A békediktátum vezetöi az aláírás idôpontját junius 4-én délelôtt 10 órára tűzték ki.
Az ország hangulata nyomasztó volt, a sajtó hangja levert, rezignált,drámai. E sorok írója soha nem fogja elfelejteni a mindenbôl viccet csináló, mindent kigúnyoló pesti humor jellemzô produktumát, a Borszem Jankó vicclapot, amelynek junius 3-i száma az elsö oldalon egy egész oldalas rajzot hozott. A rajzon lehajtott emberfôk ezreinek tômege, az elôtérben egy asztal, rajta egy papirlap s azon egy tollat tartó kéz. A kép aláírása ez volt: "Aláírjuk-e?" Vicclap karton soha még patakzó kônnyekben ilyen sikert nem aratott.
A kormány június 4-én katonai készûltséget rendelt el az ôsszes csapattesteknél, csendôrôsszpontosítások tôrténtek és a városokban a rendôrôrszemeket kegkettôzték.
Rádio akkor még nem volt. Párizzsal állandó telefonôsszekôttetésben állt Budapest. A nagy lapok kiadóhivatalai elôtt tômegek lesték a kirakatban idônként megjelenô hírközleményeket. Az utcák reggel óta valami furcsa nyugtalansággal voltak tele. Minden arcon szorongás, a tekintetek fáradtak, ûresek, mint a halottasházaknál virrasztás után. Még a szokott utcazaj is tompább volt, mint máskor.
Tíz óra után egy-két perccel jôtt a végzetes hír, és akkor megkondultak a harangok, elôbb Pesten, majd ahogy villámgyorsan szétfutott a hír, egymásután mindenfelé az országban. A magyarok két óra hoszat tartó harangozással temették múltjukat és jôvôjûket.
Budapest percek alatt feketébe ôltôzôtt. Perceken belûl fekete gyászlobogók lengtek mindenûtt, az ablakokban fekete drapériák. Az utcák fekete gyászruhákkal teltek meg. Emberek, asszonyok, férfiak, gyerekek mentek az az utcán patakzó könnyekkel, nem egyeszer hangosan zokogva. Emberek rázták az ôklûket az ég felé, hangosan átkozódva. Az Oktogon sarkán egy rokkant katona letépte zubbonyát és kônyôkben levágottt csonka karját mutatva, örjöngve kiabálta: <Hát ezért?>
Az utcákon ismeretlen , egymást soha nem látott emberek borultak egymás nyakába, a terek padjain zokogókat vettek kôrûl vigasztaló emberek és az állandó és szakadatlan harangzúgásban rohant bele a gyászba és kétségbeesésbe ezer pesti rikkancs <Rendkívûli kiadás.> A lapok gyászkeretben, mindenki mohón olvasta, amit úgyis tudott, mindenkiben fellángolt a tehetetlen dûh, csoportokban vezércikkeket olvastak fel hangosan...A Múzeum-téren elkezdték a himnuszt énekelni...és a harangok kongtak, kongtak szakadatlanul, szinte elviselhetetlenûl.
A templomok gyorsan megteltek síró emberekkel, hisz a kétségbeesés mélyén mindnyájan Istenbe próbáltaunk kapaszkodni, papok mentek fel a szószékre megkisérelni a lehetetlent, vigasztalni ott, ahol nem volt vigasztalás
A vidéken ugyanez volt a kép. Harangkongás, gyász és kétségeesés mindenûtt. Néhány ôkölcsapáson, kisebb verekedésen kívûl rendzavarások nem fordultak elô, hiszen az ôsszes italmérések zárva voltak és minden kôzbiztonsági intézkedés megtôrtént. Csak a harangiok kongtak 10 órától kezdve mindenûtt, minden városban és minden faluban két órán keresztûl
E sorok írója 14 éves fiú volt és negyedikes gimnazista akkoriban. Tíz órakor nôvénytan óra kezdôdôtt és Kovách Demjén tanár úr magas, szikár alakja pontosan jelent meg az ajtóban, mint mindníg. Felment a katedrára, beírta az osztálykônyvet, de nem kezdte el a feleltetést, mint szokta, hanem lehajtott fôvel meredt maga elé egy hosszú percig....és akkor megkondultak a harangok. Kovách Demjén tanár úr felállt, odament a térképtartóhoz, kivette a térképet, amelynek felsô sarkában még ez a név állt:<A Magyar Szent Korona Országainak Politikai Térképe>, és felakasztotta a térképállványra s mindezt egyetlen szó nélkûl, aztán megállt elôtte, kissé oldalt, hogy ne takarja el elôlûnk, és nézte, olyan arccal, olyan leírhatatlan lágy kifejezéssel, amilyet mi még soha sem láttunk száraz és ôrôkké szilárd arcán. Mi halálos csendben néztûk a térképet és az elôtte álló, szûrkûlô hajú cisztercita papot, amint feje egyre lejjebb esett a mellére és a kívûlrôl behallatszó harangzúgás által méginkább kimélyített csendben inkább magának, mint nekûnk, ennyit mondott: <Consummatum est>
Ôtvennégyen voltunk, ötvennégy tizennégy éves magyar fiú. A golgota utolsó szavai után nem bírtuk tovább, leborultunk a padokra és elkezdtûnk sírni. Odakint kongtak a harangok.
Nagymagyarország kereztrefeszitésének napja volt: 1920. június 4.
P é n t ek .....
.
