Trianon és a magyar demokrácia
írta Litván György




    Nyolcvan éve, a Versailles-i kastélyparkban álló Nagy-Trianon (és nem a közhiedelemben rögzült Kis-Trianon) palotában Clemenceau francia miniszterelnök, a Békekonferencia elnöke és Benárd Ágoston, magyar népjóléti miniszter aláírták az idestova másfél esztendeje készülo magyar - helyesebben a Magyarországnak diktált - békeszerzodést, amely hivatalosan is pontot tett a ténylegesen már nem létezo történelmi Magyarország ezeréves történetére. Magyar részrol csak azzal tudták kifejezésre juttatni a tragikus aktus feletti keseru tehetetlenséget, hogy az amúgy is jelentéktelen Simonyi-Semadam kormány legjelentéktelenebb tagját jelölték ki a gyászos feladatra, amelyre egy Apponyi, Bethlen, Teleki vagy bárki, aki politikai szerepre pályázott, természetesen nem vállalkozhatott.

    Apponyi és kísérete már öt hónappal korábban, 1920 januárjában is kész helyzetre érkezett Párizsba, hogy átvegye a békefeltételeket. Amikor néhány napnyi idot akart nyerni, Clemenceau megfenyegette, hogy ezt az átvétel megtagadásának tekintenék, s kiutasítanák oket Franciaországból, amikor pedig Apponyi megjelent a külügyminisztérium Quai d'Orsay-i palotájában, és hosszú francia-olasz beszédben fejtette ki a magyar kormány álláspontját, szavai hatástalanul peregtek le a gyoztesekrol. Az o magatartásukban ezúttal is az a kíméletlen következetesség érvényesült, amely kezdettol meggátolta, hogy bármely színezetu magyar kormányzatot vagy annak képviselojét meghívják a békekonferenciára, hogy ott eloadhassa saját érveit és szempontjait. Pedig Károlyi Mihály és kormánya, miközben elvetette a hiábavaló fegyveres ellenállás gondolatát, az elso perctol kezdve (sot, már 1917-tol, ellenzékben is) mindent megtett a meghallgattatás érdekében. Károlyi valósággal bombázta az antantot - közvetlenül és semleges kerüloutakon is - jegyzékeivel és leveleivel. "Elnök Úr! - írta már 1918. november 14-én Woodrow Wilsonnak, lefestve az ország kétségbeejto gazdasági, katonai és politikai helyzetét - Az Ön és az Ön személyén keresztül a világ összes muvelt nemzetének jóindulatához folyamodunk: siessenek a fiatal magyar demokrácia segítségére, támogassák erofeszítéseinketÉ Segítsenek bennünket a felbomlás és a fenyegeto anarchia elleni súlyos küzdelmünkben." Jászi Oszkár Michel Clemenceau-hoz, a Tigris fiához juttatott el baráti kapcsolat útján arra vonatkozó kérdéseket, van-e végleges döntése az antantnak Magyarország sorsáról, s fogadná-e apja gróf Károlyit.

    Mindhiába, pedig e tekintetben még a legfobb döntéshozók körében sem volt nézetazonosság. A párizsi tárgyalásokon idonként az amerikai külügyminiszter vagy a brit miniszterelnök is felvetette Magyarország meghívását. "Végtére is, mondta Lloyde George a Négyek Tanácsának zártköru megbeszélésén, nem látom be, miért kezelnénk a magyarokat másként, mint a horvátokat. ÉA magyarok sosem voltak ellenségei sem Franciaországnak, sem Angliának. Miért ne kezdenénk hát tárgyalásokat a magyarokkal is?" Két nappal késobb Wilson elnök is ilyen javaslatot tett. Ám a franciák, különösen Stephen Pichon külügyminiszter konokul ellenszegültek, az angolszász politikusoknak pedig Magyarország nem volt elég fontos ahhoz, hogy miatta komoly vitába vagy konfliktusba keveredjenek szövetségeseikkel.

    Hasonló választ kaptak a Kárpát-medencében tartózkodó antant (többnyire francia) tábornokok és tisztek is, akik a helyszínen a valódi tények ismeretében próbáltak intézkedni. Clemenceau azonban már 1918. december elsején gorombán lehordta Franchet d'Esperey tábornokot, amiért Belgrádban egyáltalán szóba állt egy "nem létezo", mert az antant által el nem ismert "ál-kormánnyal", s mert magyar szempontból túlságosan kedvezo (ti. a magyar közigazgatást a megszállt déli részek kivételével az egész régi országterületen meghagyó) fegyverszünetet kötött vele. Pichon pedig körtáviratban, a francia nagykövetek útján figyelmeztette a szövetségeseket "a magyar kormány manovereire", amelyeknek az "ultra-demokratikus homlokzattal" sincs egyéb céljuk, mint a nem magyar nemzetiségek elnyomásának fenntartása. A magyarok arra irányuló kísérleteire pedig, hogy megismertethessék helyzetüket és álláspontjukat a gyoztesekkel, újabb felháborodott körtávirattal reagált: "Az ilyen próbálkozásokra csak a hallgatás lehet a válasz". Lényegében ez a politika, mely az új keleti határokat elorevetíto ultimátumszeru antantjegyzékben (az úgynevezett Vix-jegyzékben) kulminált, vezetett el a demokratikus kormányzat és köztársaság bukásához.

    Csupán néhány szocialista képviselo tette szóvá a francia Nemzetgyulésben, hogyan bántak el a magyar demokráciával a magukat demokratának valló gyoztesek. "Önök jól tudták - kiáltotta Marius Moutet a külügyminiszternek -, hogy Károlyi gróf a mi barátunk, mégis, hogy bántak vele és kormányával?! A legyozöttekkel szembeni eroszak és durvaság nem felel meg a francia hagyományoknak." Tény azonban, hogy ennél még Kun Béla kommunista kormányzata sem részesült rosszabb bánásmódban, viszont gróf Apponyi sem részesült sokkal különbben. A térségünket újjárendezni és irányítani próbáló francia politikusoknak a magyarokkal volt bajuk, akiket grófi, polgári és népbiztosi alakjukban egyaránt veszedelmes nacionalistáknak, a háború fo feleloseinek és az új kelet-közép-európai rend ellenségeinek tartottak.

    Nem kétséges, hogy az adott szituációban a nem magyar nemzetiségek elszakadása, s ezzel a történeti Magyarország feldarabolása alapjában szükségszeru és elkerülhetetlen volt. Ezzel kellett fizetni nem pusztán a háborúvesztésért, hanem az elozo másfél évszázad hibáiért és mulasztásaiért. Amit joggal a gyoztesek szemére hányhatunk, az az, hogy így csinálták. Hogy az igazságtevés közben súlyos és nyilvánvaló igazságtalanságokat is elkövettek, amivel nem csupán az "erkölcsi világrendet" sértették meg, hanem tartós, a térséget mindmáig sújtó, katasztrofális károkat okoztak.

    A fo hiba természetesen az új határok menti színmagyar területek elcsatolása volt, ami a gyoztesek elbizakodottságából, a vesztesek meg nem hallgatásából, és az új "nemzeti" államok túlköveteléseinek - ha nem is hiánytalan - teljesítésébol következett. Ezzel mindenekelott elvetették az új határviták és revíziós mozgalmak magvait, annál is inkább, mert, mint Bibó István írta A kelet-európai kisállamok nyomorúsága címu muvében, "a magyar politikai szemlélet Magyarország felosztását egész egyszeruen brutális eroszaknak és a gyozok hipokrízisének tulajdonította, és nem volt képes disztingválni a leválásra érett más nyelvu területek elcsatolása, és az oktalanul és igazságtalanul elszakított magyar nyelvu területek elszakítása között. (É) Emiatt azután 1938 után felmentve érezte magát minden európai kötelezettség alól, s midon Magyarország területi státusának a megváltoztatására lehetoség nyílott, akkor már nem állott meg a magyar nyelvu területeknél, hanem abban az irányban, amint ennek lehetosége megnyílott, továbbkergette a történeti nagy Magyarország ábrándképét, egyenes úton haladva az 1944. évi katasztrófa felé".

    Ehhez a hatáshoz természetesen hozzájárult, hogy a kedvezményezett szomszéd államok nem tartották be a hozzájuk került magyar kisebbségek nemzetiségi jogaira vonatkozó eloírásokat, amelyek ugyancsak részét képezték a trianoni szerzodésnek. A revízió a magyar politika központi gondolata lett, de realizálását csak német segítségtol lehetett várni, ami lehetetlenné tette széles nemzeti ellenállás kibontakozását a háború alatt, az ebbol következo német szövetség pedig elvezetett a Trianont megújító 1947-es párizsi békeszerzodéshez. Mindez köztudomású. Trianon katasztrofális következményei között azonban nemigen szoktunk beszélni a legsúlyosabbak egyikérol: arról, hogy alig kiheverheto csapást mért a magyar demokráciára és bénítóan hatott a demokratikus mozgalmakra is. Hogy csupán egyetlen példára hivatkozzunk: az 1937-es Márciusi Frontot, a függetlenségi és demokratikus egységteremtés legeredményesebb kísérletét alig egy év múlva semmivé tette a hitleri segítséggel folytatott "országgyarapítás" elso sikere, a Felvidék magyarlakta részének visszacsatolása.

    Bibó ezt is tisztán látta, s szokásos pontosságával meg is fogalmazta az 1947-es békével kapcsolatban: "nyilvánvaló, hogy a békekötés minden hatása között az lesz a legsúlyosabb, hogy a békekötés ügye újból összekapcsolódik a demokrácia ügyével, s újból kialakul az a közhangulat, amely a békeszerzodésért a demokráciát egészében felelossé teszi, és a békekötés igazságtalanságából a demokrácia alapveto hazugságát következteti. Az az asszociáció ez, mely a trianoni Magyarország demokratáit csakúgy, mint a weimari Németország demokratáit olyan bénulttá s riadttá, a fasisztáikat pedig olyan magabiztossá és öntudatossá tette". S itt korántsem csupán Károlyiéknak az antant általi semmibevevésérol és megalázásáról vagy a késobb rájuk osztott bunbakszereprol van szó, hanem arról, hogy Trianon óta demokratának lenni Magyarországon súlyos hátrányt jelentett és jelent. Mert miközben a nosztalgiázó vagy populista nacionalizmus mindig rá tudott játszani a nemzet jogos fájdalmára, és éleszteni tudta az alaptalan reménykedést is, mit mondhattak a nemzetnek a demokraták, akik tisztában voltak vele, hogy a békeszerzodés és a térség általa is kialakított új rendje nem néhány évre szól, s hogy a feldarabolt nemzet számára elfogadható megoldást nem visszafelé, hanem csakis elore haladva, a szomszédokkal való megbékélés, végeredményben pedig a föderáció vagy az integráció útján lehet megtalálni. Ennek kimondása hosszú évtizedeken át egyenértéku volt a "hazaárulással", s ma naponta tapasztaljuk, hogy Trianon változatlanul fo eszköze a nacionalista és retrográd szemlélet kialakításának és fenntartásának. Éppen e napokban lehettünk tanúi e jelenség elmebajosan szélsoséges megnyilvánulásának.

    Trianont meghaladni, a trianoni traumából kigyógyulni csak a demokrácia útján és eszközeivel, az egyesült Európába integrálódva lehet.

[start] [trianon index] [hunsor]

____ Monitoring, Research, Analysis ____
~ by Kormos László, Webmaster & Creative Development ~
~ 1997 - -HUNSOR- All Rights Reserved. ~