Hozzászólás a státustörvény tervezetéhez
A Trianoni Békeszerzôdés, bármilyen kitűnô is lett volna a tartalma, erkölcsileg elfogadhatatlan marad, mert az érdekeltek megkérdezése nélkül köttetett. Nemcsak a demokráciának, hanem a legôsibb egyetemes jogelvnek is alaptétele, hogy szabad emberekrôl, rólunk, nélkülünk nem lehet érvényes döntést hozni. Most mégis hasonlóra törekednek Magyarországon, és éppen azok, akik elvben ellenzik a diktátumokat. Mondják, hogy megkérdezik a határon túliak "legitim" képviselôit, úgy, ahogyan Trianonban is tekintetbe vették a gyulafehérvári román nemzeti gyűlés határozatait, és azután Párizsban is a Magyar Népi Szövetség állásfoglalását. Nem létezônek tekintették viszont az erdélyi magyarok kolozsvári gyűlésén, 1918 decemberében fogalmazott határozatot, és Párizsban a magyar intézmények vezetôibôl álló Magyar Tanács 1947-es nyilatkozatát.
Most törvény készül a határon túli magyarok magyarországi jogállásáról anélkül, hogy a törvényhozók meghallanák a valóban érdekeltek évtizedek óta hangoztatott, közismert állásfoglalását. Törvénybe akarják foglalni a határon túli magyarok diszkriminációját, mint annak idején, 1939-ben a zsidókét. Numerus clausus a lakhely, a munkavállalás megválasztása területén, "türelmi zóna" a határon túliak anyaországi, közéleti, gazdasági és művelôdési tevékenységében, és nagyon sok más utazási, egészségügyi, tanulmányi "kedvezmény". És mindezt úgy tünteti fel a közvéleményen uralkodó sajtó propagandája, mintha testvéri segítség volna, amelyet az Anyaország állampolgárai adományoznak a sajátjukból a határon túliaknak, hogy így valóságosnak tüntessék fel a látszólagos ellentéteket, hogy lelki vasfüggöny épüljön a magyarok közé a trianoni határokon. A farizeus álnemzeti demagógia nem elégszik meg a trianoni határok tényleges politikai, közhatalmi, kormányzati, katonai, gazdasági örökkévalóságával, nemzetünk lelkébe, legszentebb érzelmeibe is be akarja vésni azokat: szülôföldekre akarja osztani Hazánkat, Magyarországot – persze nem véletlenül – éppen a trianoni határokkal, bár ezekrôl mondja ki az 1975-ös Helsinki Zárónyilatkozat, hogy művelôdési szempontból nem választhatja el az azonos nemzethez tartozókat. Nem a határok kényszerhatalmi jellegének folyományai, az útlevél, a vízum és vámrendszer alkalmazása sértô a számunkra, hanem az, hogy az anyaországi közvéleményt irányító "valakik" idegenként bánnak a határon túliakkal. Nemcsak magyarországi közhatalmi részünkbôl tagadnak ki a trianoni szerzôdés értelmében, hanem nemzeti örökségünkbôl, történelmünkbôl, műveltségünkbôl és mindabból, ami magyarságunkat életünknél is nagyobb értékké teszi a számunkra. Petôfi Sándor maradjon szülôföldjén, a Duna-Tisza közén, ne menjen tanulni Pápára, élni és alkotni Erdôdre és Koltóra, és semmiképpen sem meghalni Segesvárra! Arany, Ady, Bartók mehet a "szülôföldjéhez" tartozó Moldvába és Dobrudzsába, de semmiképpen sem Budapestre. Hogy pedig Apáczai Csere János, Kôrösi Csoma Sándor és Bíró Lajos tanulás vagy tudományos munka ürügyével kószáljanak a világban – szintén tilos!
Hogy kik ezek a Magyarország testi és lelki megcsonkításáért küzdô "valakik", akiknek a szava ma is uralkodik az egész magyar médián? A Jirecek József és Nicolae Iorga hungarofób ideológiáján felépített, Benes Eduárd által megfogalmazott kisantant-doktrína magyar – helyesebben: csonkamagyar – követôi ôk, akik a magyarság eredendô bűnös voltának tételébôl kiindulva nemcsak igazságnak, de a magyar nép iránti jótéteménynek is tekintik Trianont. Népi kommunistaként megtagadták Magyarország történelmi folytonosságát, "politikai józanságból" a szovjet megszállás mellett, az ,56-os forradalom ellen foglaltak állást, kiszolgálták a kádárizmust, közben a legszebb nemzeti szólamokat hangoztatták. ‘90 után pedig megalkották az 1994-es magyar állampolgársági törvényt, és most készülnek a státustörvényre. Végig mellôzték az érdekeltek meghallgatását, de állandóan hivatkoztak és hivatkoznak az utódállamok által kijelölt posztkollaboráns politikai szervezetek véleményére. 1998-ban a bolsevik diktatúra által nem fertôzött egyénekbôl alakult kormány Magyarországon. Nagy reményeket fűztünk tevékenységükhöz, különösen a Magyar Állandó Értekezlet létrehozásakor, mert az érdekeltek meghallgatását ígérték. Csalódnunk kellett, mert ismét nélkülünk akarnak rólunk dönteni.
*
Magyarország a határon túli magyaroknak minden tekintetben azzal segíthet a legtöbbet, ha maga erôsödik erkölcsileg, szellemileg, gazdaságilag, társadalmilag, hogy az Anyaország nemzetközi tekintélye álljon a határon túliak jogos életigényei mögött, politikai, gazdasági, diplomáciai érdekeinek a kockáztatása nélkül.
Politikai kérdésekkel, a trianoni szerzôdésnek az államhatárokra vonatkozó rendelkezéseivel mi nem foglalkozunk, mert – a politika hatalomérvényesítést jelent – nem foglalkozhatunk, az a nemzetközi hatalom hatáskörébe tartozik, de annak érvényesülése az államfogalomnak és szuverenitásnak korunkban történô változása miatt bizonytalan. Belpolitikai kérdések sem érdekelnek, hiszen a kisebbség a többségi elven nyugvó parlamenti demokráciában amúgy sem érvényesítheti akaratát. Nem mondhatunk le azonban az egyetemes jogelvek és minden tételes nemzetközi jogszabály által biztosított alapvetô emberi jogainkról, állampolgári jogegyenlôségünkrôl és a Trianon elôtt szerzett jogainkról. Amennyiben ezek érvényesülését a felettünk uralkodó állam vitathatóvá tenné, ügyünket gyámként Magyarország képviselje a nemzetközi jogi fórumok elôtt – amennyiben az érdekeltek ezt igényelnék. Hangsúlyozzuk a jog kifejezést, mert szilárd meggyôzôdésünk, hogy a nemzetiségi kérdések megoldása nem politikai, hanem békés jogi úton keresendô.
Anyagi segítséget, a magyar adófizetôk pénzébôl segélyt a határon túliak közül csak egyes egyének kértek, olyanok, akik csak saját magukat képviselik. Mi, a többiek, a 99 százalék egyenesen károsnak tartunk minden meg nem szolgált anyagi juttatást, viszont emberi és nemzeti egyenlôségünkhöz ragaszkodunk: a világ minden nemzete egyenlô egymással, tagjaiban és összességeiben. Az alapvetô emberi jogok azonos mértékben illetnek meg minden nemzetet és minden emberi egyént, akár spanyol, akár litván, akár magyar. Az állampolgári jogegyenlôség is mindenkit megillet 1848 óta (a szabad költözködési jog pedig már II. József óta). Mi, magyarok is egyformán magyarok vagyunk, azonos magyar jogokkal, akár a Dunántúlon, akár Erdélyben, akár Kanadában élünk. Minden tiszteletünk az anyaországi kisebbségek, a cigányok, a szlovákok és a többiek iránt, de mi az anyaországi magyar nemzetiségűeket érezzük testvéreinknek.
Hathatós jogi segítséget kérünk alapvetô jogaink érvényesítéséhez. Gazdaságilag meg tudnánk kapaszkodni tulajdonaink visszaszerzésével. Az államosítás elôtt az erdélyi nemzeti vagyon kb. 60 százaléka volt magyar tulajdon. Ennek még negyedét sem teszi ki a visszaígért – de vissza nem adott – földbirtok értéke. Az épített ingatlanok tulajdonjogának helyreállításától ódzkodnak a politikai pártok, bevallottan azért, mert nem akarják magyar kézbe visszaadni Erdély városait. Az ingatlanoknál nagyobb értéket jelentô ipari, kereskedelmi, forgalmi vagyon pedig állítólag privatizálás alatt áll, de jórészt a magyar nemzetiségűek kizárásával. A mi jogaink érvényesítésére jogász és közgazdász szakemberek tanácsára és irányítására volna szükségünk (akik civil szervezetek, gazdakörök, ipartestületek, szakszervezetek és gazdasági célú szervezetek, szövetkezetek létrehozását kezdeményeznék), amelyet azonban hiába kérünk a magyar illetékesektôl. Bárki beláthatja, hogy ha mi csak elvett ingatlanainkhoz hozzájutunk, olyan tôkelehetôséget kapunk, amellyel nemcsak "szülôföldünkön" kezdhetünk vállalkozást, hanem az anyaországban is. Akkor, ha tetszik, elôírhatják a határon túli magyarok anyaországi vállalkozásainak, hogy az alkalmazottak egyharmadát magyar állampolgárok közül válasszák. Nem akarjuk elvenni a munkalehetôségeket a magyar állampolgároktól, hanem adni akarunk nekik. Nyilvánvaló az is, hogy akinek szülôföldjén van anyagi létalapja, azt nem kell kényszeríteni az otthonmaradásra. De hogy bármilyen címen megtiltsák a világ gazdasági és művelôdési életében való részvételünket, azt a leghatározottabban elutasítjuk!
Románia gazdasági helyzete annyira kedvezôtlen – nem hiába költöztek el innen a németek és a zsidók –, hogy elriaszt minden külföldi beruházást. Több százmilliárd dollárra volna szükség az infrastruktúra kiépítéséhez. Itt a reménybeli erdélyi magyar tôke semmit sem használhat. Magyarországon viszont már alkalmas olyan kisvállalkozások létrehozására, amelyek az általános vidékfejlesztéshez vagy a határ menti régiók felemeléséhez hozzájárulhatnak. Ezzel szemben a csonkamagyar lobbi nemzetiségügyi szószolója, Tabajdi Csaba – felnôtt, érettségizett ember – azt hajtogatja, hogy Magyarország majd annyi tôkével fogja segíteni a határon túli magyarokat, hogy azok "szülôföldjükön" boldogulást biztosító, rentábilis gazdálkodást folytassanak. Az ilyen bárgyú ígérgetés nem egyéb, mint a kisebbségbe került magyarok gyengeelméjűnek tekintése, hiszen például csak az erdélyi infrastruktúra modernizálására rámenne az egész magyar nemzeti vagyon... Elvárunk annyi józanságot anyaországi testvéreinktôl, hogy dancs demagógiával ne áltassanak bennünket!
Közbeszéd tárgya másik alapvetô, a tanuláshoz, a gyermekeink neveléséhez való jogunk. Ebben a kérdésben ismét csak az érdekeltek igénye alapján dönthet az állam: tessék megkérdezni a határon túli magyar fiatalokat (nemcsak az anyaországbelieket!), milyen iskolában, mit, hogyan akarnak tanulni? És az utódállam köteles ilyen iskolákról gondoskodni, vagy azoknak az igénylôknek kiadni a költségvetésbôl a nevelésükre elôirányozott összeget, akik iskolaigényének a teljesítése nem célszerű. Persze a 21. században a művelôdés és a nevelés kérdése már az egész emberiség közügye, a határon túliak nevelése kérdésében elsôsorban Magyarország adhat hathatós segítséget az utódállamoknak a viszonosság alapján és lehetôleg az UNESCO közbejöttével. Tiltakozunk viszont az ellen, hogy a tôlünk adót szedô államok helyett Magyarország viselje tanulmányi költségeinket, de az ellen is, hogy az anyaországban tanulni akaró ifjainkat megalázó diszkriminációban részesítsék, vagy pedig bármilyen, legitimnek mondott, posztkollaboráns politikai szervezet befolyást gyakorolhasson ifjaink tanulmányainak a kérdésében. Nevelésügyünkben tehát az érdekelt növendékek igénye a megoldás alapja, ehhez járul a tantestület, a pedagógusok érdekigénye és szakmai véleménye, amelyek alapján döntést lehet majd hozni.
Ma a trianoni határokon túli iskolákban a többségi nemzet által igényelt tanterv szerint folyik a tanítás, ami viszont nem felel meg a magyar igények szerinti nevelésnek. Különben is közismert, hogy a nevelésnek nem az iskolák az alapjai, hanem a diákotthonok, internátusok, kollégiumok, klubok, egyesületek. Semmi akadálya nincs egy ilyen hálózat kiépítésének, és amennyiben az egyházi autonómia égisze alatt működnek, bennük a napi politikától független, nagy távlatú világnézeti nevelés végezhetô.
A nevelésügy és a vallásügy mellett a magyar kisebbségek még számtalan kulturális kihívással néznek szembe. Ezek összefogására és megválaszolására létesítette – volna – az 1918-as kisebbségi szerzôdés a művelôdési autonómiát. Sajnálatos, hogy a nemzetközi hatalom nem volt képes ennek a kikényszerítésére, mert azóta sem ismerünk jobb megoldást a nemzetiségi művelôdés számára ennél. A Helsinki Zárónyilatkozat eltörli a művelôdési határokat ugyan, de a nemzetközi politikai gyakorlatban ez is csak az idegen impérium alatt élô etnikumok kulturális autonómiájának a keretében valósulhat meg de facto. Az autonómia itt is a tényleg érdekeltek akaratának az érvényesítési lehetôségét jelenti, elsôsorban magánjogi (civil) szervezetek, kisebb-nagyobb hivatásrendek, intézmények és testületek szervezése utján. Nagyon fontos, hogy ezek valóban az érdekeltek önkéntessége alapján jöjjenek létre és működjenek, hogy semmiféle hatalmi befolyás alatt ne álljanak, ide értve az anyagi támogatás által szerezhetô befolyást is. A határon túli magyar színházak, tudományos és művészeti egyesületek, múzeumok, intézmények kaphatnak dologi terheik könnyítésére anyaországi segítséget, de személyiekre, fizetésre, fogyasztásra egyetlen fillért sem. Keserű tapasztalatunk, hogy színházaink, színészeink függetlenítették magukat a közönségtôl, nem annak játszanak, hanem a finanszírozó kuratóriumok tetszésének elnyeréséért dolgoznak.
A művelôdési autonómia leglényegesebb tétele az anyanyelv szabad használata, egyúttal az állampolgári jogegyenlôség feltétele is. Nekünk Trianon elôtti szerzett jogunk az akkori Magyarország nyolc uzuális nyelve egyikének a mindenkori hatóságok elôtti használata. Ezen örökölt jogunkat azonban az utódállamok hatóságai nem hajlandók elismerni, sôt egyenesen zsarolni próbálják Magyarországot a nyelvhasználat engedélyezésével vagy tilalmával éppen úgy, mint a nemzetiségek állampolgári jogegyenlôségének más tényezôivel. Az anyanyelv sorsa jelzi nemzeti identitásunk többi faktorának a sorsát is, minden művelôdési, történelmi, lelki, szellemi, erkölcsi örökségünk sorsát is. Annak az identitásunknak a lelki, szellemi alapjait akarják elvenni tôlünk a Trianonban nyertes szomszédaink a velünk szemben folytatott évszázados hadjáratuk végsô csatájában, amely identitás minket a magyarok nemzeti közösségének tagjaivá tesz országhatárokon átterjedôen. Trianonnak ilyen lelki határokkal való erôsítéséhez adnak a csonkamagyarok olyan hathatós támogatást a magyar közvélemény félrevezetésével, hogy – ahogyan most is tapasztaljuk – a mi szavunk nem jut el a Magyar Állandó Értekezletig semmiféle hivatalos, "legitim" úton.
A művelôdés nemzeti egységének az anyanyelv és más hagyományaink védelme mellett leghathatósabb eszköze a hiteles tájékoztatás. Ez egyértelműen az Anyaország, a magyar média feladata. A MÁÉRT gondoskodjék arról, hogy ez a tájékoztatás valóban hiteles – semmiképpen sem csonkamagyar, pártos vagy pártközi, hanem pártok feletti –, egyetemes magyar legyen.
A határon túli magyarok, elsôsorban az erdélyiek annyira elszegényedtek a velük szemben folytatott nemzetiségi és osztályharcos hadjáratban, hogy nemcsak intézményeiket, társadalmi szervezeteiket nem képesek működtetni, de még puszta életük fenntartására is kénytelenek külföldi segélyt kérni és elfogadni. A gazdag nemzetek segítenek is, elsôsorban egyházi, hittestvéri kapcsolatok útján. A szociális segítség leghalaszthatatlanabbja az egészségügyi. Hiszen olyan súlyos az egészségügy helyzete, hogy itt már nemzetközi anyagi segítség nélkül nem képzelhetô el javulás. Nemcsak hiányoznak a kórházak, műszerek, gyógyszerek, a szakorvosok és mély hivatástudatú asszisztenciájuk, de – horribile dictu – itt például az AIDS-et az egészségügy nemhogy leküzdené, hanem még terjeszti. Magyarország magyarként és szomszédként segíthet elsôsorban. Megfelelô szerzôdéses megegyezéssel az anyaországi egészségügyi szervek megkaphatják az utódállamok társadalombiztosításától kiadásaik fedezetének nagy részét, vagy kompenzáltathatják gyógyüdülôknek anyaországi betegek kezelésére való igénybevételével, és csak a fennmaradó kiadásokat tekintsék a Nemzetközi Vöröskereszt által nyilvántartott segélynek.
*
Úgy mondják, a trianoni döntéshozók nem gonoszak vagy rosszhiszeműek voltak, hanem tájékozatlanok: amint az aláírás után a magyar delegációtól értesültek a valóságról, belátták, hogy a döntést elhamarkodták, és kilátásba helyezték helyreigazítását. A MÁÉRT semmiféle kérdésben ne határozzon az érdekeltek meghallgatása nélkül, mert jó politikai döntés csak az ô igényeik többes szakértôi véleményezése alapján, alapos tájékozódás után hozható. Óriási nehézséget okoz az a tény, hogy az érintett határon túli magyarságnak semmiféle akaratnyilvánítási lehetôséget nem hagyott az évtizedek során az utódállamok hungarofób politikája. Nemcsak markáns, fajsúlyos, mindent átfogó civil társadalmi szervezetünk nincs, de sajtónkat is, politikai szervezeteinket is a diktatúrától örököltük. (Politikai szervezet különben sem képviselhet semmiféle magánérdeket.) Az érdekképviselet csak közvetlen megbízatásra látható el, vagy egyéni, vagy testületi kezdeményezésre. Még az érdekképviseleti szervezetekben (szakszervekben, kamarákban) sem lehet szava vagy tisztsége csak a tényleges szakmabelinek, csak azok megbízásából járhat el ügyvéd, pártfogó politikus vagy hírlapíró.
Szervezet hiányában a MÁÉRT kérdezze meg az érdekelt egyéneket és csoportokat igényeik felôl. Kérdezzék meg az ifjakat: mit, hogyan, hol akarnak tanulni; a tanárokat, hogy milyen iskolákkal és intézményekkel lehet az ifjak igényeit kielégíteni. Kérdezzék meg a volt ingatlantulajdonosokat, hogy milyen segítséget igényelnek tulajdonuk helyreállítására, kérdezzenek meg mindenkit, akinek anyagi és szellemi vagyonát annak idején államosították, hogyan segíthetnék ôket a reprivatizációban. Elvégre panaszainak meghallgatása nélkül aligha lehet a beteget gyógyítani, hiába állít fel a legjobb indulatú kormányzat legjobban felszerelt kórházakat. Ezek nagyon nehéz feladatok, de nem megoldhatatlanok: például a nevelésügyben való tájékozódás megoldható kérdôíves módszer segítségével. Ne hamarkodjanak el semmiféle döntést, mert például ha a jó "szülôföldi" iskola hiányában az anyaországban tanuló háromezer erdélyi középiskolást kizsuppolják, elképzelhetetlen mély lelki sebet okoznak nekik is, minden hozzátartozójuknak is és a világ minden jóérzésű emberének is.
Magyarország külpolitikájában ne terhelje magát a határon túli magyarok ügyeivel, elegendô a politikai és diplomáciai nehézségeket nem okozó gyámi képviselet. Most a szabad nemzetek közösségébe való besorakozás amúgy is emberfeletti feladatokat ró az egész magyar politikára. Még a nemzetiségi jogaink biztosítása tekintetében sem tehet egyebet, mint azoknak a nemzetközi jog alapján való számontartását. Kellôen óvatos, körültekintô diplomáciával Magyarország javára lehet fordítani a magyarság egyharmadának idegen uralom alá jutását, hiszen ez nem tartozást, hanem követelést jelent a magyarság nemzetközi, erkölcsi számláján.
Egyet azonban soha nem tehet meg az anyaország: nem tehet ellenünk hamis tanúbizonyságot a nemzetközi fórumok elôtt, sem a tények elhallgatásával, sem elferdítésével. Félô, hogy ennek az egyetlen kérésünknek a teljesítésétôl is eltéríti a csonkamagyar gyávaság és a kisantant-doktrína érvényesítését szorgalmazó ellenséges propaganda.
Dobai István
a nemzetközi jog doktora
Kolozsvár
|
|
|
