Több nemzet is zsákmányként tekint és gondol a trianoni békediktátumkor megszerzett kisebbségi magyarokra és nem önálló, szabad emberekként gondolkoznak saját állampolgáraikról - mondta el az MNO-nak adott interjújában ifj. Bertényi Iván történész. A szakember szerint a belső és külső okok hazánk számára szerencsétlen együttállása miatt a diktátum gyakorlatilag elkerülhetetlen volt.
- Milyen okok vezettek a trianoni békediktátumhoz?
- A magyar történelmi emlékezetben június 4-e a kitüntetett nap, de végeredményben ezen a napon csak egy addigra már bekövetkezett történelmi tény nemzetközi jogi lezárása következett be, tudniillik 1920. június 4-én szentesítették a nagyhatalmak és Magyarország képviselői, hogy a történelmi Magyarország széthullott. Alapvetően sok különböző ok és esemény együttese vezetett ide, de két fontos elemet mindenképpen érdemes kiemelni. Az egyik csoportba a belső okok tartoznak, tudniillik elsősorban a Magyarországon élő nem magyar népek vezetői 1918-ra úgy ítélték meg saját népük jövőjét, hogy jobb nekik a hagyományos történelmi Magyarország keretein kívül lenni, és az elszakadás mellé álltak. Ez nem volt mindig így, de eddigre a nemzeti mozgalmak így döntöttek.
A másik csoportba a külpolitikai összefüggések sorolhatók, amelyek arról szóltak, hogy az Osztrák-Magyar Monarchián belül lévő Magyar Királyság az I. világháborúban a vesztes oldalra került. Hangsúlyozni szeretném, hogy került, hiszen az, hogy a központi hatalmak elvesztik a küzdelmet, még 1918 elején sem volt teljesen bizonyos. Az elvesztett háború után a győztesek az európai hatalmi viszonyokat úgy akarták átrendezni, amiben a monarchiának nem volt szerepe. 1918 tavaszán úgy döntöttek, hogy nem kell a Habsburg-birodalom annak ellenére, hogy évszázadokig fontos szerepe volt a hatalmi egyensúlyban. Ezek után az etnikai elvű átszervezés mellett döntöttek. A mai magyar történettudomány álláspontja az, hogy ennek a két okcsoportnak az összejátszásából lett az, amit mi Trianonnak hívunk.
- Mekkora szerepe volt és lehetett volna-e enyhíteni a feltételeken, ha a háború elvesztését követően egységesebb a magyar politika? Lehetett volna-e Törökországhoz hasonlóan fegyveresen enyhíteni a diktátumon?
- Az 1918 novemberében megformálódó új demokratikus és baloldali rendszer nagy vonalakban készen kapta ezt a helyzetet, amiről korábban beszéltem. Ezen belül a mozgástér már nagyon kicsi volt. Azon a lényegi szemponton, hogy a külső erők nem akarták a történelmi Magyarországot fönntartani, ez egy másodlagos szempont. Számos olyan hibát elkövetett a Károlyi-féle vezetés és a Tanácsköztársaság, amik a helyzetet még súlyosabbá tették, de a döntő a világháború elvesztését követően a győztes antant hatalmak szétdarabolási szándéka és a nemzetiségi vezetők elszakadási akarata volt.
Nincs teljes konszenzus arról, hogy a magyar vezetés hibái milyen mértékben járultak hozzá a nemzeti katasztrófához. Például vannak olyan történészek, akik azt hangsúlyozzák, hogy a Tanácsköztársaságnak semmilyen negatív szerepe nem volt a végeredmény kialakulásában, hiszen a párizsi békekonferencián már 1919. március közepe felé megszülettek a területi döntések. Más megközelítésben viszont azt lehet mondani, hogy a nemzetközileg elfogadhatatlan kommunista diktatúra azt eredményezte, hogy semmilyen javító-enyhítő változtatásra nem került sor. Ausztria vonatkozásában pontosan ekkor merült föl, hogy Burgenlandot az osztrákokhoz kell csatolni, és a győztesek a kommunista uralom alatt álló Magyarország ellenében döntöttek itt.
Törökországgal kapcsolatban alapvető párhuzam kínálkozna a tekintetben, hogy a régi szultáni uralommal szembeforduló rendszer a fegyveres ellenállást választja. Érdemes hangsúlyozni, hogy a török területeknek az európai egyensúly tekintetében kicsi szerepe volt, a tengerszorosokat leszámítva. A közép-európai határok kérdése ezzel szemben sokkal fontosabb volt a hatalmi viszonyok kialakítása szempontjából, és nem volt mindegy, hogy lehet-e erre egy stabil egyensúlyi rendszert felépíteni. A Kárpát-medencében nem volt mindegy az európai hatalmaknak, hogy hol húzódnak a határok. Egy keményebb ellenállás esetén a külföldi hatalmak mindent megtettek volna, hogy azt fölszámolják, míg Törökország esetében a hatalmak nem voltak érdekeltek a harc mindenáron való folytatásában.
Kijelenthetjük tehát, hogy lényeges változtatásokat nem lehetett volna elérni, ugyanakkor az európai egyensúly szempontjából lényegtelen módosítások is nagyon fontosak lettek volna magyar szempontból. A Románia és Magyarország közti erőviszonyokat az nem befolyásolta volna lényegesen, hogy az Arad-Nagyvárad-Szatmárnémeti sáv Magyarországnál marad, vagy átkerül Romániához. Mindemellett a magyar-román viszonyt alapvetően módosította volna, és a későbbi külpolitikai vonalvezetést megkönnyítette volna.
- Mennyire tekinthető hibásnak a két világháború közötti magyar elit, hogy ennyire a revízió mellett kötelezte el magát?
- A történetírásnak több megközelítési módja van. Az egyik az a moralizáló, erkölcsi alapon bíráló történetírás, amely utólag jónak vagy rossznak akarja beállítani az egyes döntéseket. A másik, inkább leíróbb jellegű történetírás tartózkodik ettől az ítéletalkotástól, és inkább a döntések mögötti okokat igyekszik megérteni. Egész egyszerűen olyan helyzetben volt az akkori társadalom, hogy a politikai vezetés nem tehette meg, hogy nem foglalkozik ezzel a kérdéssel. Arról a részletkérdésről, hogy a Horthy-korszak hivatalos, illetve nem hivatalos külpolitikai vonalvezetése mennyiben beszélt a teljes történelmi ország visszaszerzéséről, már érdemes vitatkozni. Ha az etnikai határokhoz közelebb húzták volna meg a határokat, akkor könnyebben elfogadhatók lettek volna a trianoni döntés következményei. Ebben az esetben a magyar külpolitika lehetett volna mérsékeltebb, kompromisszumkeresőbb, már persze akkor, ha a túloldalon erre lett volna fogadókészség. De a valóságban a környező államokban az új helyzethez való ragaszkodás és a vesztes féltől érkező revíziós igény olyan erős volt, hogy lehetetlen volt a megegyezés.
Azzal a döntéssel, amit meghoztak a nyugatiak, főleg az angolok és a franciák 1918 során, hogy itt a nemzetállamnak mondott kis államokra akarták bízni az egyensúly és a stabilitás fenntartását, elkövették azt a hibát, hogy kiszolgáltatottá tették a térséget a német és a szovjet birodalomnak. Ezzel a döntéssel vált a régió Köztes-Európává, Németország és Oroszország hatalmi játékterévé. Ugyanakkor az 1930-as évek végére a revíziótól függetlenül is eljutottunk volna oda, hogy a német gazdaság beszippantja a régiót. Az első bécsi döntésre jól láthatóvá vált, hogy a franciákat és az angolokat nem érdekli a térség és odaadják gyakorlatilag a németeknek. Az 1919-ben kialakított európai rend ezzel felbomlott és kiderült, hogy a kisantant államai nem képesek ellensúlyozni a német birodalmat.
Trianon kapcsán mindenképpen érdemes azt a felfogást kiigazítani, hogy ez nem csupán egy magyar katasztrófa. A magyar kérdés az európai biztonsági rendszeren belül csupán egy körülbelül ötszázalékos kérdés volt. Nem minket akartak elsősorban "megbüntetni", nem a magyarok ellen fordult a győztesek ereje. Ez egy részletkérdés volt az új európai hatalmi egyensúly megalkotásának feladata során, és a Kárpát-medence hatalmi viszonyainak átalakítása is elsőrendűen az európai nagypolitikai kérdések szolgálatában állt: a legyőzött Németország meggyengítéséről és elszigeteléséről volt szó elsősorban. Másfelől a revízió is egy részletkérdés volt Németország hatalmi kiterjeszkedésében és csupán fölhasználták a térségbeli népek ellentéteit, de nemcsak ezt, hanem a gazdasági fölényüket is. Ebből a megközelítésből rögtön kevéssé válik fontossá az az 1989 előtti vád, hogy miért volt ennyire revizionista a külpolitika, ami később a második világháborús katasztrófához vezetett. Itt mélyebb összefüggésekről volt szó, amellett, hogy az adott politikai döntéshozóknak is megvolt a felelősségük.
- A kettős állampolgárság könnyített megadása és az Európai Unió jelenthet gyógyírt a trianoni szerződésre?
- A kommunista diktatúra még jobban megnehezítette a magyar kisebbségi létet, mivel többek között megfosztotta a vagyonától és szabad szervezkedésétől, üldözte a kulturális önazonosság ápolásában óriási szerepet játszó egyházakat. Ez 1989-ben megszűnt, és különösképpen az uniós tagság hatalmas lehetőségeket és konkrét pozitív változásokat eredményezett a magyar-magyar kapcsolatokban. A határok légiesülése azoknál a politikai erőknél vált ki pánikreakciókat, akik nem érdekeltek ennek megvalósulásában. Ők úgy gondolják, hogy a magyar kisebbségeknek egyfajta zsákmánykényt oda kell tartozniuk, és nem önálló és szabad emberekként gondolkoznak saját állampolgáraikról.
Úgy gondolom, hogy az Európai Unió decentralizálásra és szubszidiaritásra törekvő szellemiségétől idegen a szlovák vezetés politikája. Ha ez a két háború közötti, uralmi, hatalmi gondolkodásmód enyhülne, akkor válhatna ez a kérdés kevésbé konfliktusossá. Amely szomszéd államokban nem ez a gondolkozás dominál, ott sem a magyarigazolvány, sem a kettős állampolgárság nem jelentett gondot. Innentől kezdve sehová se vezetnek azok a magyar belpolitikai tanácsok, amelyek önmérsékletre intenék Magyarországot a jószomszédi viszony fenntartása érdekében. Mivel szó sincs magyar revizionizmusról, csak eltúlzott szlovák pánikreakciókról, melyek a fent említett gondolkodásmód termékei, azt hiszem, a magyar kormányzat nem alkalmazkodhat ezekhez. Magyarország nem rendelheti alá teljesen békés nemzeti céljait ennek az indokolatlan és nem az unió szellemiségéből táplálkozó félelmi logikának.
|
|
|
