Nemzeti himnuszunkká vált soraiban Kölcsey már jogosan írt a balsors nemzetéről, holott akkor még „csak" Muhiról és Mohácsról tudhatott. Vajon miképpen írta volna meg Himnuszunkat, ha előre sejtette volna Trianont?
1241: Muhi, 1526: Mohács, 1920: Trianon. Mindhárom dátum tragikus jelképe a történelmi Magyarország megsemmisítésére irányuló kísérletnek. Ha a középkorban a mongol és a török inváziók súlyos katasztrófákat is okoztak nemzetünknek, a történelmi Magyarország mindkét esetben felépült romjaiból. Igaz: a XVI-XVII. századbeli török hódoltságot nemzetünk alaposan megsínylette. Jellemző a magyarság akkori emberveszteségére, hogy a török vész előtt a történelmi Magyarország legsűrűbben lakott magyar területe a Szerémség volt - a mai Horvátországban. Ráadásul a Habsburgok a törökök által elpusztított területek betelepítésével a céltudatos magyartalanítás politikáját követték. Az ő gyarmatosító politikájuk következménye volt a Trianon előtti Magyarország néprajzi tarkasága. Hitelt érdemlő becslések szerint a XVIII. században körülbelül 400 ezer szerbet, 1,2 millió németet és 1,5 millió románt telepítettek le Magyarországon. De a XIX. században - különösen a kiegyezés utáni évtizedekben - a betelepült idegen népesség százalékos aránya már erősen lecsökkent a magyarság javára, amely a korábbi 40 százalékkal szemben 50 százalékra emelkedett. Majd az 1910-es népszámlálás alkalmával elérte az 54,4 százalékot.
Az Osztrák-Magyar Monarchia 675 ezer négyzetkilométernyi területen több mint 51 millió lakost tömörített. Tíz nemzet és húsz különböző nemzetiség élt politikai és morális kötelékben békésen egymással. A birodalomhoz tartozó két önálló országban: Ausztriában és Magyarországon több mint négy évszázadon át tartották össze - jól-rosszul - a Habsburg-uralkodók e népek és nemzetiségek változatos mozaikját, hogy felépítsenek egy „nemzetek feletti" monarchiát. Csakhogy, amit Belgium és Svájc kisebb méretekben, míg Anglia és Amerika nagyhatalmi arányokban, különleges történelmi feltételek mellett megvalósított, az nem sikerült abban a monarchiában, ahol a népek nagyon eltérő kulturális és nemzeti fejlettségű szinten álltak. Ugyanis a Habsburg Birodalomban a nemzetek feletti tudat centripetális erejét egyre jobban szétrombolta a nemzeti partikularizmus centrifugális ereje. Így azután különösen a világháború lefolyása és következményei miatt, az osztrák és a magyar hatalommal szemben egyre jobban elkülönültek a különböző nemzetiségek, népek, hogy azután a párizsi béketárgyalásokon hat különálló államra szakítsák a Monarchia egységes testét.
Jászi Oszkár, aki átélve az eseményeket, tudományosan is sokat foglalkozott a Habsburg Birodalom problémáival, végső összeomlását az alábbi három tényezővel magyarázza:
1. Az egyes nemzetek folytonos erősödése, amelyek így egyre világosabban felismerték, hogy a Habsburg Birodalom átalakítása, s legalább viszonylagos nemzeti függetlenségük elnyerésének reménye hiú remény. Így egyre erősödött a szétválás vagy kiválás gondolata.
2. Azoknak a környező országoknak az irredenta propagandája, melyek a „Habsburg-elnyomás" alatt élő rokonaik csatlakozását követelték, részben szentimentális okok, részben pedig a háborús hatalmak imperialista terveivel voltak összefüggésben.
3. A világháború bomlasztó hatása, mely lángra lobbantotta a nemzetek közötti lappangó gyűlöletet, és lehetőséget nyújtott az elégedetlen értelmiségnek harcos diplomáciai és katonai szervezetek létrehozására a birodalom ellen. A belső ellentétek fokozatosan megbénították a Monarchia erkölcsi és gazdasági erőit.
Ugyanakkor jelen történetírásunk hallgat azokról a tényekről és hibákról, amelyek Károlyi Mihály személyéhez fűződnek. Ugyanis a Függetlenségi Párt politikusa 1914-ben, június 28-án, tehát a Habsburg-trónörökös meggyilkolásának napján észak-amerikai körútra indul és a szociáldemokrata Kunfi Zsigmonddal együtt a világháború kitöréséig ott tartózkodik. Majd Párizson át október elsején hazatérve, a novemberi képviselőházi ülésen ő olvassa fel a Függetlenségi Párt háborút támogató deklarációját. Felvetődik a kérdés: miért sietett haza Károlyi - Kunfi Zsigmonddal együtt - Amerikából és Párizsból, ahelyett, hogy mindketten megkíséreltek volna egy magyar politikai emigrációt kiépíteni a nyugati hatalmaknál, mint például cseh részről Masaryk és Benes? De még ennél is nagyobb vétke Károlyinak, hogy 1918 őszén hatalomra kerülve, a realitásokat mellőzve, olyan pacifista politikát folytatott, amely végül is hadügyminisztere, Linder Béla „jóvoltából" politikai rendszere bukásához vezetett. Ugyanis Magyarország a páduai fegyverszünet (1918. november 3.) után még területileg épen került ki a háborúból, földjén egyetlen idegen katona sem tartózkodott. Károlyi miniszterelnök és Linder Béla végzetes hibát követtek el akkor, amikor feloszlatták a magyar hadsereget, a katonákat hazaküldték családjukhoz, és ezzel az országot védtelenné tették. Linder az Est című lapban 1918. november 5-én képes volt az alábbi naiv kijelentésre: „Senki sem jön ellenünk, mert vége van annak az időnek, mikor területeket fegyverrel foglaltak el. Valószínű angol és francia megszálló csapatok jönnek Magyarországra... Barátokként és nem győztesként..."
Ezzel szemben a szerb hadtestek minden nehézség nélkül törtek be Dél-Magyarországra, a román hadsereg pedig átlépte a Kárpátokat, míg a cseh kötelékek behatoltak a Felvidékre. Így a magyarok számára Wilson amerikai elnök híres pontjai a népek önrendelkezési jogáról trójai falóvá változtak, melynek oldalából a hódítók seregei tódultak elő. Ezért nem csoda, ha ezt követően az őszirózsás forradalom rezsimjének a bukása és Kun Béla tanácsköztársaságának rövid hónapjai következtek. És amikor 1919 júniusában Szegeden megalakult a nemzeti ellenforradalmi kormány, hogy azután a Nemzetgyűlés Budapesten Horthy tengernagyot kormányzóvá válassza, Magyarország számára már nem maradt más hátra, mint eleget tenni az antanthatalmak Legfelsőbb Tanácsa hívásának, és elküldeni meghatalmazottaikat Neullybe, a béketárgyalásra.
A nagykövetek tanácsa a magyar békedelegációnak 1920. január 15-én nyújtotta át a békefeltételeket. A magyar küldöttség gróf Apponyi Albert vezetésével 1920. január 7-én érkezett Neullybe, ahol a kastélyban rendőri őrizet alatt tartották őket, és kijárási tilalmat rendeltek el a számukra. Idős korára való tekintettel csak Apponyi grófnak engedélyezték, hogy rendőr-felügyelői kíséret mellett naponta rövid sétát tehessen. Csakhamar kiderült, hogy azokat az okiratokat, memorandumokat, melyekkel a magyar delegáció reagálni óhajtott a Magyarországra vonatkozó előterjesztésekre, olvasatlanul hagyták. A vita jogát tehát teljesen megtagadták tőlük, így az érveiket meg sem hallgatták, és még országuk megcsonkítóival sem szembesítették őket.
Apponyit csak az utolsó tárgyalási napon engedték a békekonferencia elé. Azonban hiába bírálta fölényes tárgyi tudással a béketervezet pontjait, mindenki számára világos volt, hogy Magyarországot eleve bűnbaknak és áldozatnak szánták Trianonban. Kiderült, hogy a békebírák nem is ismerték azon nemzetek néprajzának, földrajzának és történelmének ama legfőbb adatait, melyeknek sorsát rendezniük kellett. Így megtörténhetett, hogy a nyugati hatalmak tárgyalóinak szégyenletes tájékozatlanságát kihasználva, például a cseh Benes a legvalótlanabb földrajzi, történelmi és néprajzi „érvekkel" állt elő, és védte az előterjesztett béketervet.
A trianoni béke létrejöttében ugyan az irányító szerepet az antanthatalmak képviselői játszották, de úgy, hogy szabad kezet engedtek az utódállamok politikusainak, különösen Benesnek és Masaryknak, akik a békeszerződés kidolgozásában is nagy befolyással rendelkeztek. Úgy gondolom: elég, ha az „utóhangok" közül az angol miniszterelnök, Lloyd George szavait idézem, aki 1928. október 7-én a londoni Guild Hallban elhangzott beszédében kijelentette: „Az egész dokumentáció, melyet szövetségeseink a béketárgyalások alatt rendelkezésünkre bocsátottak, csaló és hazug volt. Mi is hamis alapokon határoztunk." Ezért Henri Pozzi jogosan írta emlékirataiban: „Trianonból végül is a diplomácia történetének legigazságtalanabb békéjét csinálták."
A békeszerződés a következő változásokat hozta Magyarországnak:
- A trianoni szerződés előtt: Terület: 325 411 km2
- A trianoni szerződés után: Terület: 92 833 km2 (28,5 százalék)
- Veszteség: 232 578 km2 (71,5 százalék)
- Népesség Trianon előtt: 20 886 487 lakos
- Népesség Trianon után: 7 606 971 lakos
- (36,4 százalék)
- Veszteség: 13 279 516 lakos
- (63,6 százalék)
Az 1920. június 4-én ránk kényszerített békeszerződés mindmáig érvényben van, amelynek jellemzője, hogy Romániához 103 000 km2 területet csatoltak el Magyarországtól, többet, mint amekkorát Magyarországnak meghagytak! Így a millennium évében elmondhatjuk, hogy a Szent István-i Magyarország kétharmada változatlanul a szomszédoké, és a kisebbségi sorsba került magyarság - népünk egyharmada - azóta is többé-kevésbé kiszolgáltatott az első világháború után létrehozott utódállamok és legújabban Ukrajna kisebbségeket diszkrimináló politikájának. Ugyanakkor a két világháború között kormányaink kétségbeesett kísérleteket tettek, hogy a revíziós politika révén a többségében magyarok lakta elcsatolt területeket legalább részben visszaszerezzék Magyarország számára. Ez azonban a két bécsi döntés révén csak átmenetileg sikerült, és már a Délvidékkel kapcsolatban a hitleri Németország olyan helyzetet teremtett, aminek következtében Teleki Pál miniszterelnök számára más megoldás nem maradt, mint a tragikus öngyilkosság.
A második világháború győztes nagyhatalmai részéről Churchill brit miniszterelnök hiába ígérte, hogy a béketárgyalásokon Teleki Pál tiszteletére egy széket üresen hagynak, mert amikor 1946-ban sor került a béketárgyalásokra, Vorosilov marsall, a megszálló hatalmak budapesti képviseletének elnöke így fogalmazott: „Ne várjanak sokat, maguk mellett nem áll senki." Valóban: a párizsi béketárgyalásokon csakhamar kiderült, hogy nemzetközi helyzetünk és megítélésünk ugyanolyan rossz, mint volt 1920-ban. Csakhogy az utódállamok képviselői most nem egyedi emigránsként működtek, hanem mint az utódállamok kormányainak a győztes nagyhatalmakkal szövetséges megbízottai. Így született meg az 1947. február 10-én Párizsban aláírt békeszerződés.
Különösen súlyosbította a kisebbségi magyarság helyzetét a második világháború után a - máig is érvényes - csehszlovák benesi dekrétumok meghozatala és a délvidéki magyarok tízezreinek szerbek általi legyilkolása, valamint az Ukrajnához csatolt Kárpátalján foganatosított magyarellenes intézkedések sora. Ráadásul országunknak és nemzetünknek - a nyugati hatalmak közömbös magatartása következtében - el kellett szenvednie az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését és ennek súlyos következményeit.
Most, hogy immár tíz éve megtörtént a demokratikus rendszerváltozás, és Magyarország függetlenné válása után 1991-ben Brüsszelben aláírták társulási szerződésünket az Európai Közösséghez, majd 1999-ben csatlakoztunk a NATO-hoz, jogosan vetődik fel a kérdés a magyarság köreiben határainkon innen és túl, hogy egy független és demokratikus magyar kormány végre mikor tárhatja fel az ENSZ, valamint az európai nemzetközi szervezetek előtt a Trianon óta mindmáig létező sérelmeinket? Amikor a dél-tiroli példa is bizonyítja, hogy lehet igazságos megoldást találni két nemzetiség békés együttélése számára, akkor mi magyar részről miért nem vethetjük fel az autonómia gondolatát az utódállamokban élő nemzettestvéreink számára? Azt hiszem, jogosan vélhetjük úgy, hogy a hazánkat és nemzetünket oly igazságtalanul sújtó Trianon 80. évfordulója alkalmas időpont és egyben emlékeztetés lehet a nemzetközi közvélemény számára: az európai uniós csatlakozás küszöbén Magyarország megértést és támogatást vár el a kisebbségi sorsban élő magyarok egyéni és kollektív emberi jogainak érvényesítéséért, mindazon hatalmaktól és szervezetektől, amelyek 1920-ban, majd 1947-ben a nemzetünket sújtó békefeltételeket kényszerítettek az ezeréves európai Magyarországra.
A szerző történész
|
|
|
