Közép-Európa megoldatlan kérdései a trianoni békeszerződés után
írta Czettler Antal


    A két háború közötti korszak magyar külpolitikáját a trianoni békeszerződés revíziójára irányuló törekvés határozta meg. Ugyanis nemcsak hazánkra és Ausztriára nézve járt végzetes következményekkel a békediktátum, hanem vákuumot teremtett Közép-Európában, s felborította a térségben a középkor vége felé kialakult egyensúlyt. Az egyetlen ésszerű lehetőség a föderáció lett volna, ezt azonban meghiúsította a kisantant. Közép-Európa megoldatlan kérdései magukban hordozták a második világháború csíráját.

    Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés értelmében Magyarország területe 282 ezerről 93 ezer négyzetkilométerre, lakosainak száma 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent. Az országcsonkítás súlyosságát fokozta, hogy a túlnyomó részben Ausztria és Magyarország kárára gyarapított államok heterogén voltuk ellenére elzárkóztak a Közép-Európa számára legegészségesebb megoldástól, az e térségben élő népeknek egyforma jogokat biztosító föderáció létrehozásától. Kiváltképpen Románia és a későbbi Jugoszlávia nyomta el az uralma alá került nemzetiségeket. Jobb volt a nemzeti kisebbségek helyzete a Csehszlovák Köztársaságban, azonban e polgári demokrácia is centralizáló politikát folytatott, jóllehet a csehek arányszáma az 50 százalékot sem érte el.

    Trianon következtében Magyarország nemcsak területeket veszített, a békeszerződés az ország katonai egyenjogúságát is korlátozta. A hadsereg létszáma nem haladhatta meg a 35 ezer főt, s az országnak nem volt szabad sem nehéztüzérséget, sem katonai repülőgépeket tartania. Mindezt tetézte, hogy a vesztett háború, a két forradalom és a román megszállás hatásai súlyos társadalmi, politikai és gazdasági válságba sodorták az országot. A felsorolt tények csak részben érzékeltetik azt a megrázkódtatást, amelyet Magyarország az 1918-1920 közötti időszakban elszenvedett. Az első háború utáni összeomlás a középkori magyar állam mohácsi katasztrófájához hasonlítható. A területi és gazdasági veszteség nagyságát fokozta a nagyhatalmi szerep elvesztésének tudata.

    Közös akarat

    Igaz: a trianoni békeszerződés formailag helyreállította az ország szuverenitását, amelyet a Habsburg-ház uralmát biztosító pragmatica sanctio, majd az 1867. évi kiegyezési törvény a "közös ügyek" törvénybe iktatása által korlátozott. Magyarország azonban a kiegyezéstől az 1918-as összeomlásig döntő befolyást gyakorolt a Monarchia külpolitikájára. Hazánk a dinasztiával és az ausztriai tartományokkal fennálló kapcsolata révén nagyhatalmi szerepet játszott. A Monarchia feldarabolása után viszont névleges függetlensége ellenére jelentéktelen, kis állammá zsugorodott. Történelem- és hagyományellenes szemléletről tesz tanúbizonyságot az, aki a két háború közötti revíziós törekvéseket a magyar társadalom szemére veti. A rendszerváltozás előtt számos történész az "uralkodó osztályok" külpolitikájaként tüntette fel a revíziós politikát. E felfogás szerint a vezető rétegek a társadalmat emésztő problémákról akarták elterelni a figyelmet a nacionalizmus és sovinizmus felelevenítésével.

    Ám ez a tétel a rendelkezésünkre álló dokumentumok alapján tarthatatlan. Az igazság ennek az ellenkezője: a revízió széles tömegbázisú mozgalom volt. Éppen az európai külpolitika berkeiben járatos politikusok (Bethlen István, Teleki Pál, Kánya Kálmán stb.) igyekeztek az önmérséklet és a kompromisszumok irányába terelni a külpolitikát. A revízió szükségességében mind a vezető réteg, mind a széles közvélemény egyetértett. Eltértek azonban a vélemények a mértékéről. A minimális revíziós program az elszakított területeken élő magyar kisebbség helyzetének javítására, a békeszerződés korlátozó rendelkezéseinek módosítására, a jóvátétel csökkentésére s a katonai egyenjogúság helyreállítására irányult. 1938-ig a kormányok e minimális revíziós program megvalósítására törekedtek. E politika első, látványos eredménye az 1938 augusztusában Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia képviselőivel aláírt bledi egyezmény volt, amelynek értelmében a három kisantantállam elismerte Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát.

    Főleg 1938 őszén került előtérbe az etnikai revízió programja, amikor a Német Birodalom Csehszlovákiával szembeni politikája nyilvánvalóvá tette, hogy az integer revíziót (vagyis az 1918 előtti állapot restaurációját) nem tartja sem célszerűnek, sem megvalósíthatónak. Az 1938. november 2-i első bécsi döntés az etnikai revíziót valósította meg, amikor a német és olasz döntőbírák a Csehszlovák Köztársaság magyarlakta területeit juttatták vissza Magyarországnak.

    Az integer revízió hívei két táborra oszlottak:

    1. A Bethlen István, Teleki Pál és Szekfű Gyula történész köré tömörült körök - főként az arisztokrácia és a középosztály műveltebb rétegei - a történelmi Magyarország helyreállítására törekedtek. Igyekezetük arra irányult, hogy az 1918-ban szétdarabolt Magyarország határai között a magyarság vezetésével föderatív jellegű államalakulat jöjjön létre. E föderáció tagja lett volna az önálló vagy legalábbis széles körű autonómiával felruházott szlovák, rutén, román és erdélyi szász közösség. Ez a megoldás szerintük visszatérés lett volna a Szent István-i állameszméhez, amelytől eltért az 1867 utáni közjogi fejlődés.

    E célkitűzést legjobban Bethlen István foglalta össze a Pesti Naplóban 1937. augusztus 20-án írt vezércikkében: "Szent István birodalma feltámadhat valamikor újból, de nem úgy, mint a múlt század magyar politikusai által elképzelt egységes magyar állam, amely nyelvében is egységes, hanem csakis mint a Duna-Tisza-medencének a Kárpátok által övezett geográfiai, történelmi és kulturális egysége, mely a kebelében élő nemzeteknek és ezek töredékeinek módot ad arra, hogy saját anyanyelvükön, saját szokásaik szerint boldogulhassanak, modern szóval élve olyan föderalisztikus összefogás mellett, régi, középkori kifejezést használva olyan helyi privilégiumok mellett, amelyek a közöttük adódó nemzetiségi súrlódásokat a minimumra szállítják le." Bethlen István azonban mind kormányzása (1921-1931), mind ellenzékbe vonulása idején tudta, hogy ezt a folyamatot nem lehet erőltetni, s a nemzet lassú fejlődését nem szabad kockára tenni.

    2. A közvélemény széles rétegei is a történelmi Magyarország helyreállítására törekedtek. Elismerték az 1918-ban elszakadt Horvátország jogát az önállóságra, de elutasították a nemzetiségeknek biztosítandó területi önkormányzat gondolatát. A vezető államférfiak között Gömbös Gyula neve fémjelzi ezt az irányzatot.

    Olasz támogatás

    Nem lehet eléggé hangsúlyozni: a magyar külpolitika legfőbb célkitűzése a két háború között a trianoni szerződés békés revíziója volt. E cél elérése érdekében a kormány állandóan azt követelte a győztes hatalmaktól: tartsanak népszavazást az elszakított területeken. Egyetlen esetben sikerült ezt a követelést érvényre juttatni. Sopron és környéke 1921-ben nemzetközi ellenőrzés mellett tartott népszavazás alapján magyar maradt. A soproni népszavazást megelőző tárgyalások során Magyarországot főként az olasz diplomácia támogatta. A támogatás láttán erősödött a vezető rétegekben a meggyőződés: Magyarország olasz támogatással törhet ki az elszigeteltségből. E politikai célkitűzés betetőzése volt az az olasz-magyar barátsági és választott bírósági egyezmény, amelyet 1927. április 5-én Rómában írt alá Bethlen magyar és Mussolini olasz kormányfő.

    Ettől kezdve egészen az 1938. november 2-i első, valamint az 1940. augusztus 30-án aláírt második bécsi döntésig Olaszország volt a magyar revíziós külpolitika legfőbb támogatója. Az Olaszországhoz, valamint a húszas évek végétől Lengyelországhoz fűződő baráti kapcsolatok azonban 1938-ig nem változtatták meg lényegesen az ország külpolitikai elszigeteltségét. Ezt szinte áttörhetetlenné tette a húszas évek elején Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia között létrehozott kisantantpaktum. A Franciaországra támaszkodó szövetségi rendszer a magyar revíziós igények kielégítésének megakadályozására irányult. Hosszú távon azonban a kisantant mind Franciaország, mind az aláíró államok szempontjából károsnak bizonyult; a közép-európai térség stabilitását veszélyeztető két nagyhatalommal, Németországgal és a Szovjetunióval szemben hatástalan volt. Az olasz-magyar barátság tartósnak bizonyult ugyan, de az 1938-as európai válság kibontakozásáig nem tudta szétfeszíteni a kisantant által létrehozott magyarellenes gyűrűt. Még kevésbé volt képes erre a lengyel-magyar barátság, mivel Lengyelországot szövetségesi viszony fűzte Franciaországhoz és Romániához. Ausztria volt a volt Monarchia egyetlen utódállama, amellyel a magyar külpolitikának a harmincas évek elejétől kezdve sikerült baráti kapcsolatokat kialakítania.

    Bethlen István vágyálma az Angliával való viszony barátivá tétele lett volna, ez azonban nehéz feladatnak bizonyult. Igaz, volt az angol közéletnek néhány kimagasló személyisége, akik kezdettől fogva igazságtalannak tartották azt a módot, ahogyan Magyarországgal Trianonban elbántak. Ezek közé tartozott Sir Robert Gower, az angol alsóház magyarbarát csoportjának vezetője. De a legkimagaslóbb szerepet Lord Rothermere sajtómágnás játszotta, aki a Daily Mail című lapban Justice for Hungary címmel cikksorozatot írt a trianoni szerződés igazságtalanságairól. Lord Rothermere kezdeményezésére Herczeg Ferenc író elnökletével megalakult a Magyar Revíziós Liga, amely többnyelvű kiadványokkal igyekezett népszerűsíteni a békeszerződés módosítására irányuló magyar törekvéseket. E rokonszenves angol kezdeményezések ellenére a Foreign Office által irányított külpolitika nem volt hajlandó lépéseket tenni az 1919-20-ban kialakult európai status quo módosítása érdekében.

    A magyar politikai vezető réteg számos tagja a húszas évek elejétől kezdve Németország megerősödésétől várta az európai status quo módosítását. Nem a hitleri Németországra gondoltak, hanem abban reménykedtek, hogy a weimari Németországban kormányra kerülnek azok a konzervatív körök, amelyekhez a kiegyezés utáni idők magyar politikusait baráti kapcsolatok fűzték. A weimari idők vezető politikusai azonban elsősorban a Franciaországhoz fűződő viszony javítására törekedtek.

    Amikor 1933. január 30-án Hitler kormányt alakított, sok magyar - és európai - politikus nem ismerte fel az első pillanatban a nemzetiszocializmus veszélyes jellegét. Szegedy-Maszák Aladár, a későbbi idők vezető diplomatája szerint eleinte Kánya Kálmán, a Horthy-korszak legjelentősebb diplomatája sem vette észre a hitlerizmus irracionális, korlátlan dinamizmusát. S mivel a kisantant államai sem etnikai határrevízióra, sem a Népszövetség alapokmányában leszögezett kisebbségi jogok garantálására nem voltak hajlandók, s a magyar közvéleményt a békeszerződés revíziójának vágya éltette, a mindenkori kormányoknak nem volt más választásuk, mint kapcsolatot ápolni azokkal az országokkal, amelyek a status quo megváltoztatására törekedtek, így Olaszországgal és a Német Birodalommal.

    Utóbbival szemben azonban mind a vezető réteg, mind a közvélemény jelentős része bizalmatlan volt. Egyrészt azért, mert a közép-európai térségnek a náci propaganda által meghirdetett újrarendezése az itt élő népek számára veszélyeket rejtett magában, másrészt mert a nemzetiszocialista ideológia mind Magyarország alkotmányos hagyományaival, mind a mélyen gyökerező keresztény életfelfogással éles ellentétben állott. Ezen túlmenően számos magyar politikus felismerte, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolása megváltoztatta Magyarország értékét a német külpolitikai kalkulációban. A versailles-i béke ugyan sok tekintetben megalázta Németországot, de a Monarchia szétdarabolásával és az egymással versengő kisállamok létesítésével hosszú távon megnyitotta az utat a Német Birodalom terjeszkedése előtt Délkelet-Európa felé.

    Gömbös volt az első kormányfő, aki látogatást tett Hitlernél 1933 júliusában. E látogatás politikai fiaskónak tekinthető. A német diktátor helyesnek tartotta a revízióra törekvő magyar külpolitikát Csehszlovákiával szemben, s ezen a téren lehetségesnek tartotta a német-magyar együttműködést. Nem támogatta azonban a Romániával és Jugoszláviával szembeni igényeket. E két állam fennállása alapvető német érdek, hangoztatta Hitler. Göring porosz miniszterelnök és Neurath külügyminiszter hasonló álláspontot foglalt el. Gömbös berlini útja után nagyobb súlyt fektetett az olasz-magyar-osztrák együttműködésre. 1934 márciusában Gömbös, Dollfuss osztrák kancellár és Mussolini aláírta a római jegyzőkönyveket. Ezekben Olaszország és Ausztria a magyar revíziós követelések, Olaszország és Magyaroszág viszont az osztrák függetlenség megőrzésére irányuló törekvések támogatására kötelezték magukat. E megállapodásnak bizonyos németellenes éle volt, s ezért a német- magyar kapcsolatokban elhidegülés következett be.

    A '45-ös tragédia

    Különösen ambivalenssé vált a magyar-német viszony 1938 márciusában, az anschluss után. Az általános elbizonytalanodás légkörében a magyar külpolitikának két célkitűzése volt: minden alkalmat kihasználni a békeszerződés revíziója érdekében, és megőrizni az ország függetlenségét a harmadik birodalom expanziós politikájával szemben. Ami az első célt illeti, a magyar külpolitika még ugyanabban az évben jelentős sikert aratott. Az 1938. november 2-i, első bécsi döntés alapján sikerült egy jelentős, magyarok által lakott területsávot visszaszereznie. E diplomáciai siker ellenére Magyarország geostratégiai helyzete nem javult. Románia ellenséges szomszéd maradt, a Jugoszláviához fűződő viszony javítására irányuló törekvések pedig eredménytelennek bizonyultak. Északon Benes ellenséges köztársaságát felváltotta a - harmadik birodalom által támogatott - virulens szlovák és ukrán nacionalizmus. A legnagyobb veszélyt azonban a nemzetiszocialista Németország képviselte.

    Magyarország 1945-ös tragédiáját részben az a körülmény okozta, hogy a trianoni határok revíziója akkor vált lehetségessé, amikor újabb világkrízis körvonalai rajzolódtak ki. S külön tragédia, hogy éppen a harmadik birodalom dinamikus külpolitikája révén érvényesíthettük az utódállamokkal szemben fennálló területi igényeinket, holott e nagyhatalom hagyomány- és keresztényellenes, népi ("völkisch") ideológiája következtében az ezeréves magyar állameszme kérlelhetetlen ellensége volt.

    E néha burkoltan, néha nyíltan magyarellenes német magatartás ellenére a Benes csehszlovák emigráns elnök által irányított propagandahadjáratnak sikerült a második világháború folyamán az angolszász közvéleménnyel, sőt mértékadó politikai személyiségekkel is elhitetnie azt, hogy Magyarország Hitler "leghűbb csatlósa", és ezért büntetést érdemel. E benesi propagandát élénken támogatta a szovjet államvezetés is, amely a második világháború után döntő módon befolyásolta a Kelet-Közép-Európában kialakítandó államrendet. Ennek következtében a második világháború kimenetele Magyarország számára új, az előzőnél is szigorúbb "Trianont" eredményezett.

    A Párizs környéki békeszerződések nem csak Magyarországra és Ausztriára jártak végzetes következményekkel. Az újonnan létesített vagy megnagyobbodott utódállamok céltudatosabban nyomták el az uralmuk alá került nemzetiségeket, mint a régi Ausztria vagy az 1867 utáni Magyarország. A nemzetek önrendelkezési joga üres jelszó maradt, hiszen megvalósítása azzal az eredménnyel járt volna, hogy Ausztria csatlakozik a Német Birodalomhoz, s a csehországi szudétanémetek osztoznak Ausztria sorsában.

    A saint-germaini békeszerződés az anschlusst az osztrák nép számára kifejezetten megtiltotta, a szudétanémeteket viszont 1919 elején a cseh légió bekebelezte. Az önrendelkezési jog e flagráns megsértése volt az új rendezés Achilles-sarka, amelyet Hitler, aki 1939 előtt a politikai hadviselés művésze volt, mesteri módon kihasznált. Németország behatolt a békeszerződések által teremtett légüres térbe. A Hitler által 1939 őszén kirobbantott háború azonban világkoalíció kialakításához vezetett, majd Németország totális vereségével végződött. Az újonnan keletkezett vákuumba a Szovjetunió hatolt be, s Ausztria kivételével uralma alá hajtotta a térség valamennyi országát.

[start] [trianon index] [hunsor]

____ Monitoring, Research, Analysis ____
~ by Kormos László, Webmaster & Creative Development ~
~ 1997 - -HUNSOR- All Rights Reserved. ~