Pár hónappal ezelőtt egy távol-keleti nagykövetségi fogadáson a francia kultúrattaséval beszélgettem, és szóba került az erdélyi magyarság kérdése. A kultúrattasé rosszallóan jegyezte meg: "Az erdélyi területeken nem lenne semmiféle nemzetiségi probléma, ha a magyarok a második világháború idején nem üldözték volna el a románokat, és nem telepítettek volna a helyükre kétmillió magyart..."
A trianoni szerződés helyszíne
Rettenetesen megdöbbentem. Eddig csak az ultranacionalista magyargyűlölő román politikai körök részéről hallottam hasonló képtelenséget. A kultúrattasénak röviden elmagyaráztam a tényeket, és másnap elküldtem neki egy kitűnő könyvet Trianonról (Yves de Daruvar), természetesen franciául. Legközelebbi találkozásunk alkalmával elnézést kért, és mentegetőzve közölte, hogy eddig magyar részről a nemzetiségi problémák igazi okáról semmiféle információt nem kapott, román részről viszont annál többet. Elgondolkoztam az eseten.
Nem a francia kultúrattasé hibája volt, hogy csak a románoktól kapott információkat az erdélyi magyarságról. Egyedül a mi hibánk. Trianonnal kapcsolatos kommunikációképtelenségünk sajnálatos eredménye. Évszázadok óta rosszul kommunikálunk, a hatékony kommunikációképesség nem nemzeti erősségünk. Trianonnal kapcsolatos kommunikációs csődünk azonban minden negatív csúcsot megdönt az információ világában. Patologikus Trianon-komplexus él bennünk, amelyet képtelenek vagyunk kezelni.
Tragédiánk előzményei
Tény, hogy Trianon hatalmas megrázkódtatást jelentett a nemzet számára. Következményeit tekintve Muhi és Mohács jelentéktelen csetepaté volt. Muhinál és Mohácsnál katonai vereséget szenvedtünk, de nem tört meg a lelkünk. Trianonban viszont kommunikációs vereséget szenvedtünk, amelynek patologikus utóhatásai máig érződnek gátlásainkban, lelki sérüléseinkben és kommunikációs képtelenségünkben.
Az 1920-as trianoni diktátum egy hatalmas kommunikációs vereség eredménye volt, de paradox módon az eltelt nyolcvan évben ez a vereség többször megismétlődött, és ma is a szemünk láttára többször megismétlődik. Ördögi körbe kerültünk, amelyből nem tudunk kiszabadulni.
A XIX. században Európa legjelentősebb államaiban mindenütt éltek nemzeti kisebbségek. Franciaországban például az 1850-es években az ország lakosságának több mint egyharmada nemzeti kisebbségekből tevődött össze (elzászi, lotaringiai németek, flamandok, bretonok, baszkok, katalánok, olaszok). A franciák úgy oldották meg a nemzetiségi problémát, hogy az anyanyelvi oktatást kizárták, és kötelezővé tették az iskolákban a francia nyelvet, így elfranciásították a nemzetiségeiket. A világon senki sem tiltakozott ez ellen.
Közép-Európában Magyarországon volt a legkedvezőbb a nemzetiségek helyzete: nyelvhasználatuk és vallásszabadságuk biztosítva volt, iskoláikat és nemzeti intézményeiket a magyar állam támogatta. Nem is beszélve a Magyar Királysághoz tartozó Horvátországról, amely 800 év óta teljes jogú nemzeti autonómiát élvezett. Az autonómiát a többi nemzeti kisebbség is szerette volna elérni, amelyet meg is adhattunk volta nekik a hagyományos magyar tolerancia jegyében, és ezzel hatalmas kommunikációs előnyt szerezhettünk volna Európa más országaival szemben (az autonómiát sehol sem valósították meg ebben az időben).
Sajnálatos, hogy ez nem így történt, ezért nemzetiségeink nemzetközi porondra vitték követeléseiket és sérelmeiket. Sikerült Nyugaton találniuk olyan politikusokat és újságírókat, akik - a média segítségével felnagyítva - napirenden tartották problémáikat, és fokozatosan elhintették a véleményt, hogy "Magyarországon üldözik a kisebbségeket". Jól kommunikáltak.
És mi, magyarok? A legtöbb esetben nem is reagáltunk, vagy esetleg lenéző megvetéssel cáfoltuk "a nevetséges, hamis és hazug információkat". Nem vettük tudomásul, hogy a kommunikációban a rosszul kezelt cáfolat megerősíti, felnagyítja és hihetővé teszi a megcáfolt hírt. A sikeres kommunikáció egyik legfontosabb törvénye a cáfolathatás megfelelő kezelésére vonatkozik.
Ugyanebben az időben Romániában a nemzeti kisebbségek (törökök, tatárok, ukránok, örmények, zsidók, csángómagyarok) és Szerbiában (albánok, törökök, bolgárok, szandzsáki muzulmánok) helyzete összehasonlíthatatlanul rosszabb volt, de erről Európában senki sem tudott.
Az első világháborúban aztán a Monarchia népei közül nekünk voltak a legnagyobb emberveszteségeink (több mint egymillió ember!). Nem rajtunk múlott, hogy a Monarchia elvesztette a háborút.
A háború vége a magyar csapatokat mindenütt idegen területeken érte, ekkor történt a magyar történelem legtragikusabb következményű eseménysorozata, amely kimeríti az őrültséggel vegyített hazaárulás fogalmát. Egy kisebbrendűségi komplexusban szenvedő, tehetségtelen, demagóg politikus, Károlyi Mihály - önző vágyaktól fűtött, hatalomra éhező társai segítségével - elindította az "őszirózsás polgári forradalmat", kikiáltotta a köztársaságot, és lefegyverezte a magyar katonaságot, védtelenül hagyva az országot.
Károlyi a lehető legrosszabb üzenetet küldte az ország lakosságának: elbizonytalanította és megosztotta az embereket (a döntő többség királypárti volt, szerették és tisztelték a fiatal királyt, IV. Károlyt), a forradalmi zűrzavar felborította a törvényes rendet, és anarchikus állapotokat teremtett. A belső anarchiával és a katonaság lefegyverzésével viszont világos üzenetet küldött ellenséges szomszédainak: "Nyugodtan jöhettek, nem fogunk rátok lőni!" A szomszédok megértették Károlyi Mihály és kormánya meghívó üzenetét, örömmel jöttek, és elfoglalták az ország területének nagy részét - gyakorlatilag puskalövés nélkül. A valódi trianoni vereség ekkor történt, amelyet később Trianonban csak szentesítettek a nagyhatalmak.
Károlyi Mihály és Magyarország szétdarabolása
Egy felelős magyar kormánynak, amely az ország érdekeit figyelembe veszi, meg kellett volna tartania a Magyar Királyság kereteit, felsorakozni IV. Károly mögé (a köztársasági államforma megvitatását későbbre lehetett volna halasztani), és megvédeni az ország területét.
Meg lehetett volna-e mindezt valósítani a világháború után? Igen! Megfelelő politikával, amely nem osztja meg a nemzetet, hanem inkább megerősíti egységét, felhívja a figyelmét az igazi veszélyre, amely nemcsak területét, de kultúráját és jövőjét is fenyegeti.
A szomszédaink mindezt tökéletesen megértették, ők nem robbantottak ki forradalmat, elkerülték az anarchiát, és megvalósították nemzeti egységüket. Jól és eredményesen kommunikáltak a népük felé.
Károlyi Mihály szörnyű tettét tovább súlyosbította, hogy amikor mindent tönkretett, átadta a kormányt a szélsőséges szocialista és kommunista vezetőknek, akiknek ténykedése még tragikusabbá tette a magyarság helyzetét, és kiváló kommunikációs lehetőséget (ütőkártyát) adott szomszédaink kezébe. A trianoni diktátum szigorában aztán szerepet játszott a kommunista veszély visszaszorításának az érve is, amelyet szomszédaink nagyon ügyesen kihasználtak.
Kilencven év után mindez már teljesen világos. Éppen ezért érthetetlen, hogy Károlyi Mihály "őszirózsás polgári forradalmát" még ma is megünneplik politikai pártok Magyarországon, amivel valójában a legnagyobb magyar nemzeti tragédiát, Trianont ünneplik meg.
A trianoni diktátum után további jelentős kommunikációs vereségeket szenvedtünk el szomszédainktól, akik elhitették a nyugati politikusokkal, hogy Magyarország veszélyes, agresszív és háborúra készülő állam, amelynek feudális, antidemokratikus vezető rétege romlott és megbízhatatlan. Ugyanakkor a Magyarországtól elrabolt területeket sikerült úgy bemutatniuk, hogy azok mindig cseh, szlovák, román és szerb területek voltak. Mi pedig képtelenek voltunk ellensúlyozni szomszédaink ügyes diplomáciáját: sértődötten ismételgettük, hogy "Igazságot Magyarországnak!", "Nem, nem, soha!", és úgy éreztük, ezzel kielégítettük kesergő lelkünket. Még tragikusabb, hogy Trianon traumájának szellemében, rövidlátó módon Mussolini Olaszországához és a revánsra készülő Németországhoz kötöttük szekerünket, tőlük vártuk sérelmeink orvoslását, így belesodródtunk a németek oldalán a második világháborúba. Szomszédaink közül Románia és Szlovákia is Németország oldalán harcolt, de ők ismét jobban kommunikáltak, és "győztesekként" kerültek ki a háborúból. A háború közép-európai vesztesei ismét csak mi, magyarok voltunk!
A második világháború tragédiáját 45 éves orosz megszállás követte, amely az országra erőltette a kommunizmus ideológiáját és terrorját. A kommunista párt a "népek testvérisége jegyében" oldotta meg a magyarság trianoni problémáját: elhallgatta, sőt tiltotta következményeinek még csak az említését is. Ekkor tűnt el a magyar köztudatból az elszakított területek magyarságának ügye, és ekkor kezdték Magyarországon az erdélyi magyarokat "románoknak", a felvidékieket, csallóközieket "szlovákoknak" nevezni. Kádár egyik legnagyobb bűne, hogy megvalósította a magyarság lelki Trianonját, amelynek hatása ma is erősen jelen van az emberek reakcióiban.
Szomszédaink ugyanekkor kiválóan felhasználták a kommunizmus adta lehetőségeket nemzeti érdekeik érvényesítésére. A ???proletár hatalom", a ???népek testvérisége" és a ???klérus, a kizsákmányoló osztályok" jelszava jegyében a magyarlakta területeket elszlovákosították, elrománosították, elszerbesítették, valóságos etnikai tisztogatást hajtottak végre. Elkobozták és államosították a magyar javakat és intézményeket, beleértve a magyar katolikus, református és unitárius egyház intézményeit, épületeit, iskoláit: ezt a kommunizmus adta lehetőségek nélkül sohasem tudták volna megvalósítani. A 45 éves kommunista uralom szomszédaink teljes győzelmével és a magyar érdekek teljes kiiktatásával végződött. Súlyos, beláthatatlan következményű kommunikációs vereséget szenvedtünk ismét.
Kudarcaink a rendszerváltozás után
1990 után, a magyar szabadság és függetlenség helyreállításával remélni lehetett, hogy végük szakad a trianoni tragédiával kapcsolatos sorozatos kommunikációs vereségeinknek, és végre kialakítunk egy megfelelő, hatékony magyar kommunikációs stratégiát.
Teljesen nyilvánvaló volt, hogy az 1990-es évek Európájában a határok módosításának kérdése annyira tabu téma, hogy még feltételes módban is nehezen lehetett róla beszélni. Szintén előre látható volt, hogy a magyar függetlenség megvalósulásával szomszédaink érzik, hogy Magyarország ezentúl határozottabban fog fellépni a területükön élő magyarság jogainak védelmében, amit az ???irredentizmus és magyar revánsvágy" hangoztatásával próbálnak majd kivédeni és megakadályozni.
Magyarország szabadon választott új miniszterelnöke, Antall József a választási győzelem eufóriájában kijelentette, hogy lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni. Bátor és becsülendő kijelentésének két olvasata volt: az elszakított magyarságnak fantasztikus üzenetet és bátorítást jelentett, hogy 45 évi terror és magyarellenes üldözés után ismét számíthat Magyarország támogatására a magyarsága megtartásáért vívott küzdelemben. Szomszédaink részéről az olvasat teljesen más volt: az irredentizmus, nacionalizmus megnyilvánulását látták benne, és azonnal riadóztatták külföldi kapcsolataikat a ???magyar revansizmus feléledésének" megakadályozása érdekében. Sajnálatos módon a hazai baloldali-liberális sajtó szintén az utóbbi olvasatot fogadta el, ami zűrzavart és negatív reakciókat váltott ki a magyar közvéleményben.
Antall kijelentése tehát sajnos inkább rontott, mint használt a Trianonnal kapcsolatban kialakítandó új magyar kommunikációs stratégia megalkotása szempontjából, annál is inkább, mert az európai kancelláriák, politikai körök és médiumok szomszédaink, illetve az akkori magyar ellenzéki sajtó olvasatát fogadták el. A magyar kormánynak ekkor hatékony diplomáciával és kommunikációs eszközökkel meg kellett volna nyugtatnia a nyugati kormányokat Magyarország szándékait illetően, ugyanakkor részletesen informálnia őket az elveszített területek magyarságának sérelmeiről, alapvető emberi jogainak megtagadásáról és mindazokról a súlyos következményekről, amelyekkel a trianoni határmódosítás járt. A kommunikáció egyik formája lehetett volna egy ???fehér könyv" vagy egy ???memorandum", amely tényekkel és adatokkal szemlélteti az elszakított magyarság helyzetét, ugyanakkor világosan leszögezi, hogy Magyarország nem törekedik a jelenlegi határok megváltoztatására, de elvárja, hogy az elszakadt magyarság egyéni, valamint kollektív jogait tiszteletben tartsák, s hogy megvalósíthassa területi autonómiára való törekvéseit.
1991-ben, amikor kirobbant a délszláv háború, kiváló lélektani lehetőség adódott, hogy aktív és kreatív diplomáciával elfogadtassuk a szomszédos országokban élő magyarság autonómiakoncepcióját a háború kiterjedésétől tartó nyugati hatalmakkal. Sajnos nem tettük meg ezeket a lépéseket, hanem ???ingyen", minden ellenszolgáltatás nélkül biztosítottuk a Nyugatot és szomszédainkat, hogy a létező határokat egyszer s mindenkorra elfogadjuk, megváltoztatásukra nem törekedünk. Pedig a világon mindennek ára van, ha adok valamit, vagy lemondok egy fontos jogomról, elvárom, hogy kapjak érte megfelelő ellenszolgáltatást. Mi viszont elsietett lemondásunkért nem kaptunk semmit.
Szomszédainkat a magyar gyengeség újabb megnyilvánulása még jobban felbátorította, hogy olyan alapszerződéseket írassanak alá velünk, amelyekben a maximális engedményeket kapták, de a magyar elvárások nem kaphattak helyet bennük. Ismét kommunikációs vereséget szenvedtünk.
De meddig folytatódnak még sorozatos vereségeink Trianon következményeivel, az elszakított magyarság problémáival kapcsolatban?
Kilencven évvel a trianoni diktátum után ideje lenne sikeresebb kommunikációs politikát kialakítanunk az elszakított magyarság alapvető emberi jogainak biztosításáért, kulturális és területi autonómiájának megvalósításáért.
* * *
A kéretlen diplomata
Bakonyi József, a francia kapcsolat
________________________________________
Márciusban ünnepelte nyolcvanhatodik születésnapját Bakonyi József, aki életének több mint a felét Franciaországban töltötte, s akit a XX. század megfosztott a lehetőségtől, hogy hivatásos diplomata legyen, ám kéretlenül többet tett a két ország kapcsolatainak javításáért, mint sok-sok követségi ember.
Évtizedekig vásárolta a legfontosabb francia lapokat, s gondosan kivágta a magyar vonatkozású cikkeket. Ma már az interneten követi a sajtót, és számítógépen rendszerezi az anyagot, a jó és a kellemetlen híradásokat. Pontos kimutatása van, milyen magyar művek látnak napvilágot Franciaországban, hogyan fogadja őket a kritika. Ha méltánytalanságot, tárgyi tévedést lát, nyomban levelet fogalmaz. Nem keseríti el, ha nem válaszolnak, de elégedetten nyugtázza, ha a levelezési rovatokban megjelenik egy-egy helyesbítése. 1998-ban települt végleg haza, s azóta magyar újságokkal is kapcsolatban áll, mert pontatlansággal, szándékos csúsztatással ezekben is bőven találkozik. Bakonyi Józsefet életének fordulópontjairól kérdeztük.
- Apám Trianon sokkja után, 1923 végén elindult Nyugat felé, s végül Párizsban kötött ki. Tíz hónapos voltam, amikor anyám apám után eredt. 1939-ig Franciaországban éltünk, szüleim francia iskolába írattak - kezdi az elbeszélést Bakonyi József. - Akkoriban a magyar állam igen fontosnak tartotta a külföldön élő magyar fiatalok oktatását, így csütörtökönként - amikor a francia iskola szünetet tartott - mi, Párizs környéki gyerekek a Magyar Házban tanultunk Magyarországról küldött oktatók irányításával. Itt tanított, és nagy hatással volt rám Bodnár Ödön, akiről már otthon tudtam meg, hogy Bajcsy-Zsilinszky köréhez tartozik. Arról is gondoskodott a magyar állam, hogy a fiatalok hazajöhessenek nyáron egy-egy osztály anyagából vizsgázni. A háború kitörése után távoznunk kellett Franciaországból. 1943-ban Budapesten érettségiztem, s bár beiratkoztam a közgazdasági egyetemre, a történelem elsöpörte a tanulmányokat. Feladat azért bőven akadt. A szülei és tanárai által németellenes magyar hazafinak nevelt Bakonyi József titkon lengyel menekültekkel, később francia hadifoglyokkal foglalkozott a Teleki Pál Munkaközösség megbízásából. A félillegális lét 1945-ben véget ért.
- Megúsztuk - nyugtázza Bakonyi József, és nyomban sorolja, mennyi munka várt rá, a franciául tökéletesen beszélő fiatalemberre. A Magyarok Világszövetsége keretében külföldön rekedt magyarok után kutat, hozzátartozókat próbál megnyugtatni. 1947-ben aztán beiratkozik a Külügyminisztérium külpolitikai és diplomáciai tanfolyamára. Ugyanebben az évben értesül, hogy a Magyar Távirati Iroda külföldi szolgálata franciául jól beszélő munkatársat keres. Ez lehetett volna Bakonyi József igazi terepe, ám 49-ben repül a hírügynökségtől.
- Éppen a vállalati nyaralóban üdültem, amikor megkaptam a felmondólevelemet. Hivatalosan nem indokolták kirúgásomat, csak évekkel később tudtam meg, hogy az indok annyi volt: Franciaországból jött haza. - Miután nem sikerül a fővárosban elhelyezkednie, lemegy Pentelére, ahol akkoriban oly sokan megbújtak. 1956 már Budapesten éri. - Nem vettem részt a harcokban, de mindenütt ott voltam, ahol valami fontos dolog történt. December 18-án, amikor már a Munkástanácsokat is szétverték, útra keltem. Barátaim ösztönöztek, hogy idegen nyelvet tudó ember lévén segítsek elmondani a világnak 56 igazi történetét. Így tértem vissza rövid bécsi menekülttábor után újra Párizsba. Hatvanéves koromig egy svéd golyóscsapágygyárban dolgoztam.
A kérdésre, hogy mikor kezdte a francia sajtót figyelni, mióta gyűjti a sajtókivágatokat, mikor írt először levelet, Bakonyi József elmondja, amint lakáshoz jutottak Párizsban, vásárolt egy írógépet, s azóta mindenre válaszol, amit a francia sajtóban sérelmesnek érez. Több száz levelet küldött a francia lapoknak. Egy akciójára különösen büszke.
- Mitterrand elnök 1992 februárjában egy nemzetközi tanácskozáson kijelentette, hogy a XX. század valamennyi békeszerződése igazságtalan volt. Figyeltem a lapokat, annak rendje s módja szerint beszámoltak az elnöki beszédről, de ez a kitétel sehol sem szerepelt. Írtam a Le Figarónak, a Le Monde-nak, a Liberationnak. Csak a Le Monde méltatott válaszra, de helyesbítést ott sem ígértek. Később mégis elértem, hogy ez a mondat lejöjjön a francia sajtóban. Bős-Nagymaros kapcsán írtam a külföldi sajtószemlét közlő hetilapnak, a Courrier Internationalnak, s ott közölték az anyagomat, amelybe belefoglaltam a Mitterrand-idézetet.
A magyarországi rendszerváltozást nagy örömmel fogadta Bakonyi József Franciaországban, de csak 1992-ben jön Budapestre.
- Yves de Daruvar, aki ragyogó könyvet írt franciául Trianonról, megkért, hogy legyek a tolmácsa. Így találkozhattam Antall Józseffel, Lezsák Sándorral és a többi MDF-vezetővel. Elmondtam nekik is, sokkal nagyobb diplomáciai offenzívára lenne szükség, hogy a franciák Magyarország-képén változtassanak. Az volt a baj, hogy az új magyar kormány nem tartotta természetes szövetségesének sem a külföldi magyarokat, mármint azokat, akik megmaradtak magyarnak, sem a politikai foglyokat. Nem bízott igazán az ő tettrekészségükben. Én mindenesetre küldtem haza a sajtókivágatokat, írtam a leveleket. Megmaradtam kéretlen diplomatának. Ma is az vagyok, 98 óta svŕjci-magyar polgárként.
|
|
|
