A BÉKEDIKTÁTUM ÉVFORDULÓJÁN

Pordány László a Magyarok Világszövetsége külügyi titkára, tanszékvezeto
foiskolai tanár beszéde a Történelmi Magyarország Közepe Emlékműnél

Tisztelt Honfitársaim! Hetvenhét év telt el Trianon óta, és ez nagyon hosszú ido. Mégis megrendülten állok most itt a Kárpát-medence földrajzi közepén, a történelmi Magyarország mértani középpontjában, az ezeréves magyar államiság egyik szimbólumának emlékművénél.

Fiatal tanársegédként nemegyszer jártam itt tanítványaimmal kötetlen történelemórát tartani, amikor ez a kis emlékmű már, illetve még, romokban hevert. De sokáig nem gondoltam, hogy egyszer ennyien összegyűlünk itt, nem félig titokban, lopakodva, hanem nyíltan és szabadon. Mert ennek az országnak és ennek a népnek nemcsak a Trianon okozta szenvedést kellett megélnie, hanem hosszú évtizedeken keresztül azt a megaláztatást is, hogy beszélni sem volt szabad róla.

Negyven éven keresztül egy sosemvolt proletár-internacionalizmus jegyében, álszent és sunyi késztetésre, szomszédaink érzékenységére hivatkozva, de leginkább a mindent meghatározó nagy szomszéd vasmarkában zsibbadva úgy kellett tennünk, mintha végig minden rendben lett volna. Volt, aki el is hitte. A történelemkönyvekben általában egyetlen mondatot engedélyeztek. Eszerint Trianon igazságtalan volt, de hozzátették, hogy ezt már Lenin elvtárs is megmondta - nyilván ez döntötte el a kérdést. De hogy valójában mi történt, hogyan történt, mik voltak a következmények és hogyan hatottak a magyarságnak nemcsak a területi egységére, hanem tudatára, testi-lelki állapotára, arról legalább 40 évig nem szólt a hivatalos történet. A nem hivatalos is alig...

Nem csoda, hogy az évtizedek során itt, a csonka országba zártan egyre többen megfeledkeztek - tisztelet a kivételnek -Trianonról, azután lassan-lassan néprol, nemzetrol, országról, és végül saját magukról .

Elméletileg lehetett volna ebben valami jó is. A felejtés talán elosegíthette volna, hogy behegedjenek a sebek, hogy elhomályosuljon az országvesztésnek még az emléke is. De ma már biztosak lehetünk abban, hogy ez lehetetlenség; kétszeresen is az.

Eloször: akik nemcsak területek, hanem élo emberek sorsát is nézik, azok tudják, hogy a határon kívülre rekedt magyarság körében szóba se kerülhetett a felejtés, hiszen generációról-generációra megélték, és megélik naponta ma is a kisebbségi lét keserveit, sokan közülük számkivetetten élve saját szüloföldjükön.

Másodszor: itthon éppen a legutóbbi években tapasztalhatjuk, és nem utolsó sorban az ifjúság köreiben, hogy növekszik az érdeklodés, nemcsak mint történelmi esemény, hanem mint ma is élo sorskérdés iránt. Jól mutatja ezt egyebek között, hogy sorra alakulnak Magyarországon a Trianon-társaságok, és megszaporodtak a konferenciák, könyvek, tanulmányok.

Ennek jegyében kezdodött el valami itt Szarvason is. Az évfordulós megemlékezések már több éve folynak. A legújabb kezdeményezés pedig, hogy ez a hely, a hajdani ország közepe váljon méltó kegyeleti hellyé, ahová eljöhet bárki nemcsak emlékezni, hanem néha valamit tanulni is. Ezt az elképzelést, mely szarvasi polgároktól ered, személy szerint nagy örömmel támogatom magam is, valamint bizonyára mindazok, akik fölismerik a múltunk, jelenünk és jövonk közötti összeköto kapcsok fontosságát és erejét, és egyáltalán: egy olyan magyar jövo ígéretét, melynek letéteményesei tanultak századunk elso felének tragikus kudarcaiból.

Hölgyeim és Uraim!

Föl kell tennünk ismét a kérdést, mint korábbi évfordulókon annyiszor: mi történt 1920. június 4-én, Párizs közelében, a Versailles melletti Trianon-kastélyban, miként vált egy úgynevezett béketárgyalás színhelyének neve az egész magyarság tragédiájának egyszavas szimbólumává?

Egy valamit biztosan tudunk: nem volt becsületes tárgyalás és így nem is születhetett tisztességes béke. A trianoni szerzodés eleve magában hordozta az újabb háborút és nemcsak Magyarország, hanem Európa és a világ számára. Két évtized sem múlt el, s az álságos béke újabb, még szörnyűbb világháborúba torkollott. Nemcsak számunkra: a többiek számára is végzetes diktátum volt tehát Trianon. De akkor, közvetlenül, Magyarország és a magyarság számára volt a legsúlyosabb. Nem művelt ekkora kegyetlenséget Európa azóta sem, hacsak nem számítjuk a második világháború utáni párizsi békét. Melynek ismét mi voltunk a legnagyobb kárvallottjai.

Idézzük föl - csak hozzávetolegesen -a számokat. A Magyar Királyság területe, amely századunk elején nagyjából megegyezett a szent-istváni államalapítást követo századok Magyarországának területével, Trianon elott 325 ezer km2 volt, lakossága 1910-ben 21 millió, nagyobbik része magyar. Ebbol területileg alig több, mint negyedrész: 28%, lakosságában harmadrész maradt Magyarországnak. De kegyetlen adatot kapunk akkor is, ha eltekintünk a királysághoz tartozó Horvátországtól, és csak a szoros értelemben vett Magyarországot nézzük: ennek a területe a mai 93 ezerrel szemben 283 ezer km2 volt. Ennek egyharmada maradt meg, 18 millió lakosából pedig több, mint 10 millió találta magát egyik pillanatról a másikra idegen országban, úgy, hogy el sem hagyta a lakóhelyét. Közülük a legtöbb magyar - majdnem 2 millió - egyetlen tollvonással román állampolgár lett abban a Romániában, amely egymagában jóval nagyobb területet kapott Magyarországból - 103 ezer km2 - t -, mint az egész megmaradt ország. Több mint egymillió magyar rekedt Szlovákiában - ez lett Észak-Magyarország neve - a sebtében összetákolt Csehszlovákia keleti részeként, és félmillió magyar került a késobb Jugoszláviának nevezett másik új államhoz, ha csak a legjelentosebb számokat nézzük.

Arany- és ezüstbányáink szinte 100%-a odaveszett, túlnyomórészt elvesztek az erdoségek, az olaj, a földgáz, a víziero. Több, mint 80%-ban elvesztettük vas-és széntermelésünket. Megszűnt a folyó-és folyamszabályozás lehetosége, szétszabdalták vasúti fovonalainkat, egyszóval: megbénult az ország már amúgy is tönkrement gazdasági és kereskedelmi élete. Ráadásul a megmaradt ország határai teljesen védhetetlenekké váltak egy ellenséges gyűrű közepén.

Ennyi és nem több, amit egy nép egyszerre kibír, mondhatná bárki, aki elso hallásra idáig érne a történetben. De ez még messze nem volt minden.

A békeszerzodés 232. cikkelye megfosztja vagyonuktól mindazokat , akik az elcsatolást követoen nem hajlandók szerbbé, románná, szlovákká válni, hanem ragaszkodnak magyarságukhoz. A 261. és az azt követo cikkelyek pedig megengedik az elszakított területek új urainak, hogy a hozzájuk került magyarokat elűzhessék saját otthonaikból. És még mindig nincs vége.

Közben ugyanis az ország megmaradt részében dühöngött a Tanácsköztársaságnak nevezett kommunista rémuralom, majd a román hadsereg földúlta Budapestet és kirabolta az ország nagyrészét, és elhurcolta jórészét mindannak, ami a négyéves háború után még megmaradt. A trianoni szerzodés pedig ráadásként jóvátételre kötelezte a csonka országot, melynek teljes kimerülését tetézte, hogy a megszállt területekrol százezerszámra érkeztek a menekültek, akiket be kellett fogadni és el kellett tartani.

Nem véletlen, hogy gróf Apponyi Albert, a magyar delegáció vezetoje, amikor 1920. január 16-án végre szót kapott - addigra, tudjuk, már minden eldolt - többek között ezt mondta:

"... nem titkolhatjuk el ... megütközésünket a békefeltételek mérhetetlen szigorúsága felett. A többi háborút viselt nemzettel, Németországgal, Ausztriával és Bulgáriával kötött béke feltételei ... szintén szigorúak. De közülük egyik sem tartalmaz a nemzet életére lényeges oly területi változtatásokat, mint amelyeket velünk elfogadtatni akarnak."

Mint tudjuk, mégis elfogadtatták.

***

Nem kerülheto meg a kérdés: kik, és miért tették mindezt velünk, mint ahogy alig egy évvel Trianon után már a gyoztesek vezetoi közül is föltették sokan. Nem volt tiszta a lekiismeretük. Idézem Monzie francia szenátort:
"... Jóvátehetetlen az, amit ... elkövettünk ... Magyarországot szigorúbban büntették, mint a fo ellenséget, szétvagdosták, földarabolták, tönkretették, kirekesztették a Népszövetségből...
... Micsoda ördögi gondolat szállta meg a határmegállapító szakértoket, amikor a cseheknek adták például azt a területet, mely alatt a magyar bányák aknái húzódnak? ...Milyen szellemi tévelygés lett úrrá azokon a nyugati államférfiakon, akik - miután telebeszélték a világot a nemzetiségi jogokkal - olyan városokat szakítottak el Magyarországtól, amelyekben ... az egész lakosság magyarul beszél?... Miért? Miért?"

És idézem végül magát Nitti olasz miniszterelnököt:

"Magyarország szenvedte a legsúlyosabb területi és gazdasági veszteségeket. Ez a szerencsétlen nagy ország, mely megmentette a nyugati civilizációt és a kereszténységet, olyan kegyetlen bánásmódban részesült, amire nincs más magyarázat, mint azoknak a rablásvágya, akik ot körülveszik..."

De a miniszterelnök úrnak nem volt igaza, mert nem szomszédaink a legfobb felelosök, annak ellenére, hogy akkori rablásvágyuk tagadhatatlan. Azok tudják ezt igazán, akik korabeli térképeken látták az összes követeléseiket, melyek, ha mind megvalósultak volna, akkor a legtöbb megmaradt nagyvárosunk sem tartozna már Magyarországhoz. De nem ok döntöttek.

A döntéseket a háborúban gyoztes nagyhatalmak hozták, illetve az o képviseloik, az ún. Négyek Tanácsa, majd mellettük az ún. Tizek tanácsa. A Négyek Tanácsában pedig olyanok ültek, akik félrevezetettségbol, vagy más okból gyűlölték Magyarországot, miközben a legtöbbjük nem tudott rólunk szinte semmit. Ok hozták a felelos - azazhogy: a mélységesen felelotlen - döntéseket. Rögtön hozzáteszem: tisztelet a kevés kivételnek, ma sem tudnak rólunk sokkal többet. Szent István, Szent László, Hunyadi János, Mátyás király, Bethlen Gábor, Kossuth, Petofi neve általában ma sem szerepel az Európa-történetekben. Mintha valóban nem mi mentettük volna meg Nyugat-Európát a töröktol, úgy, hogy közben Európa egyik legnagyobb népébol a kicsik közé fogytunk... És jó lesz mindezt nagyon komolyan meggondolnunk éppen ma, amikor csatlakozásról és integrációról beszélünk - egyébként helyesen és szükségesen.

***

Tisztelt Barátaim!

Engedjenek meg néhány mondatot Trianon következményeirol, a második Trianonról, végül mai helyzetünkrol.

A kisebbségbe került magyarsággal kapcsolatos kötelezettségeiket, mint tudjuk, az utódállamok vezetoi az elso pillanattól kezdve nem tartották be, és nem tartják be ma sem. Értheto, hogy a két háború között minden magyar párt, kormány, szinte minden civil szervezet, és a magyar állampolgárok túlnyomó többsége is nemcsak jogosnak, de kötelességnek is gondolta és érezte, hogy visszaszerezzük legalább a túlnyomóan magyarlakta területeket - lehetoleg békés úton.

Ez lényegében meg is történt. Az 1938-as I. bécsi döntéssel visszakaptuk a Felvidéknek a Csonka-Magyarországgal közvetlenül határos, magyarlakta déli sávját, majd az 1940-es II. bécsi döntéssel Erdély javarészt magyarlakta területeit, köztük a Székelyföldet. Közben 1939-ben harc nélkül visszaszereztük Kárpátalját, majd 1941-ben - ezesetben vitatható körülmények között - a Délvidéket.

Késobbi, újabb tragédiánk egyik oka az lett, hogy olyan államok voltak segítségünkre, mint a náci Németország és a fasiszta Olaszország.

A háborút ismét elvesztettük, s vele az átmenetileg visszanyert területeket, sot, Pozsony alatt néhány színmagyar falut még Csonka-Magyarország területébol is. Legvégül pedig méltón megkoronázta mindezt - nemhogy a cselekvésnek, de a szabad szólásnak is a kommunista tilalma. Ettol fogva nemcsak a határok körül, hanem azokon belül is párt- és kormánypolitika lett a magyarellenesség. Azt hittük, sosem lesz vége, és a 40 év alatt az anyaországban talán többen elvesztették nemzeti tudatukat, mint a határokon kívül. Pontosan nem tudjuk, mert el voltunk zárva egymástól, sokkal szigorúbban, mint elotte, a két háború között.

A 80-as évek közepén-végén kezdtünk magunkhoz térni és sokan ismét észrevenni, hogy még egyáltalán létezünk, mint tudatos magyarok. Legutolsó, föllazult kommunista kormányunkat a vége felé már sikerült meggyozni például arról, hogy ne toloncolja vissza a Ceausescu-diktatúra erdélyi menekültjeit Romániába, ahol a biztos megtorlás várta oket.

Az Antall-kormánynak pedig, ha tévedésekkel és bizonytalanságokkal megtűzdelve is, de már volt ismét nemzetpolitikája. Nyomában és a körülöttünk is lezajló változások nyomán megindult a magyarság újbóli önszervezodése. A elszakított területek magyar szervezetei ezer szálon kezdték összefűzni a magyar-magyar kapcsolatokat nemcsak az anyaországgal, hanem egymással is. A Délvidéken fogalmazták meg, és az egész Kárpát-medencében szerteáramlott a fölismerés: talpraálltunk, megmaradunk! A magyarság élo, és ma is a legnagyobb nép a Kárpát-medencében. Kapcsolatainkat pedig nem tudta megállítani sem a magyarnyelv - és iskolaellenes háború, sem a jugoszláviai valódi háború, bár ez utóbbi, tudjuk, ismét sok magyart is elűzött szüloföldjérol.

Elso szabadon választott kormányunknak az RMDSZ-szel és a többi kisebbségi magyar szervezettel karöltve sikerült rövid néhány év alatt elérni, hogy a kárpát-medencei magyar kulturális és gazdasági integráció folyamata - ha legutóbb le is lassult - visszafordíthatatlanná váljon. Ez az egyik legnagyobb eredmény, mert nekünk legeslegeloször nem Európába kell mennünk, amit árulása ellenére nem mi hagytunk el 50 évvel ezelott, hanem magunkra, egymásra kell újra rátalálnunk. Azután mehetünk Európába, de - mint jelszavunkkal is hangoztattuk - akkor valamennyien.

Sokan remélték, hogy a három éve megválasztott kormány töretlen lendülettel halad tovább a nemzeti érdekek útján, azonban ezt eddig nem tapasztaltuk. Az egyik kormánypárt számtalanszor demonstrálta szembenállását a nemzeti gondolattal, a másiktól pedig - elodeik múltját és beidegzettségeit tekintve - el sem várhattuk a nemzet összefogásának szándékát. Hiszen maga a miniszterelnök egyértelműen a tudomásunkra hozta: nem ismeri és nem is kívánja ismerni a különbséget a mostani ország és a nemzet között.

De a magyar integráció néhány alkalmatlan vezeto miatt nem fog megfenekleni, legföljebb nem válik gyorsabbá és könnyebbé. Mert ha például olyan alapszerzodéseket írnak alá, melyekben önként lemondunk mindenrol úgy, hogy közben nem kapunk - eddig legalábbis nem kaptunk - érte semmit, ráadásul az egyiket aláírják harmadik Trianont sugallva Párizsban, legnagyobb megaláztatásunk színhelyén, a másikat Temesvárott, egy tolünk erovel elvett városban, nos, akik így vezetik az országot, azokról nem tudom, hogyan volna elmondható, hogy a nemzeti érdeket képviselik. Holott ez volna az összes között a legfobb feladatuk.

Látnunk kell tehát, hogy nemzeti kormányra van szükség, amely felelosen, megfontoltan, de elkötelezetten és határozottan képviseli, lehetoségei szerint elosegíti a kárpát-medencei magyarság nyelvi, szellemi, kulturális és gazdasági egységét. Mert csak így léphetjük át emelt fovel a harmadik évezred küszöbét, és csak így van esély az egyetemes magyarság boldogulására.