények termelésével is kisérleteztek, de ezek többsége nem vált be.
b, Bányászat és kohászat
Az államhatár változása a bányászatban és a kohászatban jelentős visszaesést jelentett, nagy bányászati és kohászati központok kerültek Romániába és Csehszlovákiába. Az országban maradt szénbányák kitermelése jelentősen növekedett, de még így sem tudta fedezni a hazai szükségleteket. A szénbányászat lényegében három tulajdonos - Magyar Általános Kőszénbánya Rt., Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. és az osztrák Duna Gőzhajózási Társaság - kezében összpontosult. 1930-ban a földgáz, 1937-ben a kőolaj kitermelése kezdődött meg Magyarországon. Bükkszék, majd különösen Budafapuszta mezőin folytatott termelés gyorsan bővült, országos, sőt rövid ideig európai jelentőségű volt. 1939-ben a kőolajtermelés 143.000 tonna, majd a háborús szükségletek miatt 1943-ra már 842.000 tonnára nőtt. Ércek közül vasérctermelés Rudabányán, bauxittermelés pedig Gánton folyt elsősorban.
A vas- és acélgyártás az állami beruházásokhoz kötődött elsődlegesen. A világválság idején a termelést korlátozták, az ország hat kohója közül csak négy működött. A második világháborút megelőző fegyverkezési program erőteljesen hatott az ágazat termelésének növekedésére, technikai-technológiai korszerűsödésére. A két világháború között a kohászatban egy teljesen új szakágazat jelenik meg, az alumínium kohászata. 1934-ben Mosonmagyaróváron timföldgyár, 1935-ben Csepelen alumíniumkohó, Ajkán pedig timföldgyár és kohó létesült. Megkezdődött a Duna-völgyi timföldgyár építése is, de a háború alatt nem fejeződött be. Az új ágazatban meghatározó volt a német tőke jelenléte. A kohászati bázisok fejlesztésében és területi elhelyezkedésében a stratégiai helyzet volt döntő. 1938-től felgyorsult a nehézipar fejlődése. Egy év alatt az állami fejlesztések révén 30 %-kal nőtt a foglalkoztatottak aránya, a gazdaság szerkezetében a nehézipar meghatározóvá válik.
c, Egyéb iparágak helyzete
Az első világháború alatti háborús konjunktúra után az ipar elvesztette piacainak jelentős részét. A rövid stagnálást követően fokozatosan nőtt a gyárak száma az országban. A válság alatt megtörik a fejlődés, majd 1933-től kezdve ismét megindulnak az új alapítások, fejlesztések. Az időszakban módosult az ipar ágazati szerkezete is. A Monarchia idején szinte nem is létező magyar textilipar a 20-as években honosodik meg az országban. A beruházások közel egyharmada a textiliparba irányult. A magyar gazdaságpolitika rendkivüli erőfeszítéseket tett a pamutipar, gyapjúipar fejlesztése érdekében, elsődlegesen valutavédelmi szempontokkal indokolták a késztermék behozatal korlátozását. A fejlődő textilipar rendkivül dinamikusan növelte termelését. A szinte teljeskörű belső ellátás mellett 1928-ban 60.000.000 pengő értékű exportjával már a legtöbbet exportáló iparággá vált.
Gyors növekedés és termelésbővülés játszodott le a gépipar, az elektrotechnikai ipar és a vegyipar területén is. Ezek az iparágak - részben magyar találmányok alkalmazása révén - az átlagnál gyorsabban korszerűsítették termelésüket és termékeiket. A nagy cégek kiemelt jelentőséget tulajdonítottak a műszaki fejlesztésnek, a nemzetközileg is versenyképes termékek előállításának, és egész ágazatok, illetve termékcsoportok (gyógyszeripar, rádiótechnika, elektrotechnika, közlekedési gépgyártás) kerültek a világ élvonalába, és alapozták meg a magyar ipar jó hírét.
Az ipar területi megoszlása azonban rendkivül egyenlőtlenül alakult. Az ipar abszolút központjává a főváros vált. Budapesten és környékén koncentrálódott mind a tömegtermelés, mind pedig az innovációt hordozó új ágazatok minőségi termelése is. 1938-ban a nagyipari munkásság több mint 50 %-a a fővárosban és közvetlen környékén állt alkalmazásban. Kisebb ipari tengely alakult ki a Duna mentén Budapest és Győr között. Az ipar területi koncentrációjának harmadik területe Borsod, Nógrád megye lett. A közép-dunántúli iparvidék kialakulásának alapjait stratégiai fekvése határozta meg, emiatt az állam jelentős szerepet vállalt a térség iparosításában.
d, Az infrastruktúra változása
Az ország infrastruktúrája, különösen a közlekedési és azon belül a közúti hálózat jelentős mennyiségi és minőségi fejlődésen ment keresztül a két világháború között. A kiépített közutak hossza az 1920. évi 16.500 km-ről az 1930-as évek végére 35.000 km-re nőtt. A közúti közlekedés a 20-as évektől vett nagyobb lendületet. 1937-ben már 16.400 személygépkocsi, 4.800 tehergépkocsi és mintegy 10.000 motorkerékpár közlekedett a közutakon.
A közúti közlekedés gyors fejlődésével szemben a vasúti közlekedés stagnált. A vizi közlekedés és főleg szállítás teljesítménye a háború előtti töredékére esett vissza. Ebben meghatározó tényező volt a tengeri kijárat elvesztése. Történtek kisérletek a tengeri hajózás újbóli megteremtésére, de lényegi növekedés csak a dunai hajózásban következett be.
A légi közlekedés kifejlődését sokáig a békeszerződés feltételei akadályozták, de fokozatosan kialakult a rendszeres bel- és főleg külfödre irányuló légi közlekedés. 1936-ban a járatok száma már meghaladta a 3000-et, a szállított utasok száma megközelítette a 20.000-et.
Az ország infrastrutúrális ellátottságának javítása szempontjából kiemelkedő jelentőséggel bírt a villamosítás és a hírközlés alaphálózatának kiépítése. 1920-ban az ország lakosságának mintegy 40 %-a lakott villamos energiával ellátott településeken. Ez az arány 1938-ra 70 %-ra emelkedett.
e, A külkereskedelem sajátosságai
A külkereskedelmi forgalom nagyfokú ingadozásokat mutatott a két világháború közötti időszakban. A független magyar államnak ki kellett alakítania önálló külkereskedelmi politikáját, amely végülis Európa és ezen belül Ausztria központúvá vált. A 20-as években a külkereskedelem több mint 50 %-a irányult Ausztriába, az arány fokozatosan csökkent, de így is az Anchluss-ig Ausztria maradt meghatározó gazdasági partnerünk. Az 1930-as évektől kezdve mind a kivitel mind pedig a behozatal politikai indíttatásúvá vált. A gazdasági megállapodások (1934 magyar-olasz-osztrák) elősegítették a külkereskedelem fejlődését, de az ideológiai-politikai szembenállás le is szűkítette annak irányát.
1935-1936-ra Németország vált a legfontosabb kereskedelmi partnerünké. A külkereskedelem nagyságrendje és áruösszetétele lényegében azt tükrözte, hogy a magyar gazdaság fokozatosan alárendelődött a német gazdaság igényeinek. Magyarország rövid idő alatt "beilleszkedett" a német gazdasági munkamegosztás rendszerébe és gazdasági tekintetben a "német élettér" szerves részévé vált.
Az 1937. évi külkereskedelmi forgalom értéke és területi megoszlása jelentős részben visszatükrözte az államközi kapcsolatok jellegét és intenzitását. A politikai kapcsolatok már elsőrendűvé váltak a nemzetközi gazdasági kapcsolatok alakulásában, de még béke volt és így a külkereskedelem teljes politikai meghatározottságáról még nem lehetett beszélni.
(részlet a Háború Árnyékában, írta Varga Mónika)
|
|
|
