(részletek)
T. Nemzetgyulés!
Engedjék meg, hogy ebben a pillanatban, mikor hazánknak balsorsa és saját
végzetem erre a helyre állít, oszinte legyek, talán azért is, mert azt
hiszem, hogy minden körülmény, talán maga a nemzet becsülete is azt kívánja,
hogy utoljára szóljak a Nemzetgyuléshez errol a helyrol.
Amikor összeomlottak a frontok, akkor a magyar nemzet azt a tulajdonságát
követte, amely mindenkor jellemzo volt reá nézve, hogy még a
szerencsétlenségben is, még akkor is, amikor lelketlen vezetok
félrevezették, még abban a pillanatban is a magyar nemzet becsületes volt és
becsületesen tudott és akart hinni. Ebben a becsületességében és ebben a
hitében tette le, dobta el a magyar nemzet magától a fegyvert, azt gondolva,
hogy ugyanolyan bánásmódra fog találni, mint ahogy o bánt volna el, ha az o
becsületes kezébe lett volna letéve a világ sorsa.
Igazságot vártunk, de ahelyett kaptunk egy békét, egy békeszerzodést,
amelynek összes egyéb jellemvonásai közül csak egyet akarok ma kiemelni,
hogy szemben minden békeszerzodésekkel ez a legkevésbé oszinte
békeszerzodés: az oszinteségnek, s a hirdetett igazságnak megcsúfolása.
(...)
Ez a békeszerzodés egyike minden korok legrövidlátóbb és legvégzetesebb
alkotásainak. Kötetekre meno bizonyító anyaggal bizonyítottuk ezt és azt
hiszem, hogy a történelem ítéloszéke nem is adhat másnak igazat, mint
nekünk. Ezekben a bizonyításokban soha sem léptük túl - azoknak módját nem
követve, akik ellenünk áskálódnak - annak a keretét, amit a legszigorúbb
kritika a legtudományosabb munkától megkívánhat. Méltóztassák megengedni,
hogy ezekre ne térjek ki részletesen. Ez nem szükséges magyar ember elott,
és a világ elott sem lesz szükséges, mert hiszen elotte fekszik ez a mu,
amelyben argumentumaink össze vannak gyujtve. (...)
T. Nemzetgyulés!
Én nem tehetek mást, mint kormány, s mint aki annak idején erdélyi ember
létem dacára abba a szerencsétlen helyzetbe kerültem, talán azelotti
tudományos munkásságomnál fogva, hogy kénytelen voltam helytállni, mint
külügyminiszter az aláírásért, végig kell, hogy ürítsem ezt a keseru poharat
és én magam, aki minden munkában, de minden hibában is, amely talán ez alatt
az ido alatt történt és minden másban, ami ezalatt történt, elso és legfobb
felelosnek tekintem magamat, kénytelen vagyok ezt a törvényjavaslatot
elfogadásra ajánlatni. (...)
Én nem hiszem azonban, hogy reményvesztetten kellene itt állnunk és
ugyanannak a képviselotársamnak beszédjébol nem hiszem azt sem, hogy
félszázad tartamára vissza volna vetve ez a nemzet. Ebben a nemzetben
életero van. Ez a nemzet élni akar, ez a nemzet dolgozni akar. Ez a nemzet
csak a legutóbbi napokban is megmutatta azt, hogy önmagát fegyelmezni,
rendben tartani tudja, és megmutatja ma azt, hogy meg tud érteni olyan
érveket is, amelyek - nem a pillanat érdekeiért - a szíven keresztül az
észhez szólnak, ahhoz az észhez, amely nem a szív ellen foglal állást, hanem
amely ész a hazáért muködik.
És ez az egyetlen, amibol a demarkációs vonalon túl lévo honfitársainak erot
meríthetnek. Nem meríthetnek másból erot az o jövojükre nézve, nem
meríthetnek másból meggyozodést arra nézve, hogy nem vesznek el, mint a mi
egyetértésünkbol és a mi megerosödésünkbol. Mert csak egyetértve, összefogva
és az összefogott eroket toronymagasságra emelve tudjuk majd oket is
istápolni. Ezzel az erovel igenis tudjuk majd oket megvédeni, tudjuk majd
honfitársainkat, a magyarságot, mindenütt tiszteletben tartani és tudjuk
majd elérni, hogy a nemzetek között a magyar tisztelt, becsült és megvédett
legyen az egész világ által, de csak akkor, ha önmaga ehhez hozzá tud
járulni. (...)
Teleki Pál országgyulési beszédei. I. kötet. Szerk. Papp Antal. Bp., év
nélk. Athenaeum, 193-200.
|
|
|