Nagyhatalmi háborús érdekek és antantígéretek kotyvaléka
A trianoni békének látszólag és a marxista történetírás szerint - valamint
szomszédainkká lett egykori nemzetiségi honfitársaink (szélső)nacionalista
történelmi mítoszgyártása alapján - hosszú előzményei vannak. Szerintük a
történelmi Magyarország és a dualista Monarchia felbomlása - tehát nem
szétdarabolása - "történelmi szükségszerűség" volt. Egyrészt ilyen
történelmi "szükségszerűség" volt szerintük a szocializmus is, másrészt
Trianon megteremtőinek nagy része néhány év múltán már belátta tévedését.
Ezzel szemben sokkal inkább azt mondhatjuk, hogy a történelmi Magyarországot
magába foglaló (dualista) Monarchia valamilyen formájának volt térségünkben
mindenkori célszerűsége és szükségszerűsége. Ezt nemcsak a híres történész,
a cseh Palacky tudta, de ugyanígy gondolták 1848-49-ben a nagyhatalmak
politikusai is, amikor a győztes magyar függetlenségi mozgalommal szemben
még az "orosz medvét" is újra bevethetőnek gondolták a Habsburgok birodalma
érdekében.
Úgy is lehetne mondani, hogy a Habsburg Birodalmat az európai nagyhatalmak
teremtették újjá 1848-49-ben. Az európai nagyhatalmi egyensúly gondolatának
sok évszázados hagyományán túl a kor európai politikusai még tudták, hogy a
Habsburg Birodalom helyét és szerepét senki sem tudja pótolni a
közép-európai térségben. A nyugati liberalizmus jegyében harcoló magyarokat
ezért gátlás nélkül rendelték alá a konzervatív osztrák dinasztikus
hatalomnak. Nem csoda, hogy az okos és felelős magyar politika képviselői
ettől kezdve "birodalmi szükségszerűségben" gondolkodtak akkor is, ha
egyébként következetesen a magyar nemzeti emancipációt és a nyugati polgári
társadalom eszméit képviselték. Azt a kettősséget, amelynek jegyében a
történelmi magyar állam 1867-ben újra elnyert belső autonómiájában létrejött
a liberális, parlamentáris jogállam, széles körű, európai jellegű egyéni
jogokkal, szabad versenyes gazdasági liberalizmussal és az akkor a világon
egyedülálló nemzetiségi törvénnyel (1868).
A liberális magyar államot felülről hozták létre egy zömmel az önellátó
agrárvilágban élő társadalom felett. Az 1867-es kiegyezés által teremtett s
a nagyhatalmi szükségletek stabilitási szempontjaitól meghatározott
politikai-társadalmi rendszer eleve sok belső feszültséget hordozott, hiszen
az előbbieken túl az egész rendszer egy "több számmal nagyobb jogi-gazdasági
öltözetet" jelentett az akkori társadalomra. S éppen a sikerek, a
hallatlanul dinamikus növekedési tempó okozott a kamaszkorhoz hasonló
problémákat. Ezek azonban, jól-rosszul, mind kezelhetők maradtak. Sem a
földkérdés, sem a nemzetiségi bajok, még kevésbé az úgynevezett munkáskérdés
vagy a "zsidókérdés" okozta feszültségek nem hoztak létre "forradalmi helyzetet".
A történelmi Magyarország sokáig a kényes politikai ízlésű
angolok számára is "liberális mintaország" volt.
Vagyis a meglévő közjogi meg nemzetiségi feszültségek és a
tőkefelhalmozásos, szabad versenyes kapitalizmushoz mindenhol hozzá tartozó
szociális problémák ellenére csupán a szélsőséges nemzetiségi nacionalisták
ábrándoztak a történelmi Magyarország feldarabolásáról, de még ők is
valamiféle előzetes föderalizálással leplezték ezt a célt. Nem volt ugyanis
semmiféle nagyhatalmi, nemzetközi támogatottsága, de belülről sem állt
mögötte jelentős erő, mivel a nemzetiségiek nagyrészt csonka, hiányos,
elsősorban paraszti társadalmának nagyobb része legfeljebb potenciálisan
volt egy öntudatos nemzeti politika hátvédje.
A történelmi Magyarország helyzete akkor kezdett el romlani, önmagától
szinte függetlenül, amikor az európai nagyhatalmi viszonyok és egyensúlyok
átalakultak. Ennek fő oka az óriási dinamikával növekedő, egységes
Németország lett, amely gazdasági-hatalmi ereje folytán követelni kezdte új
helyét a nap alatt, s megbontotta az addig az angoloknak és franciáknak
előnyös status quót. Az Osztrák-Magyar Monarchia nagyon sok okból kifolyólag
ekkor már a németek stabil szövetségese, noha bizonyos udvari, katonai és os
ztrák ipari köröket leszámítva a dualista állam a status quo fenntartásában
volt érdekelt, és semmiféle közvetlen ellentéte nem volt a két nyugati
nagyhatalommal. Volt persze óriási ellentéte Oroszországgal (a Balkán
miatt), amely a századfordulóra a Nyugat szövetségese lett. S úgy lett a
szövetségese, hogy autokratikus berendezkedése még az 1905-ös forradalom
után is fennmaradt. (Ez utóbbi körülményt azért kell megemlíteni, mivel mind
a "progresszív" utókor, mind az egykorú "haladó erők" mindig hangsúlyozzák,
hogy a történelmi Magyarországot "feudális" jellegzetességei vagy éppen
"antidemokratikus" struktúrái tették anakronisztikussá és később
"történelmileg büntetendővé".)
Vagy elég végiggondolni azt, hogy a magyarországi nemzetiségek
"felszabadításában", vagyis a történelmi ország szétverésében oly nagy
szerepet játszó Scotus Viator "igazságkeresését" nem az angol gyarmatokon, nem otthon, az írkérdés körül, nem Oroszország elnyomott nemzetiségei között, netán Románia csángóinál vagy Szerbia románjai körében folytatta - pedig lett volna mit megírnia ott is a "nemes skótnak" -, hanem csak és kizárólag Magyarországon.
Méghozzá az ellenséggé lett Magyarországon, és az ellen vetett be minden
eszközt, hogy bizonyítsa: ez az ország a "népek börtöne". Váratlan
segítséget is kapott ez a szűk látókörű ember, túl azon, hogy az érintett
nemzetiségek politikai matadorai és egyes magyarellenes bécsi körök folyton
szállították a propagandamuníciót, a valóságos és a hamisított "eseteket"
egyszerre. A váratlan segítők a magyarországi "progresszió" (polgári
radikálisok, szociáldemokraták) politikai hatalomra és társadalmi
elitváltásra törő képviselői voltak, akik hazai jelentéktelenségüket
nemzetközi feltűnéssel és támogatással akarták ellensúlyozni.
Legkártékonyabb szerepük abban állt, hogy hitelesítették a magyarellenes
propagandát.
A nyugatiak ellenségévé lett Monarchiáról és benne a történelmi
Magyarországról ezután igen sok rosszat írtak a nyugati sajtóban, s
alkalmanként "progresszív" értelmiségiek is kampányokat indítottak.
(Mellékesen jegyezzük meg, hogy az első világháború előtti időben a párizsi
sajtó tekintélyes részét támogatta pénzzel az önkényuralmi Oroszország!)
Ugyanakkor itthon a vezető politikai rétegek egy részének ostobán
önveszélyes ("függetlenségi"), nacionalista, demagóg politikája - nem
kevésszer a "haladó" baloldali erők támogatásával! - több parlamenti
politikai válságot robbantott ki. Kívülről úgy látszott, mintha a Török
Birodalom után a dualista állam lenne Európa következő "beteg embere".
Sokan máig összetévesztik a politikai elit egy részének válságát a birodalom
és a történelmi magyar állam válságával. Ez nagy tévedés, hiszen a dualizmus
a kapitalizálódás szokásos válságaival együtt is rendkívül dinamikusan
növekedett gazdaságilag, s az élet minden területén jelentős szellemi és
civilizációs eredmények születtek. Az időnként kirobbanó nemzetiségi
ellentétek mellett is hatalmas társadalmi-nemzeti integrációs mozgások
zajlottak, különösen a városokban. A nagytérségi gazdasági munkamegosztás
előnyeit a szabad tőke- és munkaerő-áramlással és az egységes pénzzel együtt
jól használták ki.
Még a nemzetiségek is óriásit léptek előre: pénzintézeteikben,
földvásárlásaikban, saját kulturális intézményeikben, sajtójukban szemmel
láthatóan erősödtek. Egyedül az iskolaügyben gyengült közülük néhány
(szlovák, német, rutén), de például a románok erősödtek, s elemi iskoláikat
és tanítóképzőiket illetően jobban álltak, mint anyaországbeli testvéreik. A
történelmi Magyarországon, a gyűlölködő propagandával ellentétben, minden
nemzetiségi állampolgár személyi és vagyonbiztonságot élvezett, s még a
legszélsőségesebb sovinisztáknak sem jutott eszükbe, hogy a nemzetiségeket
egzisztenciálisan ellehetetlenítsék, kitelepítsék, szétszórják stb. Az egész
Monarchia és benne a történelmi Magyarország kulturális virágzását senki sem
tagadhatja. Hogy itt is volt válsághangulat? Nem volt az több és más, mint a
világfájdalom korabeli Nyugatján.
A dualista Monarchiát és benne a történelmi Magyarországot tehát a
nagyhatalmi vetélkedés kiéleződése sodorta végveszélybe, amely folyamathoz
csak sokadrangúan járult hozzá a magyarországi nemzetiségi politikusok
nagyrészt hamis propagandája. Még a Monarchia szétverésében kimagaslóan nagy
szerepet játszó cseh emigráció (Masaryk, Benes) is csak akkor lett igazán
fontos, amikor a nyugati hatalmi döntésekhez utólagos ideológiai és "etikai" igazolás kellett. A világháború frontjain a németek feletti győzelemhez különféle módon segítséget nyújtókat jutalmazták tehát Trianonban, és nem az egyébként szerfölött problematikus "nemzetiségi igazságtalanságokat" orvosolták. A béke diktátumjellege is erről szól. S még inkább erről szólnak a hamarosan kialakuló utódállami nemzetiségi politikák, amelyekről még a gründoláshoz alaposan hozzájáruló Seton-Watsonnak is sok kritikus megjegyzése volt.
Trianon tehát egy nagyhatalmi átrendeződés "háborús elintézésének" volt a következménye. A történelmi Magyarország lehetett volna belpolitikailag
"sokszorosan demokratikusabb", ez nem mentette volna meg, ahogyan ugyanez az összefüggésrendszer minden további nélkül feláldozta 1938-ban Münchenben a "demokratikus mintaországot", Csehszlovákiát. A történelemben nincs semmiféle "demokratikus" vagy "haladó" szükségszerűség. A Trianonnal kapcsolatos egykori marxista "tudományos" értékeléseket ugyanaz jellemezte, mint minden más kérdésben ezt az irányzatot: utólag, visszafelé konstruáltak "szükségszerűségi vonalakat", trendeket. Nem téve fel olyan egyszerű kérdést például, hogy miért volt "szükségszerűbb" a soknemzetiségű Jugoszlávia, Csehszlovákia és Románia, mint a soknemzetiségű Osztrák-Magyar Monarchia.
De még a mából visszatekintve is megkérdezhetjük: miért volt szükséges egy
nemzetek feletti struktúra szétverése?
Trianonnak nincs mélyen gyökerező előtörténete, bár természetesen vannak az
utólagos igazolásokhoz tartozó történelmi elemek. Valójában Trianont az első
világháború utolsó két évének nagyhatalmi háborús érdekeiből s a korábban
adott antantígéretek beváltásából kotyvasztották össze olyan emberek, akik
nagy részének fogalma sem volt a térség történelméről és valóságáról.
|
|
|
