"Ma tehát elszakították tőlünk a ragyogó magyar városokat: a kincses Kolozsvárt, a Rákócziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, az iparkodó Temesvárt, a vértanúk városát, Aradot és a többit mind, felnevelt kedves gyermekeinket, a drága, szép magyar centrumokat. Ma hazátlanná tettek véreink közül sok millió hű és becsületes embert, és béklyókat raktak dolgos két kezükre. És a világ urai ma azt hiszik, hogy befejezték művüket, hogy kifosztva, kirabolva, elvérezve és megcsonkítva már csak egy papírlapot kell ránk borítaniuk szemfedőnek. A város és az ország némán, méltóságteljesen, de komor daccal tüntetett az erőszakos béke ellen. Egész Budapest a gyászünnep hatása alatt állott."
6 és fél órával később, két jelentéktelennek számító magyar politikusé a főszerep Trianonban. Elsőként Bénárd Ágoston, népjóléti miniszter állva, Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ pedig ülve írja alá a trianoni békeszerződést, 17 győztes állammal, például Sziámmal szemben, egy mindössze negyedórás ceremónia keretén belül. Az aláírás már csak szimbolikus jelentőségű, eddigre régen eldőlt minden.
Látszólagos utolsó esély a kedvezőtlen helyzet megfordítására 1920. január 16-án adódott. Ekkor mondhatott védőbeszédet Apponyi Albert gróf, a magyar tárgyalódelegáció vezetője Párizsban, melynek hatására jópár döntéshozó elgondolkodott. Apponyi rendkívül tehetséges szónok volt, és 74 évesen, három nyelven adta elő remekül megírt védőbeszédét, amelyben rámutatott a hazugságokra és csúsztatásokra, amelyekre a szerződés épült. Azonban mindez kevés volt. A békekonferencia ekkorra tulajdonképpen már lezárult, minden lényeges kérdést eldöntöttek, Magyarország véleményére senki sem volt kíváncsi. Sokat elárul, hogy Apponyiék január 6-án érkeztek Párizsba, ahol gyakorlatilag házi őrizetben tartották őket január 16-ig, csak az öreg Apponyinak engedélyeztek egészségügyi sétát naponta.
A beszéd hatására elsősorban a britek és az olaszok estek gondolkodóba, a brit miniszterelnök egyenesen újra akarta tárgyalni a szerződést, azonban külügyminisztere figyelmeztette: már régen aláírta a döntést. Amely egyébként is teljes mértékben a francia szándékot tükrözte: szétverni a Monarchiát. Márpedig Apponyiék a mindent vagy semmit elvre építettek: nem csupán azt kérték, hogy legalább etnikai alapon húzzák meg az új határokat, hanem azt szerették volna, hogy maradjon meg egységes államalakulatnak a Magyar Királyság területe. Arra kérte Apponyi az antant-hatalmakat, hogy a kérdést legalább bocsássák népszavazásra.
Azonban erre semmi esély nem volt. Gyakorlatilag a világháború kitörése óta zajlott a háttérben a csehek és a románok aknamunkája, melynek során fokozatosan meggyőzték a nagyhatalmakat a Monarchia szétverésének szükségességéről. A románok még a háború közepén különegyezséget kötöttek, amely szavatolta számukra a kérdéses területeket, egészen a Tiszáig. Edvard Benes pedig köztudottan Csehszlovákia létrehozásán ügyködött.
Igazságosabb határokat talán lehetett volna húzni, hiszen például Woodrow Wilson nem volt hajlandó aláírni a békeszerződést annak igazságtalansága miatt, és akadt több józan gondolkodású politikus is a győztes hatalmak oldalán. Wilson fogalmazta meg azt az elvet is, miszerint etnikai alapon kell kijelölni a határokat. A briteknek pedig konkrét elképzelésük is volt az etnikai határokra vonatkozóan. Azonban a létrejövő új államok mohósága szó szerint határtalan volt, ha rajtuk múlik, Magyarországból semmi sem maradt volna. A wilsoni elvet elnyomta a kapzsiság és a bosszú vágya.
Persze sokat tehetett (volna) az ügyben az érintett területek lakossága is. Például Balassagyarmat és környéke a helybéliek fegyveres akciójának következtében került vissza Magyarországhoz, Sopron pedig elérte, hogy népszavazhasson a kérdésről.
A szerződést az 1921. évi XXXIII. törvénycikkel iktatták be a magyar jogrendszerbe, ez volt az egyetlen magyar törvény, amely fekete keretben jelent meg a törvénytárban.
|
|
|
