Eloszó.
A Pesti Hírlap 50 éves jubileuma alkalmából Légrády Ottó dr. foszerkeszto úgy határozott, hogy a Pesti Hírlap legméltóbb módon azzal róhatja le háláját közönsége, Magyarország legnagyobb olvasótábora iránt, ha a külföld tájékoztatására olyan, a trianoni békediktátum igazságtalanságát és tarthatatlanságát kimutató propagandamunkát ad ki, amely tartalmával, újszeruségével és kiállításával leköti mindazok figyelmét, akiknek kezébe kerül.

E feladat megoldására a Pesti Hírlap foszerkesztoje százezer pengot adományozott.
A Pesti Hírlap mindenekelott közönségéhez fordult tanácsért és egy pályázat során temérdek ötlet, terv, gondolat jutott el hozzánk. Ezeknek gondos tanulmányozása után született meg az a gondolat, hogy "Igazságot Magyarországnak" címmel úgy külso kiállításában, mint belso tartalmában egyaránt a magyar kultúrát reprezentáló könyvet adunk ki, külön-külön németül, olaszul, angolul és franciául és ezeket a könyveket eljuttatjuk a külföld összes nagybefolyású államférfiaihoz, újságíróihoz, tudósaihoz, társadalmi elokeloségeihez, hogy akinek füle van, meghallja a magyar igazság szavát és akinek szeme van, meglássa annak a szörnyu igazságtalanságnak írásban, képben és tudományos megállapításokban lefektetett bizonyítékait, amely Magyarországot a trianoni békével sújtotta.

Magyar politikusok, újságírók és muvészek lelkiismeretes, gondos munkája után, 1930 szeptemberében elkészült a revíziós díszmunka. Bíborszínu vászonkötés, arany medaillonjában a keresztre feszített Nagy-Magyarország töviskoronás jelvénye, alatta aranybetukkel, a négyféle nyelven készült kiadás szerint, a cím:
Gerechtigkeit für Ungarn! - Giustizia all' Ungheria! - Justice for Hungary! - Justice pour la Hongrie!

Külön e célra gyártott, vastag mélynyomópapíron készült a magyar nyomdaipar e remekmuve, mert a külföldön ezzel is figyelmet kívántunk kelteni hazánk iránt. Abból indultunk ki, hogy a külföld számottevo embereit szerényebb kiállítású propaganda-írásokkal annyira elhalmozzák, hogy az ilyenekre már ügyet sem vetnek. A könyv rendkívüli díszével kell tehát oket arra rábírni, hogy végig is nézzék, el is olvassák. A többszínu és egyszínu mélynyomásos képek tömege, a színes térképek sokasága, mindannyi gondos kiválogatottságával igazságunk bizonyításának szolgálatába állítva, a gondos mérlegeléssel, nem hosszadalmasan, hanem tömören, ámde meggyozoen formált szöveg rendkívüli hatással volt a külföldi közönségre.

Az idegennyelvu kiadásokhoz egy kis bevezetést írtunk, amelynek az a föladata, hogy mindjárt az elso sorok átolvasása után érdeklodést ébresszen az azután következo fejtegetések iránt s már az elso pillanatban kello mértékben éreztesse velük a Magyarország ellen elkövetett igazságtalanság vérlázító voltát. Ebbol a célból fölvetettük elottük azt az eshetoséget, mi lenne, ha a trianoni béke kegyetlenségét és igazságtalanságát az o hazájukkal szemben alkalmazták volna. Hogy példánkat szemléltetobbé tegyük, minden ilyen példányhoz mellékeltünk egy-egy térképet, amely például az angol ember szeme elé tárta az öt részre darabolt Anglia torz ábráját. Ugyanígy megmutattuk az amerikaiaknak az Egyesült Államok, az olaszoknak Itália, a franciáknak Franciaország, a németeknek Németország megcsonkított térképét.

A magyar olvasó ezen eloszó keretében megtalálja mind az öt ilyenfajta térképet, amely külön-külön jelent meg a különbözo országoknak szánt idegen-nyelvu példányokban. Hatodiknak a Magyarország megcsonkítását bemutató térképet sorakoztattuk fel.

Trianon kegyetlensége más országokra alkalmazva.
Ezen az oldalon hat térképet talál az olvasó. A térképek célja, hogy bemutassuk, milyen képtelenség sülne ki abból, ha a trianoni szerzodés könyörtelen szigorával szétosztanák a szomszédok között az illeto országok háromnegyedét. A külföldre szánt példányokban mindig csak egy-egy ilyen térképet közöltünk, aszerint, hogy azt a példányt melyik országba szántuk. A térképeken a beárnyékolt terület az elszakított, a vastag fekete vonal által határolt terület pedig a meghagyott részt jelenti.

Belenyugodhatnának ebbe a szörnyu megcsonkításba a világ nagy nemzetei? Nem az lenne az ő jelszavuk is, ami a megcsonkított Magyarországé:

Nem, nem, soha!

Az összes világrészekbe szétküldött példányokat azután a következő bevezeto sorokkal indítottuk útnak:

Hölgyeim és Uraim!

Vessenek futó pillantást hazájuknak az itt közölt térképére. Már elore is szíves elnézésüket kérjük azért, hogy egy olyan térképet merészelünk Önök elé állítani, amely nem válthat ki Önökbol más érzést, mint felháborodást és megbotránkozást.
Valóban mindenkinek fel kell háborodnia már annak puszta gondolatára is, hogy az Önök hazáját így meg lehessen csonkítani, s bizonyára azt érzik Önök, hogy ilyesmit csak orült emberek beteg fantáziája gondolhatna ki. Mi elismerjük, hogy ez igaz s azért ismételten elnézést kérünk ezért a térképért. Szolgáljon mentségünkre, hogy csak végso kétségbeesés nyomása alatt folyamodtunk hazájuk megcsonkított térképének a megrajzolásához, mert csak így tudtunk az Önök lelkében világossá tenni valamit, amit e nélkül a térkép nélkül, sajnos, sohasem tudnának egészen megérteni.
Ugyanis ugyanez a tudatlanság és orület ezt a másik országot, Magyarországot illetoleg nem a képzeletben, hanem a valóságban dolgozott, Önök pedig, mint a civilizált emberi társadalom polgárai, Magyarországnak ezt az esztelen megcsonkítását már több mint tíz év óta elturik. Tegyenek tehát eroszakot saját lelkükön arra a kis idore, ameddig az egyik térkép révén megértik azt, hogy mi az értelme annak a mellette levo másik térképnek és világosan szemléltetve megtudják, hogy az úgynevezett Trianoni Békeszerzodés, amit inkább lehetne békeparancsnak nevezni, mint szerzodésnek, milyen kártékony és értelmetlen igazságtalanságot követett el Magyarország ellen.

Minden ország számára külön-külön szöveggel megmagyaráztuk a mellékelt térkép értelmét és jelentoségét. Rámutattunk arra, hogy az az elméleti szörnyuség, amelyet Itáliának, Angliának, az Egyesült Államoknak, Franciaországnak, Németországnak csak egyharmad részét hagyja meg a nemzet testén, a többi kétharmadot szétosztja idegen hódítók között, semmivel sem tartalmaz nagyobb igazságtalanságot, mint az a kegyetlenség, amellyel Magyarországot földarabolták. A yorki, a milánói, a kölni és a reimsi székesegyház idegen uralom alatt éppen olyan képtelenség, mint az, hogy a kassai dóm a csehek birtokába került. Jókai Mór szülohelye, Komárom, a csehek kezén, éppen olyan arculcsapása a magyar géniusznak, mint ha Edinburghot, Scott Walter szülohelyét, odaadnák például a norvégoknak, Frankfurtot, Goethe szülovárosát, a franciáknak, vagy Besançont, Hugo Viktor szülohelyét, a németeknek. Hivatkoztunk arra, hogy a békeszerzodés kiszámított rafinériával ágyúlövés-távolságra hozta Budapesthez a csehszlovák határt, s megkérdeztük, mit szólnának az érdekelt nemzetek ahhoz, ha Londont, Washingtont, Rómát, Párizst és Berlint bármikor loni lehetne a szomszédos állam területérol?

A különbözo országokba küldött példányok bevezeto részét azután így fejeztük be:

El tudják-e képzelni, hogy a világ bármelyik szabad népe egyszeruen csak belenyugodjék abba, hogy hazáját, mely még hozzá a háború eloidézésében teljesen ártatlan is volt, ilyen módon csonkítsák meg és tegyék életképtelenné? Nem, nem, ezt elképzelni nem lehet. Minden ország foggal és körömmel is megpróbálna mindent, hogy ezt az igazságtalanságot helyreüsse. Természetes tehát, hogy az ízig-vérig sértett és igaztalanul agyonnyomorított Magyarország ebbe az állapotba belenyugodni sohasem fog.

Arról az egészen rendkívüli hatásról, amelyet ez a munka öt világrész politikai és társadalmi világának legszámottevobb tényezoire gyakorolt, ezen újabb kiadványunk vezeto cikkében, továbbá ott emlékezünk meg, ahol a revízió ügyének eddigi fejleményeirol számolunk be.
Mi azonban a külföldi sikerrel nem láttuk munkánkat befejezettnek, sot ellenkezoleg: ez megerosített bennünket abban az elhatározásunkban, hogy azt a propagandamunkát, amelyet a Pesti Hírlap 1920. óta állandóan folytat, abbahagyni nem lehet s nem szabad, mert a revízió elokészítése békességesen és célhoz vezetoen csakis a külföld minél tüzetesebb és meggyozobb felvilágosítása utján történhetik meg.

Ettol a gondolattól vezettetve, elhatároztuk, hogy Revíziós Albumunknak egy változatát készítjük el, amely bár szerényebb köntösben (hiszen a magyar közönség érdeklodését, a külfölditol eltéroen, nem kell a fényuzo kiállítással is felkelteni), de újszeru beosztásával, s az eredeti külföldi kiadásnak megfelelo gazdag szellemi tartalmával, térképeivel, grafikonjaival, több- és egyszínu képeinek sokaságával alkalmas arra, hogy segítségével, minden magyar ember a külföldiekkel való érintkezésben, egy-egy prófétája lehessen Magyarország feltámadásának.

A Pesti Hírlap ezen kiadványának minden olvasója tanuljon és tanítson!

A leggyakorlatibb eljárásnak az látszik, ha a külföldi ember figyelmét az 5. oldalon található térképekre tereljük, amelyek Trianon kegyetlenségét más országokra alkalmazva mutatják be. Az ezzel kapcsolatban eloadandókat ezen eloszó bevezeto részében találják meg. Ezzel kapcsolatban legcélszerubb e munka többi térkép- és grafikon-anyagára rátérni, mert ezek bizonyítják szemmel-láthatólag és az idegen által legkönnyebben megérthetoen a szörnyu tévedéseket és igazságtalanságokat, amelyek alatt Magyarország szenved, de amelyeknek következményei - ha jóvá nem teszik azokat - Európára is keserves kihatással lesznek.

Következnék ezek után a gazdag képanyag felhasználásával és bemutatásával annak az eloadása, mino áldozatokat hozott a magyar nemzet a múltban Európa nyugalmas fejlodésének az érdekében, mino érdemei vannak a nyugati kultúrának fejlesztése körül s miként felelt meg mindennek ezer esztendon át. Ugyancsak a képek nyomán mutassa meg külföldi barátjának vagy ismerosének, milyen régi, jórészt tosgyökeres magyar városokat szakítottak el az anyaföldtol, mino barbár módon bántak el mukincseinkkel, muemlékeinkkel és a magyar kultúra intézményeivel. Segítségükre lesz ebben az a Trianoni Kiskáté, amely jóformán minden, a revízióval kapcsolatos fontosabb körülményre kérdés és felelet alakjában ad választ és a gondos név- és tárgymutató is.

Arra kérünk tehát mindenkit, akihez ez a munka eljut, a Pesti Hírlap összes elofizetoit és olvasóit, orizzék meg azt éles, de becsületes fegyver gyanánt a revízióért való küzdelemben.

I.
A világháborúban Magyarország vesztette a legtöbb területet és a legtöbb népességet.

A világháborút követo békekötésekben egyetlenegy országgal sem bántak el olyan kegyetlenül, mint Magyarországgal.

Nem akarjuk kétségbe vonni, a békeszerzodések súlyos áldozatokat követeltek azoktól az államoktól is, amelyek Magyarországgal együtt vesztették el a világháborút. Ne felejtsük el azonban, minden államnak legnagyobb kincse, életének, jövojének biztosítéka két dolog: a terület és a népesség. Területben és népességben pedig Magyarország annyit vesztett, hogy ehhez a többi legyozött állam veszteségét nem is lehet hasonlítani. Az összehasonlításból ki kell kapcsolnunk Ausztriát, amelyet ebben a tekintetben nem lehet Magyarországgal egy kalap alá vonni. Ausztria sohasem volt egységes birodalom, hanem külön nemzeti életet élo, háborúval meghódított tartományok mozaikja. Hogy Ausztria a világháború pörölyütései alatt széttöredezet és alkotóelemeire bomlott, azon senki sem csodálkozhat. Valószínu, hogy ez a folyamat elobb-utóbb világháború nélkül is bekövetkezett volna. Magyarország azonban már a háborút megelozo idoben, az Osztrák-Magyar Monarchia keretén belül is, egységes történelmi fejlodéssel kialakult egységes ország volt, éppen olyan, mint Németország vagy Bulgária. Azt a veszteséget pedig, amelyet mi területben és népességben elszenvedtünk, nem is lehet egy napon említeni Németország vagy Bulgária veszteségével.

Amit most mondottunk, azt néhány számadattal bizonyítani kívánjuk. Néha a száraz számok is megdöbbento, tragikus dolgokat beszélnek. Németország elvesztette régi területének 13 százalékát, Bulgária területi vesztesége 8 százalék. Magyarországtól ellenben elvették régi, ezer év óta birtokolt területének 72 százalékát. Régi birtokállományának pontosan a háromnegyedét. Most lássuk a népességre vonatkozó adatokat. Bulgária az elso balkáni háború óta úgy területben, mint lakosságban megnövekedett. Németország már nem csak területben, hanem lakosságban is érzékeny veszteséget szenvedett. Le kellett mondania a világháború elotti lakosságának 10 százalékáról. Fájdalmas dolog kétségtelenül. De mi ez Magyarország veszteségéhez képest! Nagy-Magyarország háború elotti 21 millió lakosából elszakítottak 13.400.000 embert, az eredeti népességnek 64 százalékát, vagyis kereken kétharmadát.

II.
Magyarországot természetes határaitól megfosztva és lefegyverezve kiszolgáltatták szomszédai kénye-kedvének.

A kegyetlen igazságtalanság súlyát növeli, hogy az elszakított magyar állampolgárok között többmillió tiszta magyarajkú akad, akiknek jó része területileg is összefüggo egy tömegben él a Csonka-Magyarországon meghagyott magyar lakossággal. Azok, akik a trianoni határokat megrajzolták, stratégiai okokból tiszta magyar területeket adtak az utódállamoknak azért, hogy a szerb hatalom fölvonulhasson a Duna-Tisza közére, a román impérium megvethesse lábát a magyar Alföldön, a csehek pedig a Duna mentén leereszkedhessenek egészen Szobig, ahonnan messze hordó ágyúkkal bármikor be lehet loni Magyarország fovárosába.

A világháború elott a Kárpátok karéjába zárt és dél felol hatalmas folyamokkal határolt Magyarországnak volt a legtökéletesebb természetes határa. Most a Trianonban meghagyott országot, a Duna és a Dráva vonalát kivéve, köröskörül sík mezon futó, nyílt határral övezték, amely szinte csábítja és hívogatja az ország minden ellenségét a bevonulásra. Azonban ezzel még nem elégedtek meg. A stratégiai határaitól megfosztott országot még le is fegyverezték és képtelenné tették arra, hogy a védekezésre amúgy is alkalmatlan határokon a szomszédok esetleges túlkapásaival szemben bármiféle ellenállást fejthessen ki.

A trianoni békeszerzodés szerint Magyarországnak mindössze harmincötezer embert van joga fegyverben tartani. Ezzel szemben Csehország békelétszáma 160.000 fo, Romániáé 232.000, Jugoszláviáé 350.000. Vagyis a 35 ezer fonyi trianoni hadsereggel szemben a Magyarországot környezo, ellenséges érzelmeiket nem is titkoló államok összesen 542 ezer katonával rendelkeznek. De csak békeállományban. Mozgósítás esetén egészen fantasztikus méretekbe szökik ez a különben is képtelen aránytalanság. A trianoni magyar hadseregnek nincsenek és nem is lehetnek tartalékai, nincs és nem is lehet mozgósítási rendszere. Ha a szomszédos államok mozgósítanak, a mi hadseregünk marad a békelétszámon, legfeljebb azt a néhány ezer embert tudjuk sorba állítani, akit takarékossági okokból, szerzodés adta jogunk ellenére sem tartunk fegyverben. Mondjuk tehát, hogy ebben az esetben a trianoni magyar hadsereg teljes létszámára emelkedik és összesen harmincötezer emberbol áll.

A szomszédos országok ugyanakkor 4.365.000 embert indíthatnak el Magyarország leigázására. Ez a közel 4 ? millió ember a legnagyszerubb modern felszereléssel vonulhatna hadba. Ezerháromszáz katonai repülogép támogatná az elonyomulásukat. Nagy kaliberu ágyúk, tankok, aknavetok és gázfejleszto készülékek követnék a hadra kelt sereget. Mi pedig nem védekezhetnénk ellenük, mert a trianoni szerzodés eltilt bennünket attól, hogy repülogépeink, nehéz ágyúink, tankjaink, aknavetoink lehessenek. Ugyancsak tilosak nálunk a gázháború eszközei. Jó darabig nemcsak a gáztámadás, hanem a gázvédelem eszközeitol is eltiltottak bennünket. Csak a legutolsó idoben engedték meg, hogy katonáinkat gázvédo álarccal elláthassuk. Magyarországot szigorúan ellenorzik, hogy gyárait háborús szükség esetén se használhassa föl hadieszközök és hadianyagok gyártására.

A Magyarországgal szomszédos államok ellenben ipari téren is alaposan fölkészültek minden háborús kalandra. Különösen el lehet ezt mondani Csehországról, amely már a békében is fontos ipari területe volt a monarchiának, hiszen itt volt a monarchia iparának 80 százaléka. Csehországnak ma több hadiszer- és hadianyaggyára van, mint amennyi volt a háborúban. Ezek a cseh hadigyárak már ma, a legteljesebb békeidoben, olyan gozerovel dolgoznak, mintha egy újabb világháború küszöbén állanának. Erre csak egy példát hozunk föl: a Skoda-muvek, amelyeket a cseh kormány a háború után kibovített és modernül átszervezett, a háború legválságosabb napjaiban is csak 30.000 munkást foglalkoztattak. Ma ugyanezekben a gyárakban 40.000 munkás dolgozik.

A szomszédos országoknak ez a lázas fegyverkezése annál nyugtalanítóbb lehet a mi szempontunkból, mert nekünk, amikor a trianoni szerzodés aláírására kényszeríttettek, nem ezt ígérték. Nekünk azt ígérték, hogy a legyozött államok kényszeru leszerelését követni fogja a gyozo államok önkéntes leszerelése, mert általános lefegyverzéssel kívánnak gondoskodni arról, hogy a világháború borzalmai többé meg ne ismétlodhessenek Európában. A Nemzetek Szövetségének Egyességokmánya nyolcadik cikkében határozott formában megszabja a gyozo államoknak ezt a kötelezettségét. Miután pedig ezt az egyességokmányt, a békeszerzodésekbe is bevették, a gyozo hatalmaknak ez az erkölcsi kötelessége kétoldalú szerzodésen alapuló kötelezettség lett. Mindenki tudja, hogy a gyozo államok ezt a kötelezettségüket hogyan teljesítették. Úgy, ahogyan azt Csehszlovákia példája mutatja. Leszerelés helyett tovább fegyverkeznek. Egyre szaporítják a katonáikat. És egyre szaporítják a hadigyáraikat. Minden évben tartanak egy-két leszerelési konferenciát, amelyen szép beszédek hangzanak el az általános lefegyverzés szükségérol. Konferencia után azonban minden állam még fokozottabb mértékben lát hozzá az új hadihajók építéséhez, puskák, ágyúk, repülogépek, tankok, mérges gázok gyártásához.

Magyarország pedig lefegyverezve, védekezésre alkalmas határaitól megfosztva, úgy áll a fegyverkezo szomszédok gyurujében, mint a farkasok közé dobott bárány. Ki tudhatja, a farkasoknak mikor támad étvágyuk egy kis bárányhúsra?

III.
Európa hálája Magyarország iránt.

Déli 12 órakor miért szólalnak meg az egész keresztény világban a templomok harangjai? A hagyományok szerint azért, hogy a kongásukkal figyelmeztessenek mindenkit arra a hálára, amellyel az egész keresztény világ tartozik Magyarországnak. A római pápa, amikor megkapta hírét annak, hogy Hunyadi János, a nagy magyar hadvezér, a Nándorfehérvár alatt kivívott nagy gyozelemmel megmentette a menthetetlennek hitt Európát a török áradattól, elrendelte, hogy ezentúl minden áldott nap déli 12 órakor, Hunyadi gyozelmének az órájában, a világ minden templomában meg kell kondítani a hálaadó harangokat. Ezek a harangok szóltak aznap délben is, amikor a trianoni békeszerzodést aláírták.

Magyarország azonban nemcsak egyszer mentette meg a keleti barbár népek betörésétol Európát. Ez a terület ezer éven keresztül volt az európai nagy háborúk országútja. Amikor Magyarország elso, szentté avatott királya, I. István mély államférfiúi bölcsességével pogány népét áttérítette a keresztény vallásra, a magyarság örökre szakított a Kelettel és egész testével Nyugat mellé állott. Mialatt a népvándorlás hullámai tovább hömpölyögtek, élo védbástyája lett a nyugati muveltségnek. Mondjuk itt el, hogy önfeláldozó harcaink közben hány különféle ázsiai barbár nép rohamát kellett fölfognunk? Hogy bosszúálló vad hordák hányszor pusztítottak végig bennünket? Hányszor kellett a lerombolt városokat újjáépíteni, a kiirtott népességet újra telepíteni? Volt olyan ido, amikor az egész Európát rémülettel eltölto Dzsingisz kán tatár serege úgy elpusztította Magyarországot, hogy tizenöt-napi járóföld körzetén egyetlenegy eleven lélekre sem lehetett akadni. Azután következett három évszázados harc a törökökkel, három évszázados török dúlás, pusztítás. Pusztultunk, de helytálltunk, tartós gátat emeltünk a török elonyomulás elébe. Európa nekünk köszönheti, hogy nem neki kellett ugyanez ido alatt viaskodnia tatárral, törökkel, hogy mialatt Magyarországból rom és pusztaság lett, a boldogabb nyugati országok nyugodtan építhették tovább a kultúrájukat.

Michelet, a nagy francia történetíró, egyik munkájában, miután ismertette azt az önfeláldozó szerepet amelyet Magyarország a történelem folyamán a civilizáció védelmében kifejtett, végül így kiált föl: "Mikor találunk alkalmat rá, hogy lerójuk tartozásunkat a nagyszeru magyar nemzet, a Nyugat megmentoje iránt?"

Úgy látszik, Trianon volt ez az alkalom. Le is rótták hálájukat alaposan!

IV.
Magyarország háborús felelőssége.

Az eloadottak után jogosan fölmerül a kérdés, miért kellett Magyarországot ilyen kegyetlenül sújtani? Miért kellett elvenni tole területének háromnegyed részét, miért kellett arra ítélni a régi Magyarország állampolgárainak kétharmadát, hagy idegen államnak legyen az alattvalója? Miért kellett Magyarországot minden fegyverétol, minden védheto határától megfosztani, gyulölködo szomszédok kénye-kedvének kiszolgáltatni? Miért kellett elfelejtkezni arról a háláról, amellyel az európai civilizáció a magyar nemzetnek tartozik? Miért? Miért? A trianoni szerzodésnek éppen az a bune és a legnagyobb gonoszsága, hogy erre a "miért"-re nincsen józan ésszel elfogadható felelet.

Abban az idoben, amikor a trianoni szerzodést megszerkesztették, indokolás és magyarázatképpen ezt is mondották: "Magyarországot kegyetlenül meg kellett büntetni, mert Magyarország bunös volt a világháború fölidézésében." Azóta kétségtelenül kiderült, hogy ennek éppen az ellenkezoje igaz. Amikor Ferenc Ferdinánd meggyilkolása után a világháború küszöbére érkeztünk, Magyarország miniszterelnöke, gróf Tisza István résztvett azokban a tanácskozásokban, amelyeket a monarchia államférfiai a Szerbiának elküldendo demars ügyében tartottak. Nem mi állapítjuk meg, hanem Charles Tisseyre, a francia parlament tagja, hogy Tisza István, mint Magyarország és a magyar nemzet akaratának képviseloje, hogyan viselkedett ezeken a tárgyalásokon. Tisseyre könyvében ezt írja: "Tisza István volt az egyetlen vezeto államférfi Európában, aki komolyan szót emelt a háború ellen." Tisseyre a valóságot írja. Magyarország miniszterelnöke, gróf Tisza István, teljes erejébol igyekezett megakadályozni a háború kitörését. Ebben a törekvésében azonban megbukott. A végzetes bécsi koronatanácson leszavazták azok a különbözo nemzetiségekhez tartozó osztrák politikusok, akiknek a hazája ma a gyoztes államok között szerepel.

Magyarország tehát akaratán kívül került a világháborúba. Nem volt más választása, verekednie kellett. Ezt becsülettel meg is tette. Azt még az ellenség is mindig elismerte a magyar katonáról, hogy kinn a harctéren lojális és megbecsülésre méltó ellenfél volt. Viszont a front mögött a magyar nép lelke teljesen mentes maradt attól a gyulölködéstol, amely a küzdo felek legnagyabb részének a lelkét elborította, tiszta, józan ítéletében megzavarta. Magyarországon a francia, angol és olasz könyveket a háború alatt is tovább olvasták az emberek, a francia, olasz és angol színdarabokat tovább játszották a színházak. És Magyarország volt talán az egyetlen hadviselo állam, ahol az ellenséges országok polgárait nem internálták, és nem zavarták meg rendes kenyérkereso munkájuk elvégzésében. Amikor a fegyverszünet megkötése után Sir Troubridge admirális, mint a fegyverszüneti bizottság Angliát képviselo tagja, Budapestre érkezett, az itt élo angol állampolgárok küldöttségileg járultak eléje és bizonyították, hogy a magyarok a háború egész folyamán lovagias és úri módon viselkedtek velük szemben. Számtalan alkalommal elismerték ugyanezt a többi ellenséges hadviselo állam Magyarországon maradt polgárai is.

V.
Magyarország, miután ellenezte a háborút, ellene volt mindenféle annexiónak is.

Azoktól, akik Magyarországot, mint a háború egyik okozóját szeretnék a világ elé állítani, meg kell kérdezni, hogy szerintük mi célja, mi oka, mi érdeke lehetett volna Magyarországnak a világháború fölidézésére? Magyarország ebben a háborúban csak veszíthetett, mint ahogyan irtózatosan veszített is - de semmit sem nyerhetett. Arról, hogy valamit is nyerjen, elore lemondott az ot képviselo felelos államférfiak nyilatkozataiban. Gróf Tisza István, miután nem tudta megakadályozni, hogy Bécsben a háborús párt kerekedjék felül, legalább azt igyekezett megakadályozni, hogy a megindítandó háború hódító, s annexiós hadjárattá fajuljon. Ezért 1914. július 14-én, amikor már nyilvánvaló volt, hogy Bécsben nem mondanak le a Szerbia ellen intézendo erélyes lépésekrol, feltételül szabta, jelentse ki a monarchia elore, hogy a Szerbia ellen megindítandó akcióval jelentéktelen határkiigazításokon kívül szerb területek megszerzésére nem törekszik.

Tisza István, aki mögött ebben a kérdésben ott állt a magyar nemzet osztatlan közvéleménye, annexióellenes álláspontját akkor sem változtatta meg, amikor a hadiszerencse nekünk kedvezett. 1915 oszén sikeresen végrehajtottuk a Szerbia ellen megindított hadmuveletet, amelynek a következménye az lett, hogy a szerb hadsereget kivertük saját hazájából, megszállottuk az egész országot, amelybol a bolgár-szerb határon csak akkora területszalag maradt a központi hatalmak seregeinek a vonalán kívül, mint a Balaton tó. Ugyanekkor a többi harctéren is kitunoen állottunk. A monarchia és Németország seregei mélyen benn voltak Oroszország területén, az Isonzó mellett pedig végérvényesen sikerült megállítani az olasz elonyomulást. Tisza István ebben az idoben Berlinbe utazott, hogy ott Vilmos császárt rábírja a béketárgyalások megindítására. Tárgyalásairól Ferenc Józsefet 1915. december negyedikén kelt jelentésében tájékoztatta.

Elmondotta, hogy Vilmos császár, aki lebecsüli az antant erejét, Szerbia teljes fölosztását és annektálását követeli. Tisza ezt hevesen ellenezte, mert minden ötlet között azt tartotta legveszedelmesebbnek, hogy a monarchia annektálja Szerbiát. Ezért Vilmos császárral szemben azt javasolta, kössenek külön békét Szerbiával és adják neki Albániát. Tisza két héttel késobb egy második emlékiratban ugyanezeket fejtette ki, s hivatkozott arra, hogy az o álláspontja az egész magyar nemzetnek az álláspontja. Szerbia viszont egészen más álláspontra helyezkedett, mint Tisza István, mint a magyar nemzet. Mert amikor a hadiszerencse neki kedvezett, a trianoni békeszerzodéssel elvett a Magyarbirodalom területébol 63.000 km2 területet 4.122.000 lakossal, vagyis elvette a Magyarbirodalom területének és lakosságának több mint ötödrészét.

"Mielobb becsületes, hódítás és annexió nélküli békét!" - ez volt a magyar törvényhozás és a magyar parlament minden pártjának az álláspontja a háború egész folyamán. 1915. december 7-én a magyar képviseloházban a költségvetési felhatalmazási törvényjavaslat vitájának a során több szónok kitér a Szerbia leverésével megteremtett kituno hadi helyzetre és az esetleges békekötés feltételeire. Gróf Andrássy Gyula pedig a következo szép, jelentoségteljes megállapítást teszi: "Nagy dicsoség a gyozelem. De a legnagyobb dicsoség azé lesz, aki a gyozelmet mérsékelni tudja, aki a gyozelem perceiben saját iniciatívája alapján meg tudja ajándékozni a világot a békével." Gróf Tisza István miniszterelnök Andrássy nemes és igazi államférfiúi megállapításait, - amelyektol fájdalom! a párizsi békék szerzoi nagyon is messze estek - a felelos kormányzat nevében a következo kijelentéssel teszi magáévá: "A magam részérol aláírom mindazt, amit a békére vonatkozólag gróf Andrássy Gyula tisztelt képviselotársam mondott."

1915. decemberében elmaradt az a békeajánlat, amelyet a magyar képviseloházban sürgettek. 1916. decemberében azonban, amikor már Romániát is megvertük, a központi hatalmak kormányai rászánták magukat, hogy békeajánlattal forduljanak az antanthatalmak felé. Az ajánlat részletes föltételek fölsorolása nélkül még csak nagy általánosságban fejezte ki a központi hatalmak békekészségét, s többek között ezeket mondja: "Létünknek és szabad nemzeti fejlodésünknek védelmére kellett a négy szövetséges hatalomnak fegyvert ragadnia. Seregeink dicsoséges tettei sem változtatták meg küzdelmünknek ezt a jellegét. Egy percre sem tévesztettük szem elol, hogy a többi nemzetek jogainak tisztelete saját jogainkkal és jogos érdekeinkkel ellentétben nem áll. Nem akarjuk szétzúzni, vagy megsemmisíteni az ellenséget."

A béke ekkor sem jöhetett létre. Mert akkor már az ellenség akart szétzúzni és megsemmisíteni bennünket. De azért a magyar kormány és a magyar törvényhozók fölfogására jellemzo az a visszhang, amely ezt a javaslatot a magyar képviseloházban fogadja. A pártvezérek kivétel nélkül örömmel üdvözölték a békekezdeményezést. És mindannyian a méltányos és békülékeny hangot tartották a békejegyzék legszerencsésebb tulajdonságának. Tisza István miniszterelnök így foglalta össze a megvalósítandó hadicélt: "Integritásunk megvédelmezése, reális biztosítékok szerzése hasonló támadások megismétlodése ellen." Azután hozzátette: "Meggyozodésem szerint azok a békeajánlatok, amelyeket tenni fogunk, ellenfeleink részére is elfogadhatóak lesznek és alkalmasak a tartós béke létrehozatalára, az emberiséget összeköto nagy, egységes emberi szempontok újabb érvényre emelésére." Andrássy az egy év elott elmondott és imént idézett kijelentésére hivatkozva, örül a kezdeményezésnek.

Apponyi kijelenti, hogy a kormány "a mi támogatásunkra minden politikai differenciák mellett is számíthat, ... ha a békeajánlatnak konkrét tartalma annak a szellemnek felel meg, melyet a jegyzék kifejez". Gróf Károlyi Mihály, aki késobb, amikor kormányra került, a magyar hadsereget szétzüllesztette, az ország határainak védtelenül hagyásával az ellenséget az országba beengedte, végül a bolsevizmust uralomra juttatta, az ellenzéki oldalról ezt mondotta: "Én a békejegyzéknek és a miniszterelnök úr beszédének legfontosabb részét abban látom, hogy a miniszterelnök úr ismételten kijelentette, hogy nincsenek hódító szándékaink. Ezzel a jeligével kell a béke asztalához leülnünk."

Gróf Károlyi Mihálynak, a késobbi pacifista vezérnek akárki elhiheti ezt a megállapítást. 1916. végén, amikor a harctereken a legjobban állottunk, sem Tisza Istvánnak, sem Magyarországnak nem voltak hódító szándékai.

Hogy Tisza annexióellenes magatartása valóban az egész magyar nemzet álláspontja volt, kiderült abból, hogy a magyar politikának ez az irányzata Tisza István bukása után sem változott. Romániával szemben is az annexióellenes politika érvényesült abban az idoben, amikor a bukaresti békét megkötötték. 1918. május hetedikén, amikor az úgynevezett bukaresti békeszerzodést a cotrocenii kastélyban aláírták, a központi hatalmak seregei majdnem egész Romániát a hatalmuk alatt tartották. A bukaresti békeszerzodés - elsosorban magyar befolyás következtében - mégsem annexiós alapon jött létre és Magyarország javára csupán némi határkiigazítást foglalt magában. Ott, ahol a Kárpátok hegygerincei között megvont határvonal stratégiai szempontból kedvezotlen volt a számunkra, azt Románia rovására kijjebb tolták. Petrozsénytól Dorna-Vatráig az egész határkiigazítás összesen sem tett ki többet 3500 négyzetkilométernél, tehát annyit, mint egy középnagyságú magyar vármegye területe. Miután pedig a vitássá tett terület a legvadabb erdoségek és lakatlan hegyek közé esett, alig néhány száz román állampolgárnak kellett volna magyar alattvalóvá átvedlenie.

Magyarország és Románia a bukaresti békekötés után.

A térképen az erdélyi határ mentén látható fekete folt jelzi azt a területet, amelyet a bukaresti békében Romániától Magyarország javára elvettek.

Magyarországtól ellenben a trianoni szerzodésben Románia részére elvettek 102.000 négyszögkilométer területet és 5 millió 265 ezer lakost.

Magyarország és Románia a trianoni békekötés után.

A térképen a fekete folt jelzi azt a területet, amelyet a trianoni szerzodésben Magyarországtól Románia javára elvettek.

Egészen más lenne ma Magyarország térképe, ha velünk szemben azokat az elveket alkalmazták volna, amelyeket mi kívántunk az ellenségeinkkel szemben alkalmazni.

Ezek után Önök így okoskodnak: "Ha Magyarország nem felelos a világháború kitöréséért, ha éppen ellenkezoleg, Magyarország az utolsó pillanatig igyekezett a nagy vérontást megakadályozni, s a legszebb katonai diadalok idején is ragaszkodott az annexiómentes béke gondolatához, akkor talán azért sújtották ilyen rettenetesen, mert valamilyen nagy európai, vagy általános emberi érdek parancsolta ezt?" A békekötés idejében az érdekeltek részérol valóban igyekeztek ilyesfajta hangzatos szólamokkal indokolni a Magyarországra rászabott szigorú balsorsot. A leggyakrabban három érvet használtak föl arra, hogy megmagyarázzák Magyarország megcsonkításának szükségét. Ez a három érv: eloször a nemzetiségi szempont; másodszor: a történelmi jog; harmadszor a népeknek az önrendelkezési joga. Lássuk most ezt a három érvet külön-külön.

VI.
Magyarország és a nemzetiségek.

Azt mondották, hogy Magyarország elnyomja a területén élo idegen ajkú állampolgárokat. Ezeknek a fölszabadítása érdekében újra kell rendezni Közép-Európa térképét.
Nézzünk mindenekelott a szemébe annak a vádnak, hogy Magyarország elnyomta a nemzetiségeit! Ez a vád szorosan összefügg azzal a történelmi ténnyel, hogy Magyarország trónjára az osztrák örökös tartományokban uralkodó Habsburg-dinasztia került és az ország ilyen módon egy nagy impérium alkotóeleme lett. A birodalom vezetoi egységes szerkezetu monarchiát igyekeztek volna összekovácsolni a sokféle fajtájú országokból. Ebbol a szempontból azonban igen kényelmetlen elemnek érezték az igen eros osi alkotmánnyal rendelkezo magyarságot. A bécsi kormány százados politikája az volt, hogy a Magyarország területén telepítési akciókkal szaporítsa a különbözo nemzetiségeket, s azoknak mindenféle kedvezménnyel külön faji erot adjon. És emellett minden alkalmat megragadott arra, hogy ezeket a külön faji eroket a magyarság ellen izgassa. Magyarország önálló állami létét elnyomták, kifelé pedig egyszeruen elsikkasztották a bécsi államférfiak. Ebbol a kettos okból azután két tragikus dolog következett. Az egyik az volt, hogy az ezeréves, önálló és független magyar királyságról a világ mindig édeskeveset tudott.

Ausztria egyik tartományának néztek bennünket, holott Magyarországnak mindig megvolt az osi alkotmánya. A másik következmény az volt, hogy osi alkotmánya és szabadsága védelmében a magyar nemzetet a szabadságharcok egész sorozatába kényszerítették bele. Ezek a szabadságharcok tették az emberi szabadság örök gondolatának ragyogó neveivé Bethlen Gábor, Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos nevét. Kossuth Lajos csodálatos szabadságharcával nem is bírt egyedül Ausztria. Csak orosz segítséggel sikerült a magyar szabadságharcot leverni. A bécsi abszolutizmus, miután kivégeztette tizenhárom tábornokunkat, agyonlövette az elso magyar felelos miniszterelnököt: gróf Batthyány Lajost, hóhérkézre juttatta a hazafiak egész hosszú sorát, az elnyomás és a legsötétebb önkényuralom elnyomó hálózatát terjesztette ki egész Magyarországra. A modern szabadságelveket gyalázatosan megcsúfoló abszolutizmusnak vajon kik voltak ebben az idoben a legkészségesebb és legengedelmesebb támaszai? A csehek, akik amíg ennek hasznát látták, mindig a legodaadóbb támogatói voltak a bécsi kormány centralisztikus törekvéseinek.

Ferenc Ferdinánd trónörökös éppen alkotmányukhoz való ragaszkodásuk és szabadságszeretetük miatt fanatikusan gyulölte a magyarokat. Politikai terve az volt, hogy a nemzetiségeknek a magyarság ellen való izgatásával fogja meggyengíteni és letörni nemzeti eronket. Olyan Ausztriát akart alkotni, amelyben Magyarország nemzeti szempontból vegyes területei az anyaország alkotmányától elszakítva és a Habsburgok közvetlen uralma alá kerülve, a magyarság erejét paralizálnák. Féktelen agitáció kezdodött a magyarság ellen. A szlovákokat, akik szlávok ugyan, de más nyelven beszélnek, mint a csehek, arra bíztatták, hogy csatlakozzanak az osztrákhu csehekhez, azok majd autonómiát fognak nekik adni. Az Erdélyben lakó románságot, a Délvidéken lakó szerbséget szintén autonómiák és más tündéri ígéretek eszközeivel izgatták. Horvátországot pedig azzal kecsegtették, hogy külön királyságot fognak belole alakítani. Ebbol a korszakból származnak azok a vádak, hogy Magyarország elnyomta másnyelvu lakosait.

VII.
Elnyomta-e Magyarország a nemzetiségeket?

Könnyu bebizonyítani, hogy ezek a vádak nem igazak, nem egyebek egy-egy igen ügyesen, céltudatosan és óriási anyagi áldozattal vezetett propaganda tetszetos frázisainál. A magyar fajt az egész történelem folyamán jellemezte az idegenek iránt való türelem. A tatár, török dúlás elol menekülve, mindig újabb és újabb emberhullámok érkeztek Magyarország területére. Így kerültek Magyarországra a szerbek, horvátok, románok, rutének, vendek stb. Az örökös háborúzás következtében megritkult népesség surítésére, gazdátlan földek megmuvelésére, mesterségek uzésére német, olasz, francia stb. telepesek érkeztek. A magyar nemzet egyforma vendégszeretettel és jóindulattal fogadta valamennyit. Ha a magyar nép türelmetlen lett volna a más fajtájú és más nyelvu népekkel szemben, akkor nem engedte volna be területére mindezeket az idegen népelemeket. A magyarság azonban annyira nem volt türelmetlen, hogy az idegeneket, ha hasznos ipart uztek, vagy egyébként a közérdek javát szolgálták, még különös kiváltságokban is részesítette.

A Magyarország területén megtelepedet, alacsonyabb muvelodési fokon álló nemzetiségeknek igyekezett segítségükre lenni saját kultúrájuk kiépítésében. A román nyelvnek például mi magyarok adtunk eloször nyomtatott formát, az elso román könyvet, a román nyelvu Bibliát a mi nagy erdélyi fejedelmünk, Bethlen Gábor nyomatta. Ugyanez volt a helyzet a késobbi idokben is, aminek egyik bizonysága, hogy az erdélyi románság körében ma is kevesebb az analfabéták száma, mint a régi román királyságban.

Dr. O. Ghibunak, a nagyszebeni görög-keleti érsekség iskolai felügyelojének adatai szerint 1914-ben a Magyarországon lakó román anyanyelvu lakosokból minden 1016 lélekre jutott egy tisztán románnyelvu iskola. Ugyancsak 1914-ben, Romániában csak minden 1418 lakosra jutott egy elemi iskola. Íme, annak a magyarázata, hogy a magyar rabságban élo románok között miért volt kevesebb az analfabéták száma, mint a szabad Romániában. A szintén román forrásból származó 1929. évi adatok szerint Erdélyben csak minden 1923 magyar lélekre jut egy elemi iskola, de ez sem tisztán magyarnyelvu, mert három tárgyat tisztán román nyelven tanítanak benne. Nyilvános joga nincsen mindegyiknek. Állami segélyt sem kapnak. Holott "a magyar elnyomás" korszakában az egyházak által fenntartott tiszta nemzetiségi nyelvu iskolában nemzetiségi nyelven muködo tanító fizetésének egyharmad részét is a magyar állam fedezte. De még ha ezeket a különbségeket nem is vesszük számba, az imént említett két szám egymagában is eleget beszél: Trianon elott minden 1016 román ajkú magyar állampolgárnak volt egy elemi iskolája. Ma ellenben csak minden 1923 magyar ajkú román állampolgárnak van egy elemi iskolája.

Hogy a magyar nemzet mindig türelmes volt a nemzetiségekkel szemben és nem igyekezett semmiféle eroszakos eszközzel megmagyarosítani oket, annak a legjobb bizonysága, hogy ezek a nemzetiségek annyi száz esztendo múlva még mindig itt vannak; megorizték osi nyelvüket és faji sajátságaikat. Budapest környékén még ma is vannak sváb falvak, ahol a lakosság németül beszél. Mária Terézia korában francia telepeseket hoztak be Bácskába. Ezek a telepesek francia nevet adtak a falvaiknak, mint: Saint Hubert; vagy félig francia, félig magyar nevet; mint Mercifalva. Saint Huberten, Mercifalván ma már hiába keresne az ember franciát, legfeljebb a régi francia nevek mutatnak a lakosság eredetére. A régi francia telepesek utódai tudniillik mind - németül beszélnek. Beolvadtak a környéken lakó sváb lakosságba. Lehetséges lett volna ez, ha a magyarság eroszakosan magyarosította és elnyomta volna az országába került nemzetiségeket? Ha a magyarok elnyomták volna a svábokat, lett volna a svábokban annyi aszszimiláló ero, hogy magukba olvasszák a hazájuktól messze elszakított franciákat?

De menjünk tovább. Számtalan esetet tudnánk fölsorolni, amikor Magyarországon nem a nemzetiségek lettek magyarokká, hanem a magyarság olvadt be az oket környezo nemzetiségek közé. Erdélyben osi magyar falvak voltak, amelyek a beszivárgó románságba fölszívódtak, és teljesen elrománosodtak. Számos nagy román politikus félre nem ismerheto magyar nevet visel. Mihályi Tivadar, a magyarellenes román politikus, maga jelentette ki, hogy az o nagyapja még magyar volt.

Az igazság az, hogy a háború elotti Magyarország - nemzetiségi szempontból - Európa legtürelmesebb országa volt. A világháborút megelozo években, a türelmetlen nacionalizmusok korszakában, alig volt vegyes népességu ország, ahol a többségben lévo fajra ne törekedett volna a nemzeti kisebbségek fölszívására és ebbol a célból ne üldözte és ne nyomorgatta volna a nemzetiségeket. Magyarország akkor sem élt ezekkel az eszközökkel. Pedig akkor még nem voltak kisebbségi szerzodések, amelyek nemzetközi kötelezettséggé emelték a kisebbségek jogainak a tiszteletben tartását.

De ne felejtsük el: az osztrák-magyar monarchia keretében élo Magyarország akkor sem nyomhatta volna el a nemzetiségeit, ha ez, - mint ahogy nem volt - szándéka lett volna. Magyarország osi közjogát elnyomorította az Ausztriához való tartozás, a bécsi kormányzat centralizáló törekvéseivel szemben mindig csak hiányosan érvényesült a magyar akarat. 1867. óta ugyan alkotmányunk volt, ez azonban csak amolyan látszat-alkotmányosság volt, amelyben nem a nemzet akarata, hanem mindig a bécsi parancs érvényesült. Bécs pedig mindig pártfogolta a nemzetiségeket, mert centralizáló politikájában oreájuk támaszkodott.

Ha volt elnyomás Magyarországon, akkor a magyar nemzet volt elnyomott, nem pedig elnyomó, maga is áldozata a bécsi centralizáló törekvéseknek. A világháborút közvetlenül megelozo évtizedben Magyarország olyan belpolitikai válság idejét élte, amelyben azért kellett a nemzetnek harcolnia, hogy tiszta magyarokból álló ezredek szolgálati és vezényleti nyelve ne Ausztria német nyelve legyen, hanem a nemzet magyar nyelve. Az a nemzet, amely arra kényszerült, hogy ilyen elemi jogokért küzdjön, az a nemzet, amely ebben a küzdelemben elbukott Bécs önkényuralmával szemben, közben el tudta volna nyomni az eroteljes bécsi támogatást élvezo nemzetiségeket? Ugye ez képtelenség?

Még egy jellemzo adat: Magyarországon a háború elott 300.000 görög katolikus hívo élt. Ezeknek a papjuk vagy román, vagy rutén nyelven misézett , amibol a derék magyarok persze egy szót sem értettek. 1868-ban 52 magyar egyházközség Hajdúdorogon tartott kongresszusán mozgalmat indított a magyar liturgia kivívására. 300.000 magyarnak ez az értheto óhajtása csak 1912 novemberében ment teljesedésbe. Ami ugye a "magyar elnyomást" bizonyítja? A nemzetiségek elott minden pálya, minden foglalkozás nyitva állott, igen sokan közülük tüneményes karriert futottak be. Egyetemi tanárok, foispánok, tábornokok, kúriai bírák, magas rangú hivatalnokok lettek nemzetiségi származású emberekbol. Köztudomású, hogy a római katolikus egyház fopapjai között igen sok volt, sot igen sok még ma is a tót származású ember. Közülük három egymást követte a legmagasabb egyházi méltóságban, a prímási székben. A görög keleti egyházhoz tartozó híveknek megengedték, hogy külön szerb és külön román egyházban szervezkedjenek, a nemzetiségi egyházaknak, a nemzetiségi kultúregyesületeknek megengedték, hogy iskolákat állítsanak föl.

A régi Magyarországon tehát nem emelték elvvé, hogy csak állami iskolákat szabad fölállítani, (mint Jugoszláviában), nem volt szokásban a névelemzés, mindenki vallhatta magát olyan nemzetiségunek, amilyennek jónak látta és a gyermekeit küldhette abba az iskolába, amelyikbe neki tetszett. A magyar állam ezt nemcsak hogy nem igyekezett megnehezíteni, hanem magára vállalta még a nemzetiségi egyházakban muködo papok és a nemzetiségi egyházak iskoláiban alkalmazott tanítók fizetésének egy részét is. Mert a háború elotti "elnyomó" magyar állam megértette azt, amit a háború után keletkezett "fölszabadító" államok nem akarnak megérteni, hogy a kultúra minden nyelven, minden formában egyetemes emberi érték, azt istápolni és támogatni tehát állami kötelesség akkor is, ha az a kultúra kisebbségi és nemzetiségi kultúra.

A magyar állam azonban nemcsak kulturális, hanem gazdasági téren is a legjobb indulattal viseltetett a nemzetiségek iránt. A magyar iparpártolási akció például nemzetiségi vidéken, a tót földön és Erdély román vidékein létesítette a legtöbb gyárat azért, hogy a szegény hegyi lakosságnak legyen valami kereseti alkalma. A kilencvenes években Egán Ede vezetése alatt nagy állami segélyakciót indítottak a rutén nép gazdasági fölsegítésére. A rutén parasztok fajtehenet, háziipari szerszámokat, olcsó kölcsönöket kaptak, ami az államnak sok milliójába került. (Ugyanezek a rutének ma éhen vesznek a cseh szabadságban!)

Az elszakított nemzetiségek, amíg magyar uralom alatt voltak, gazdasági téren nemcsak gyarapodtak, hanem erosen terjeszkedtek. Elég, ha itten a nemzetiségi bankok szívós és öntudatos munkájára utalunk. Erdélyben az Albina bank ügynökei mindenütt megjelentek, ahol magyar földbirtokos birtoka árverésre került. A birtokot megvették, - néha a forgalmi értéken felüli áron is - azután kiparcellázták román nemzetiségu földmuvesek között. Az "elnyomott" erdélyi románok tehát sikeres gazdasági offenzívát folytattak az "elnyomó" magyar faj ellen. Elonyomulásuk annyira veszedelmes volt, hogy komoly gondot okozott a magyar faj sorsát félto politikusoknak.

Mindezek azt bizonyítják, hogy a nemzetiségek Magyarországon nemcsak jogilag, hanem tényleg is minden tekintetben a magyarokkal egyenlo helyzetet élveztek. Az utódállamok államférfiai számára, akik azt állítják, hogy a háború elotti Magyarország elnyomta a nemzetiségeit, volna egy indítványunk: a területükön élo magyarság számára a mai "demokratikus szabadság" és "kisebbségi jogvédelem" helyett biztosítsák azt az "elnyomást", amelyben a nemzetiségek nálunk részesedtek. Az idegenbe szakadt magyar nemzetiségi kisebbségek ezzel az állapottal nagyon meg lesznek elégedve.

VIII.
Trianoni szabadság Közép-Európában.

Most pedig lássuk a trianoni nagy szabadságot, lássuk, milyen eredménnyel járt az, hogy Magyarország feldarabolásával újra rendezték Közép-Európa térképét? Horvátországot nem számítva, Magyarországtól elszakítottak több mint tízmillió lakost. Ennek a tízmillió lakosnak csak 47 százaléka fajrokon azokkal az államokkal, amelyekbe bekebelezték oket. 53 százalék az illeto utódállamtól idegen, több mint 30 százalék, 3.424.000 tiszta fajmagyar. Ma a magyar fajnak mindössze 66,5 százaléka él Csonka-Magyarország területén; 33,5 százalékot Trianon arra kényszerített, hogy akarata ellenére idegen államnak legyen alattvalója.

Ez pedig annál kirívóbb és képtelenebb igazságtalanság, mert a tolünk elszakított 3.424.000 fajmagyar közül több mint másfélmillió olyan területen lakik, mégpedig számbaveheto idegen fajvegyülék nélkül, amely határos a Magyarországnak meghagyott területtel. A Csallóköz, Érsekújvár, Komárom, Losonc, Kassa környéke, az északkeleti Kárpátok alja, Szatmár, Zilah, Nagyvárad, Arad, Szabadka környéke színtiszta magyar vidék, a trianoni határvonal véges-végig egy tömbben élo magyarság testébe vágja bele a maga égeto sebhelyét. Miért kellett elkövetni ezt az égbekiáltó igazságtalanságot? A legkülönfélébb indokokból. Egyszer azért, mert a cseheknek stratégiai és kereskedelmi okokból a Duna vonala kellett. Másszor azért, mert a kapzsi osztozkodók ragaszkodtak ahhoz, hogy megkapjanak egy kész vasúti vonalat. Ismét másszor azért, hogy a hódítók eloorspozíciókat tolhassanak le a nagy magyar Alföld szívébe.

Az okok a helyi viszonyok szerint változtak. Csak éppen azt az egy okot nem lehet a trianoni határ mellett felhozni, hogy az új rendezés egészségesebb viszonyokat teremtett Közép-Európában és hogy a trianoni asztal mellett kirajzolt új államok határai jobban megfelelnek a nemzeti egység követelményeinek. Párizsban hamis fikciókkal dolgoztak, amelyek a gyakorlati életben csakhamar ország-világ szemeláttára bebizonyították a képtelenségüket.

Jugoszlávia.
Jugoszlávia például annak a hazug fikciónak köszönheti létét, hogy a horvátok és szlovének csak abban különböznek a szerbektol, hogy görög-keleti helyett római katolikusok és a cirill betu helyett a latin írást használják. A Trianonban megalkotott Jugoszláviának, ennek az állítólag egységes államnak, hat feje van, mint egy csodálatos szörnyszülöttnek. És mind a hat fej másfelé akar menni. Az albánok, bolgárok, olaszok és magyarok mind-mind sóvárogva néznek arra a velük szomszédos országra, melyet még mindig igazi hazájuknak tekintenek. Az európai lelku horvátokat és szlovénokat egy világ választja el a balkáni lelku és kultúrájú szerbektol. A szerbek imperialista túlsúlyra törekednek. A horvátoknak pedig minden okuk megvan rá, hogy visszakívánják azt az idot, amikor a magyarokkal egy államközösségben éltek és élvezték az irlandi home rule-hoz hasonló szélesköru, nemzeti érdekeiket biztosító országos autonómiát, amikor Zágráb nem volt alárendelt jelentoségu vidéki városa egy nagy országnak, hanem igazi fováros, a horvát autonómia életmuködésének centruma, az alkirályi hatalommal rendelkezo horvát bánnak a székhelye. A horvátok számára a trianoni szabadság azt jelentette, hogy a belgrádi "egységes nemzeti parlamentben" legyilkolták Radics Istvánt, a horvát nemzet vezérét, aki népe számára igazságos és egyenlo elbánást követelt; továbbá hogy szerb diktatúrát kellett a "fölszabadított" horvát nép forradalmi törekvései ellen csinálni.

Csehszlovákia.
Csehszlovákia arra a hazug fikcióra épült föl, hogy a cseh és a szlovák nép nem két külön szláv fajta, hanem egyetlenegy egységes nép: cseh-szlovák nemzet. A csehek terjesztették ezt a legendát. Mindenki elhitte nekik ezt a hazugságot, csak éppen a foérdekelt, a szlovák nemzet nem. A szlovákok érzik a maguk nemzeti különállásukat és ahhoz büszkén ragaszkodnak. A háború alatt, mikor a szlovák katonák még önfeláldozó huséggel harcoltak a magyarok oldalán, a cseh vezérek, akiknek érdekük volt, hogy a szlovák nép önkéntes csatlakozásának a látszatával hintsenek port a világ szemébe, Pittsburghben valóságos szerzodést kötöttek az Amerikába kivándorolt szlovák egyesületek vezetoivel. Ebben az úgynevezett "pittsburghi szerzodés"-ben teljes autonómiát ígértek a szlovákoknak arra az esetre, ha Csehországgal közös állam alapítására vállalkoznak. A trianoni szerzodés megteremtette azt a "Csehszlovákiát", amely után a csehek esengtek. A csehek azonban mihelyt nyeregbe kerültek, hallani sem akartak többé a szlovákoknak ígért autonómiáról. A pittsburghi szerzodést egyszeruen letagadták. Masaryk elnök, aki maga is aláírta a szerzodést, kijelentette, hogy az nem érvényes. Aki ma a szlovák terület autonómiáját követeli, azt detektívek figyelik, csendorök elfogják, bírák elítélik Csehszlovákiában. Példa rá Tuka egyetemi tanár esete, akit tizenöt évi fegyházra ítéltek azért, mert meg nem alkuvó szóvivoje volt a szlovák autonómia-törekvéseknek.

Még kirívóbb a rutének-lakta Ruszinkó esete. A csehek Saint Germain-en-Laye-ben 1919. szeptember 10-én szerzodést kötöttek a nagyhatalmakkal. Ebben a kisebbségi jogokat biztosító szerzodésben a csehek kötelezettséget vállaltak arra, hogy a rutének autonómiáját biztosítják. A pittsburghi szerzodést a csehek csak az amerikai szlovákok egyesületeinek a kiküldötteivel, tehát csak a szlovákok egy csoportjával kötötték. Ennek a csoportnak semmiféle formális megbízása nem volt arra, hogy a szlovákok összessége nevében járjon el. Masaryk elnök éppen ezt használta föl ürügyül, hogy az autonómiájukat követelo szlovákokkal szemben a pittsburghi szerzodés érvényességét megtagadja. A Saint Germain-en-Laye-i szerzodést azonban a csehek azokkal a hatalmakkal kötötték meg, amelyeknek köszönhették az egész birodalmukat. Ezt a szerzodést nem lehetett letagadni. Nagyon csalódik, aki ezek után azt hiszi, hogy a csehek legalább ezt az ígéretüket teljesítették. Szó sincsen róla. A csehek nem vonják kétségbe a Saint Germain-en-Laye-i szerzodésben elvállalt kötelezettségüket. Azonban ennek dacára egyszeruen nem tesznek eleget a magukra vállalt obligónak és nem valósítják meg a rutén föld autonómiáját. Érdekes esete ez annak, amikor a szerzodésben elvállalt kötelezettségek értékére a gyozok oktatják ki a legyozötteket.

Az új állam megalakulása után Amerikából hoztak haza egy rutén urat, Zsatkovics Gergely Ivánt és megtették Ruszinszkó kormánybiztosává. Ez az úr a ruténeket sújtó terror cinikus példáit látva, 1921. május 16-án felháborodott hangon írott manifesztumban adta be lemondását.

Ha a hódító csehek így bánnak el azokkal a ruténekkel és szlovákokkal, akiket állítólag fölszabadítottak, el lehet képzelni, a Magyarországtól elszakított részeken milyen sorsuk van a magyaroknak, a németeknek, a lengyeleknek és a románoknak. Mert ne felejtsük el: Csehszlovákiában a szerbeket, horvátokat és szlovéneket kivéve, megtalálhatjuk mindazokat a nemzetiségelvet, amelyek annyira tarkává tették az Osztrák-Magyar Monarchia etnográfiai térképét.

Románia.
Nagyrománia megalkotásával sem volt több szerencséjük a gyozoknek, mint Jugoszláviával vagy Csehszlovákiával. Románia óriáskígyóhoz hasonlít, amely magánál nagyobb zsákmányt nyelt le. A zsákmány lecsúszott a torkán, de a kígyó tehetetlenül vergodik. Nem tudja zsákmányát megemészteni. Egy tömör, összefüggo, százszázalékos magyar terület van a kellos közepén, ezt a magyar tömböt pedig magyar-román vegyes lakosságú korridor kapcsolja össze Magyarországgal. Ugyanekkor hatalmas tömeg németséget kellett befogadnia; vannak bolgárai, szerbjei, törökjei, tatárjai s mindennek a tarka, különféle kultúrájú, különbözo irányba húzó lakosságnak a kormányzásához nincsen megfelelo hivatalnok-garnitúrája. Erdély a magyar uralom idejében teljesen nyugat-európai kultúrájú országrész volt. Ó-Románia pedig, a nagy román szabadság mellett, félázsiai barbár ország maradt. Hiába fuzték össze ezt a két országrészt Trianonban, Erdély és Ó-Románia soha sem fogják megérteni egymást. Ennek bizonysága, hogy az egyesülés óta az ókirályság és Erdély politikusai állandóan a legélesebb harcban vannak egymással. Az óromániai politikusok, ahelyett, hogy saját országukat igyekeztek volna hozzáemelni Erdélyhez, Erdély gazdasági, kulturális és szociális szerveit igyekeztek lezülleszteni az ókirályság színvonalára. Miközben belpolitikája s közéleti korrupciója világbotrányokat idéz föl, az "egységes" nemzeti Románia rengeteg nemzeti kisebbséggel megspékelve, menthetetlenül züllik. Valószínuleg azért, hogy a csehszlovák köztársaság filozófus elnökének ezt a mondását igazolja: "Amely ország eroszakot alkalmaz a kisebbségeivel szemben, az menthetetlenül romlásra ítéli saját erkölcseit." (Mellesleg megjegyezve, Masaryk saját országában is csak elméletben hirdeti, de gyakorlatban nem alkalmazza ezt a megcáfolhatatlan bölcsességet.)

Egy Ausztria helyett négy.
A trianoni bölcsek a megdöntött Osztrák-Magyar Monarchia romjain így rendezték Közép-Európa térképét. Fölbontották Ausztriát, hogy ne turjenek Európában sok nemzet fölött zsarnokoskodó egy államot. És egy Ausztria helyett csináltak csehekbol, morvákból, szlovákokból, lengyelekbol, magyarokból, németekbol, kisoroszokból álló Csehszlovákiát; csináltak románokból, németekbol, szerbekbol, bolgárokból, törökökbol, tatárokból, cigányokból álló Romániát; csináltak szerbekbol, bosnyákokból, horvátokból, szlovénekbol, törökökbol, montenegróiakból, vendekbol, románokból, albánokból, olaszokból, cincárokból álló Jugoszláviát. Vagyis csináltak egy Ausztria helyett négyet.

Fölszabadították a szlovákokat, a ruténeket és odaadták oket a cseh iga alá. Fölszabadították az erdélyi szászokat és odaadták oket a román iga alá. Fölszabadították a horvátokat és odaadták oket a szerb iga alá. Vagyis csináltak egy állítólagos zsarnok helyett négyet. Mégpedig négy igazit. Az elzászi kérdést elintézték. De a csehszlovák köztársaságba belekergettek több mint egymillió magyart, Romániába majdnem kétmilliót, Jugoszláviába több mint félmilliót, és Ausztriába is hatvanötezret. Vagyis csináltak egy Elzász helyett négyet.

Seton Watson, írói nevén Scotus Viator angol publicista a háború elott Ausztriának és különösen Magyarországnak a legnagyobb ellensége volt. Hitelt adva mindazoknak a rágalmaknak, amelyekkel ellenségeink igyekeztek befeketíteni bennünket, állandóan azért támadta Magyarországot, hogy elnyomja a területén élo nemzetiségeket. Ha Magyarországot fölosztották, abban fo része volt Seton Watson, másképpen Scotus Viator agitációjának. Nos, kérdezzék meg most ezt a Seton Vatsont, ezt a Scotus Viatort, mi a véleménye a Közép-Európában teremtett új állapotokról? Kérdezzék még tole, mi a véleménye arról a módszerrol, amellyel az utódállamok a nemzeti kisebbségeket kezelik?

Seton Watson, másképpen Scotus Viator, nyíltan elismeri, hogy az új rendezés nem érte el a célját, mert a csehek, a románok és a szerbak zsarnoksága a nemzeti szabadságok szempontjából sokkal rosszabb helyzetet teremtett a háború elottinél.
Ha valaki nem akar nekünk hinni, higgyen Seton Watsonnak vagy más néven Scotus Viatornak!

IX.
Országhatár és történelmi jog.

Amikor a szövetséges és társult hatalmak a magyar kormánynak a végleges békefeltételeket átnyújtották, ezt egy levél kíséretében tették, amelyet Millerand írt alá. Ez az antant álláspontját megmagyarázó kísérolevél - amelyre késobb más vonatkozásban még visszatérünk - elismeri, hogy az új határok a magyar népesség egyes gócait más államok szuverenitása alá juttatták. Azután így folytatja: "Erre azonban nem lehet hivatkozni azzal az állítással, hogy jobb lett volna nem bolygatni a régi területi állapotot. A dolgok meglévo rendje, még ha ezeréves is, nem jogosult a jövore nézve, ha igazságtalannak találtatott."

Ezeréves történelmi jog, ezeréves küzdelem és szenvedés, amellyel a magyar nemzet csaknem változatlanul megtartotta régi birtokállományát, mind semmi sem volt a trianoni ítéloszék elott. Hogy a dolgok ezeréves rendje miért találtatott igazságtalannak, azt nem árulja el a kísérolevél. Ez azonban nyilvánvalóan arra akar célzás lenni, hogy a csehek és románok érvelése szerint a honfoglaló magyarok fegyverrel kényszerítették rá akaratukat az itt talált szláv és román népekre.

A honfoglaló magyarság azonban. a késobbi Magyarország területén nem talált pontos határokkal rendelkezo államalakulatot, a gyéren népesített területen a nagy tömegirtások után megmaradt néptörmelékek rendezetlen összevisszasága gomolygott. Igaz, ezekre a néptörmelékekre a bevonuló magyarság fegyverrel kényszeríttette rá a maga akaratát. De ha a magyar nemzet ezer éves birtoklásának a jogát el is vetjük, ha a történelmi jogot azok mellett a népek mellett szólaltatjuk meg, amelyeket a honfoglaló magyarság ezerharmincnégy évvel ezelott levert, akkor azt a részt, amelyet Trianon Ausztriának ajándékozott, csak az avar birodalom igényelheti, a Jugoszláviának juttatott részre Bulgária tarthat igényt, a Romániának adott területekért csak a kihalt dákoknak, gepidáknak, besenyoknek szabad jelentkezniük, a Csehszlovákiához csatolt részt pedig egyáltalában ki kell üríteni és tabunak kell nyilvánítani, mert az a magyar honfoglalás idejében jóformán lakatlan volt.

A nagy államalkotó képességekkel felruházott, különösen vitéz magyar nemzet suru vére hullásával fizette meg azt a dicsoségét, hogy egységes birodalmat tudott alapítani azon a veszedelmes területen, amely állandó harctere volt Európának. Már szóltunk róla, hogy ezekben a harcokban, amelyekben a magyarság a tatár és török betörésekkel szemben egész Európának a védobástyája volt, nemegyszer úgy kipusztult az ország népessége, hogy óriási területeket egészen újra be kellett telepíteni. Íme, itt a magyarázata, a magyarság miért nem tudott nemzetiségi szempontból egységes birodalmat alapítani a Kárpátok övezte természetes határok között abban az idoben, amikor a boldogabb nyugati népek a saját nemzeti egységüket megalapították. Nem értünk erre rá, mert véres harcokban Európát, az európai kultúrát kellett a barbár ázsiai betörésekkel szemben megvédelmeznünk.

A magyarság soraiban támadt hiányok betöltésére a XI., XII. és XIII. századokban telepítették be királyaink a németeket, olaszokat, franciákat, a palócokat, kunokat, jászokat. Az önvédelmi harcokban elnéptelenedett Erdélybe a XIII. században szivárgott be az a havasi pásztornép, amelynek utóda a mai román nép. A román nép oseinek így semmi közük sem volt a dákokhoz, még kevesebb közük volt a dákokat fegyverrel levero rómaiakhoz. Az észak-keleti Kárpátokban levo óriási birtokaikra a XV. század végén telepítették be a magyar királyok a tatár hódítások miatt hontalanná vált kisorosz tömegeket, a ruténeket. Ugyanekkor kerültek a zártterületu Magyarország testének déli részébe a törökség elol menekülo szerbek. A betelepített és Magyarországon menedéket kereso idegen népcsoportok Magyarországon igazi hazájukra leltek, ahol a magyar kultúra hatása alatt az o kultúrájuk is kivirágzott.

A magyar nemzet ezer éven keresztül karddal a kezében védelmezte a Nyugat kultúráját a Kelet ellen és fáradhatatlan kultúrmunkával civilizálta a területén megtelepedett, barbár népeket. Ez az a "dolgok meglevo rendje", amely a Millerand-féle kísérolevélben igazságtalannak találtatott?

X.
Trianon és a népek önrendelkezési joga.

Emlékezik még a világ Wilson békepontjaira? Lehet, hogy már elfelejtette oket. Mi, sajnos, nagyon is élénken emlékezünk rájuk. Mert ezekkel is megtévesztettek bennünket.
A háború utolsó hónapjaiban Wilson még azt hirdette, hogy: "a népeket és tartományokat nem lehet egyik államfelsobbségbol a másikba csatolni, mintha csupán tárgyakról, vagy kövekrol lenne szó valamely játékban".

Abban az idoben pedig, amikor a magyar békedelegáció megérkezett Párizsba, már senki sem beszélt Wilsonról és a népek önrendelkezési jogáról. Csak a magyar békedelegáció. A magyar békedelegáció, miután a lehetetlen föltételeket megkapta, kötetekre rugó vastag tanulmányokban mutatta ki, hogy a tervezett rendezés történelmi, földrajzi, gazdasági és jogi szempontból teljesen tarthatatlan. Ami a területi kérdéseket illeti, a magyar békedelegáció jegyzéke nem helyezkedett arra a kényelmes álláspontra, hogy egyszeruen tiltakozzék az ezeréves határok megbontása ellen. Hanem felállította azt a követelést, hogy szavaztassák meg az elszakadásra ítélt területek lakóit, kívánják-e, hogy oket a szomszédos államokhoz csatolják? Kérdezzék meg az állítólag elnyomott szlovákoktól, akarnak-e a csehekbe beolvadni? Kérdezzék meg a ruténeket, akik már Rákóczinak is hu katonái voltak, akarnak-e kiszakadni a magyar állam közösségébol? Kérdezzék meg a szerbektol, az erdélyi románoktól, saját érdekükben helyesnek tartják-e, hogy balkáni nívón élo fajtestvéreikhez csatlakozzanak? Kérdezzék meg a horvátoktól, véget kívánnak-e vetni annak az államközösségnek, amelyben a magyar nemzettel egyetértve nyolcszáz évig éltek?

Ugyebár, morális szempontból és a józan ész szempontjából ez lett volna az egyedüli elfogadható eljárás? A szövetséges és társult hatalmak békedelegátusai azonban a morál és a józan ész megcsúfolásával elvetették ezt a magyar indítványt. Miért? Erre válaszul idézhetünk itt egy hivatalos és egy nem hivatalos indokolást. A hivatalos indokolás Millerand imént említett kísérolevelében ezt mondja: "Igaz, hogy a magyar békedelegáció azzal érvel, hogy a békefeltételek sehol sem rendeltek el népszavazást. Ha a szövetséges és társult hatalmak fölöslegesnek tartották, hogy a népesség ilyen irányú megkérdezéséhez folyamodjanak, ez azért történt, mert meggyozodtek róla, hogy ha ez a megkérdezés az oszinte véleménynyilvánítás teljes biztosításával történnék, nem vezetne számbavehetoleg más eredményre, mint amilyenre Közép-Európa néprajzi viszonyainak és nemzeti aspirációinak tüzetes vizsgálata vezette a hatalmakat." Az elso olvasásra nyilvánvaló ennek az érvelésnek a képtelensége. Mi volt hát az az igazi ok, amely a hatalmakat visszatartotta a népszavazás elrendelésétol? Ezt a diplomatáknál szokatlan oszinteséggel megmondja André Tardieu, a békeszerzodést elokészíto legfontosabb bizottságok tagja, aki a Clemenceau eloszavával ellátott "La paix" címu könyvében ezt írja: "Választanunk kellett a népszavazás és Csehszlovákia megalkotása között." Ez az igazi! MiIlerand kísérolevelének az érvelésével szemben Tardieu már elismeri, hogy egy esetleges népszavazás lényegesen más eredményt hozott volna, mint a trianoni szerzodés.

Mi lett volna, ha elrendelik a népszavazást? Erre, azt hisszük, a szétdarabolt ország többi része helyett is megfelelt az a kicsiny terület, amelyen végre mégis népszavazás döntött a hovatartozás felol. A magyar kormány, hogy az Ausztriának ajándékozott Nyugat-Magyarország sorsának végleges békés rendezését elintézze, megegyezett a bécsi kormánnyal, hogy az elszakításra ítélt terület egy kis részének, Sopron és környékének hovatartozása fölött népszavazás határozzon.

Közbevetoleg meg kell jegyeznünk, hogy ez a soproni népszavazás semmiképpen sem hasonlítható össze azokkal a népszavazásokkal, amelyeket például a német-lengyel határrendezés érdekében Sziléziában tartottak. A sziléziai népszavazást a békeszerzodés rendelte el. A soproni népszavazás ellenben a két érdekelt kormány külön megegyezésének a következménye volt. Sziléziában komoly területek, egész tartományok sorsa fölött döntöttek. A soproni népszavazásban, ellenben Sopron városán kívül csak hét falu nyilváníthatta akaratát. A soproni népszavazás tehát semmit sem változtat azon a tényen, hogy a trianoni szerzodés az egész vonalon mellozte a magyar kormánynak a népszavazás elrendelésére vonatkozó kívánságát, s az érdekeltek megkérdezése nélkül döntött az elszakításra ítélt állampolgárok sorsa fölött.

Mindez azonban nem fokozhatja le a jelentoségét annak a ténynek, hogy a soproni népszavazáson fényesen gyozött a magyar államhoz való tartozás akarata. Sopron azóta viseli Magyarországon a "civitas fidelissima", a leghuségesebb város nevet. Szilárd meggyozodésünk, hogy az ország többi részének a lakossága, a szlovákokat, románokat, németeket, szerbeket, horvátokat is beleértve, nem hozott volna más határozatot, mint a soproniak. Nem is szólva arról a 3.424.000 magyarról, akit arra kényszerítettek, hogy magyar állampolgárságát számára idegen és ellenséges érzületu ország állampolgárságával cserélje föl. Vajon erre a 3.424.000 magyarra is vonatkozik a Millerand kísérolevelének az az állítása, hogy az "oszinte véleménynyilvánításuk nem vezetett volna más eredményre, mint amit a legfelsobb béketanács az o megkérdezésük nélkül elhatározott"?

XI.
Trianon úgy a megmaradt, mint az elszakított részek gazdasági virágzását tönkretette.

A magyar igazsággal szemben a külföldön gyakran jóhiszemu és jóindulatú emberek is ezzel érvelnek: "Lehet, hogy a trianoni szerzodés súlyos helyzetbe hozta a magyar nemzetet, s hogy a magyarság viszonyai ma sokkal rosszabbak, mint amilyenek voltak a háború elott. Végeredményben azonban ez a békeszerzodés mégis számos más, a háború elott magyar uralom alatt álló nép megelégedését és boldogulását eredményezte. Ezért nem lehet a trianoni szerzodést elítélni, hiszen a hasonló rendezéseket mindig a változások teljes mérlege szerint kell elvetni vagy elfogadni."

Fölvetodik tehát a következo kérdés: Sikerült-e a háború elotti Magyarország fölosztásával olyan újabb gazdasági közösséget teremteni, amely a régi rendnél jobban szolgálja Európa és az érdekelt földterület lakóinak az érdekeit?

A Párizsba küldött magyar békedelegáció elore megjósolta, hogy a trianoni béke Magyarország régi területének széttépésével katasztrofális helyzetet fog teremteni, mert egyformán tönkreteszi úgy Csonka-Magyarország, mint az elszakított részek gazdasági virágzását. A háború elotti Magyarország olyan istenáldotta terület volt, amelyen az egyes részek termelése és szükséglete kiegészítette egymást. A Kárpátok lejtoin lévo hegyes vidék és Erdély erdokben és bányákban gazdag terület volt, ellátta az Alföldet fával, sóval, mindenféle érccel. Viszont az ország középso sík területe a hegyes vidéket gabonával és mindenféle mezogazdasági termékkel táplálta.

A magyar békedelegáció érvelése természetesen ezen a téren is süket fülekre talált. A trianoni szerzodés megalkotása óta azonban eltelt tíz esztendo. Ez a tíz esztendo a gyakorlati tapasztalatok sokaságával felel arra a kérdésre, hogy a trianoni rendezés gazdasági következményeit helyesen látta-e a magyar békedelegáció? Elore bocsátjuk, hogy ezt a kérdést itt nem az elszakított magyarság szempontjából vizsgáljuk. Az elszakított magyarságnak különleges gazdasági üldözést kell elszenvednie, errol beszélni fogunk még azokban a részekben, amelyekben azt fejtegetjük, hogy az utódállamok mennyire tartották meg a kisebbségek védelmére kötött nemzetközi szerzodéseket? Itt a mérleget az egész elszakított terület lakosságának, tehát a Csehszlovákiához csatolt tótoknak, a Szerbiához csatolt szerbeknek és horvátoknak, a Romániába bekebelezett románoknak a szempontjából is vizsgáljuk.

A fölvetett kérdésre pedig az a felelet, hogy hosszú évszázadok egymásra utaltsága után a mesterséges szétszakítás gazdasági tekintetben szélhüdött, nyomorúságosan tengodo területekké tette a régi Magyarországnak hegyes és sík vidékeit egyaránt. A hegyvidék lakossága új hazájában sem tudja megtalálni gazdasági életének a bázisát. A szerves kiegészíto területeitol elszakított síkvidék pedig Csonka-Magyarország formájában szintén nehéz gazdasági helyzetbe került. (Ennek egyik jele, amit az érdekelt idegen országok már saját tapasztalataikból is kezdenek észlelni, hogy a tönkretett Magyarország, mint fogyasztó, mindjobban elvész az iparcikkeket termelo országok számára.)

A trianoni szerzodés tehát Magyarország földarabolásával nemcsak a mai Magyarország gazdasági életére, de a "felszabadított területekre" is végzetes hatással volt azáltal, hogy a termelés és áruforgalom normális alapjait teljesen megsemmisítette. A romlást a legyozöttek büntetésül kapták, de ugyanezt nyerték a gyozok jutalom címén.

Annak az igazolására, amit így általánosságban mondottunk, néhány jellegzetes statisztikai adatot fogunk itt fölvonultatni. A Csehországhoz csatolt Felvidék ipari szempontból a magyar kormányok különös kedvezését élvezte. Felso-Magyarország a régi Magyarország területének 19, lakosságának pedig 17 százalékát foglalta magában, a magyar költségvetésekbe beállított iparfejlesztési segélyeknek ellenben 33,1 százalékát kapta, az államsegélyben tehát sokkal nagyobb arányban részesedett, mint ahogyan az akár a területéhez, akár lakosságához arányítva megillette volna. A magyar kormány ugyanis abból indult ki, hogy a terméketlen földön élo szegény tót lakosságnak új munkaalkalmakat kell nyújtani. Ilyen támogatás mellett csakhamar viruló ipar fejlodött ki a Felvidéken. Ez a fejlodés azonban nyomban megtört, amint a Felvidéket elcsatolták Magyarország többi részétol, ahol addig a tótföldi ipar biztos piacra talált a portékái számára és hozzácsatolták Csehországhoz, amely ipari szempontból a régi monarchia egyik legfejlettebb területe volt. A cseh iparnak nem új konkurenciára, hanem új fogyasztóterületre van szüksége. Ezért megkezdodött a Felvidék iparának rendszeres tönkretétele.

Nem részletezzük, hogy a cseh kormány milyen tarifális intézkedésekkel, adótechnikai trükkökkel igyekezett a cél elérésére. Annak az illusztrálására, hogy a történelmi Csehország iparát milyen egyoldalú kedvezésekkel favorizálják a Felvidék iparával szemben, itt csak a közszállítások statisztikájára hivatkozunk. A felso-magyarországi gyárak, amelyek igen gyakran a cseh iparnál lényegesen olcsóbb árajánlatokat tesznek, az 1925. évi közszállításokban az egész állam területén csupán 3 százalékkal részesedtek, holott a népesség után 27%, terület szerint pedig 33% részesedésre lett volna igényük. Ennek a prágai politikának az eredménye visszatükrözodik a felso-magyarországi gyáriparosok 1926. esztendei évkönyvében. Az évkönyv szerint a Felvidék 112 nagyobb gyárában és bányájában 1914-ben 100 millió, 1926-ban már csak 63 millió munkaórát dolgoztak a munkások. A munkaalkalom tehát a cseh uralom alatt 37 százalékkal csökkent, sot a vasércbányában a csökkenés 40 százalék. Az eredmény? Az eredményt megmutatja a kivándorlási statisztika. Míg a háborút megelozo öt évben - 1909-1913 években - errol a területrol 62.000 ember, addig a cseh uralom alatt - 1922-1926 években - 96.000 ember vándorolt ki. A kivándorlóknak 85 százaléka tót, ami nem arra mutat, hogy a "fölszabadított tótok" nagyon méltányolnák a cseh uralom elonyeit. Ugyanakkor azonban, amikor a tótok osi hazájukból kivándorolnak, mert ez a terület nem tud nekik megélhetést biztosítani, a bevándorló csehek, akik természetesen legnagyobb részükben állami szolgálatban állanak, igen jól megélnek rajta. A Felvidék lakossága régóta eredménytelenül sürgeti, hogy a lakosság arányszáma szerint részesedjék az állami állásokban.

Ha lehet, még rosszabb a gazdasági helyzet a Jugoszláviába bekebelezett részeken, az úgynevezett Vajdaságban. A vajdasági munkáskamara 1928. esztendei évi jelentése szerint a Vajdaság ipara az alig pár éves szerb uralom alatt a 30 év elotti állapotba esett vissza. A gazdasági lehanyatlás természetes következménye a munkanélküliség növekedése. A munkáskamara jelentése szerint 1927-ben a Vajdaságban 52.000 mezogazdasági és 13.500 ipari munkás volt munka nélkül, tehát a Vajdaság minden 10.000 lakosára 478 munkanélküli esett. Ezeket a számokat akkor tudjuk értékelni, ha számba vesszük, hogy Európában a legnagyobb munkanélküliség idején, 1923-ban, sem esett 10.000 lakosra több munkanélküli, mint 286.

A Romániához csatolt területeken sem jobb a helyzet. Az elcsatolt lakosok nemzetiségi különbség nélkül megérzik annak a súlyát, hogy az évezredes gazdasági közösségbol kitépve, egy sokkal fejletlenebb gazdasági rendszernek és korruptságában balkáni színvonalon álló közigazgatásnak lettek a részesei. A Romániához csatolt területek fo termelési formája a mezogazdaság. A mezogazdasági termelés virágzásának egyik csalhatatlan fokméroje a gazda állatállománya. Az állattenyésztés helyzete különösen jellemzo Erdély gazdasági viszonyaira, hiszen ezen a hegyes vidéken a magyar uralom idejében is foképpen állattenyésztéssel foglalkoztak az emberek. Nos, a legutolsó román statisztikai adatok szerint a Magyarországtól elszakított területen a román uralom alatt a szarvasmarha-állomány 24 százalékkal, a sertésállomány 43 százalékkal, a lóállomány 43 százalékkal csökkent. Olyan adatok ezek, amelyek minden más érvelésnél jobban bizonyítják a Romániához csatolt területek gazdasági helyzetének a kedvezotlen voltát és visszafejlodését.

XII.
Miért kellett hát Trianont megcsinálni?

Láttuk, hogy azok a nagyhangú érvek, amelylyel Magyarország ellenségei Magyarország fölosztását igyekeztek megindokolni, a legelso vizsgálatnál teljesen tarthatatlanoknak bizonyultak. Néprajzi szempontból az új határok rosszabb és igaztalanabb helyzetet teremtettek meg a réginél, a történelmi jog a magyar nemzet igaza mellett szól, a békeszerzodés szerzoi maguk elismerik, hogy ha a népek önrendelkezési jogát engedték volna érvényesülni, soha sem teremthették volna meg Csehszlovákiát. Amihez mi hozzátesszük, hogy mai formájukban nem lehetett volna megteremteni a többi utódállamot sem. A szépen kiegyensúlyozott gazdasági egység szétbontása bajt, gondot, nyomorúságot okozott a Csonka-Magyarországnak meghagyott és az elszakításra ítélt területeken egyaránt. Miért kellett hát mégis megcsinálni Trianont? Miért kellett földarabolni azt az ezeréves Magyarországot, amely régi határai között fontos tényezoje volt Közép-Európa békés egyensúlyának?

Talán földrajzi szempontok indokolták az ezeréves egység megbontását? Magyarország a világháború elott a legteljesebb földrajzi egység képét mutatta. Reclus, a nagy francia geográfus, azt mondja róla, hogy: "Ez az ország született ország". És a történelem igazolta a nagy Reclus megállapítását. Mert a természetnek is megvannak a maga kényszeríto törvényei. A Kárpátok magas koszorúja magától értetodoleg lezár egy félkört s ezt alulról szélesen hömpölygo folyamok vízi határa rajzolja ki természetes és logikus egésszé. Az a földterület, amely ilyen egységesen önmagáért való, a maga törvényeit rákényszeríti a politikai fejlodésre is. A történelem folyamán Magyarország alakja - mindig átmenetileg és ideiglenesen, - sokszor változott. Ha olyan kicsi soha nem is volt, mint a mai Csonka-Magyarország, nem egyszer beljebb húzódott az imént említett természetes határoknál. Máskor viszont a lezárt félkörön messze túl terjeszkedett. Volt ido, amikor négy tenger mosta Magyarország határait. De sem a kisebb, sem a nagyobb országforma nem maradt állandó. Nem maradt, mert nem maradhatott. Az országhatárt mindig magához szukítette, vagy magához tágította a Kárpátok karéja és a Délen hömpölygo nagy folyók vonala. Kétségtelen: a jövo is bizonyságot ad rá, hogy a valóságnak örök törvényei vannak, amelyeknek logikájával nem lehet vitatkozni.

Az új rendezés során teremtett lehetetlen állapotok rajzához tartozik az a barbárság is, amellyel a trianoni határok a Kárpátok karéját betölto egységes vízrendszerrel és a háború elotti Magyarország gyönyöruen kiépített egységes vasúti hálózatával elbántak. A Kárpátok lejtoin eredo folyóvizek mind a nagy síkságra ömlöttek és kínálkozva kínálkoztak arra, hogy az Alföldet mesés termékenységuvé tegyék. Ahhoz azonban, hogy ez az ideálisan egységes vízrendszer áldásává legyen az Alföldnek, kívánatos, hogy a folyók alsó és felso folyása egy kézben maradjon. Az árvízveszedelmeket csak úgy lehet biztosan elkerülni, ha az intézkedésre hivatott hatóságok megfelelo muszaki gondozásban részesítik a folyók felso folyását. Trianon után minden folyóvizünk felso folyása olyan országnak a kezébe került, amelyiknek nem érdeke, hogy az árvizeket a gabonatermo magyar Alföld elkerülje. Esztendokkel ezelott, amikor még a vízjelzés legprimitívebb formája is hiányzott, a cseh hatóságok a vizek felso folyásának az áradásáról szándékosan nem értesítették a magyarokat, aminek következtében az áradás a magyar területeket készületlenül találta.

Annak folytán, hogy elvették tolünk a folyók felso folyását, az ország elvesztette hasznosítható vízi eroforrásainak. legnagyobb részét. Vízi ero nyerésére csak az eros sodrású folyók alkalmasak, amelyeknek a hegyiágyát szokták vízduzzasztó gátakkal elzárni. A folyók felso folyásának elvesztése azt jelenti Magyarország számára, hogy másfél millió lóeronyi vízi energiából mindössze 75 ezer maradt rendelkezésére.

Akkor talán általános kultúrérdeket szolgált a háború elotti Magyarország elpusztítása?
Az elvett részeket talán olyan fejlettebb országokhoz csatolták, amelyek magasabb kultúrnívójú életet tudtak biztosítani a magyar állampolgárságuktól megfosztott lakosoknak? Ennek is éppen az ellenkezoje igaz. A kevés analfabétát számláló Magyarország harmadrészét elvették és odaajándékozták a rengeteg analfabétát számláló Romániának. A magyar délvidék lakosait kiszolgáltatták a románokhoz hasonló balkáni színvonalon álló szerbeknek. Még a kultúrállam számba meno Csehországhoz csatolt felvidék muveltségi színvonala is szenvedett az elszakadás következtében, mert a csehek a maguk kultúráját akarják rákényszeríteni erre a területre s ebbol a célból elnyomják a bekebelezett területek osi kultúráját. Magyarország szétdarabolása tehát nem nyeresége, hanem vesztesége az általános európai kultúrának.

Ezt nemcsak mi állítjuk, hanem nemzetközi tekintélyszámba meno, pártatlan bírák is megállapítják. Lord Newton, az angol "House of Lords" jeles tagja, 1920. március 30-án mondott beszédében megcáfolhatatlanul bebizonyította, hogy a trianoni békeszerzodés tizenkétmillió embert deportál egy magasabb kultúrából egy alacsonyabb kultúrába. Ugyanakkor ugyanott, Viscount Bryce azt mondotta, hogy itt magas kultúrájú, civilizált városokat egyszeruen átnyújtottak és áldozatul dobtak egy írástudatlan, alantas tömegnek. Az Egyesült Államoknak egyik bizottsága pedig, amelyik Erdélyben járt, azt jelentette haza, hogy ott kétmillió nyugati kultúrájú embert áldozatul hoztak a félázsiai erkölcsöknek.

Ezt jelenti a világ kultúrája szempontjából Trianon.

XIII.
Kapzsi rosszindulat, tájékozatlanság és rosszhiszemu becsapás muve a trianoni szerzodés.

Miután megvizsgáltuk a néprajzi, történelmi, földrajzi, gazdasági és kulturális szempontokat, még mindig nem találtunk olyan érveket, amelyek a józan ész számára indokolhatnák a Trianonban kimondott ítéletet. Felesleges is, hogy tovább töltsük az idot ilyen józan elme számára is megfogható érvek keresgélésével. Egyszeruen azért, mert ilyen érvek egyáltalában nincsenek. A trianoni szerzodést nem a józan elme diktálta. Hanem a kapzsi szomszédok rosszindulata és a cseh, román és szerb imperializmusnak beugró nagyhatalmak tájékozatlansága.

Megdöbbento, hogy a világ nagy nemzetei hogyan adhatták oda presztízsüket a Trianonban elvégzett hóhérmunkához? De mi ezért a világnak ezeket az elokelo nemzeteit nem vádoljuk, mert nem is vádolhatjuk. A trianoni békét nem a nemzetek csinálták, hanem államférfiak, akik a háborúban kifáradt népeknek világbékét ígértek. A Rothermere lordhoz közel álló "Saturday Rewiew" szerint "Wilsonnak, Lloyd Georgenak és Clemenceaunak diplomáciáról, geográfiáról és történelemrol a leghalványabb sejtelmük sem volt." Természetes, hogy ezeket az urakat, akik teljesen tájékozatlanok voltak Közép-Európa viszonyait illetoleg, könnyu volt becsapni és félrevezetni. A nagy nyugati államok vezérei, a legfobb béketanács irányítói, olyan adatok alapján dolgoztak, amelyeket lelkiismeretlen hamisítók igazság gyanánt raktak eléjük. A Magyarország területére éhes szomszédok meghamisították a statisztikát, a történelmi tényeket, meghamisították még a természetet is, mert hajózható folyamokká léptettek elo olyan határvonalnak szánt patakokat, amelyeken nyáridoben játszva szoktak a tízéves gyerekek átgázolni. Hosszadalmas dolog lenne, ha itt ki akarnánk terjeszkedni ezeknek a hamisításoknak és hazugságoknak minden részletére. Azért csak egyetlen egy jellemzo esetet mondunk el.

1919. elején a legfelsobb béketanács elhatározta, hogy semleges bizottságot küld ki Magyarországba, hogy ez a bizottság hitelesen megállapítsa a magyar-szlovák néprajzi határ helyét. Benesnek ügyes mesterkedéssel sikerült elérnie, hogy ebbe a semleges bizottságba az amerikai delegációnak két olyan tagját küldték ki, aki nem született, hanem csak naturalizált amerikai állampolgár volt, egyébként pedig születésére és anyanyelvére nézve cseh. A semleges delegációba becsempészett két cseh: Karmezin János, az amerikai cseh légióban szolgáló vezérkari kapitány és Kamev Róbert egyetemi tanár meg is érkeztek Kassára, az elszakításra ítélt Felvidék centrumába, azt azonban már nem is látták szükségesnek, hogy a helyszínen megvizsgálják azt a kérdést, amelyrol jelentést kellett tenniök. A Schalkház nevu kassai szállodában bérelt lakásukon fölvettek egy jegyzokönyvet, amelynek természetesen minden adata hamis. Ez a jegyzokönyv azután dönto érvként szerepelt Magyarország északi részének az elcsatolása mellett.

A trianoni béke megszövegezése során minden eldöntésre kerülo kérdésben Karmezin János és Kamev Róbert módszeréhez hasonlóan jártak el, Közép-Európa új rendezésében mindig az imperialista hajlamukban határt nem ismero cseheknek, románoknak és szerbeknek volt igazuk. Így készült el a trianoni békeszerzodés, amely ilyenformán végesvégig hamisításon és csaláson alapszik. Ezért mi a trianoni szerzodés érvényességét ezer más szempont között tisztán jogi alapon is kétségbe vonjuk. Félrevezetett és becsapott bírák döntése nem lehet érvényes.

Ilyen hamisításokkal csak azért lehetett sikeresen tevékenykedni, mert amint ezt maga Lloyd George is elismeri, a német békefeltételek megállapítása után a vezeto államférfiak már annyira fáradtak voltak s annyira jelentéktelennek tekintették a többi kishatalom ügyeit, hogy azoknak az elokészítését és eldöntését másodrangú tényezokre bízták, akikhez Benes és társai természetesen könnyebben hozzáférkozhettek, mint a fodelegátusokhoz.

Hogy ilyen könnyu sikerük lesz, azt maguk a Magyarország testére vágyakozó kapzsi szomszédok sem merték elképzelni. Medinger cseh-szlovák szenátor jellemzo adatot tud erre vonatkozólag elmondani. Tusár volt bécsi követ kijelentette elotte, hogy "a csehek rendkívül meg voltak lepve attól a határmegállapítástól, amelyet a feléjük eso magyar területen a békekonferencia megejtett. A csehek a határokra vonatkozó indítványaikat csupán csak tárgyalás céljából terjesztették elo a békekonferencián. Valósággal konsternálva voltak, amikor a békekonferencia a helyzetismeret hiánya következtében, amit csak kértek tole, mindent elfogadott".

Vagyis a csehek kupeckedtek. Nagyon sokat követeltek, hagy azt a kevesebbet, amire igényt tartottak, annál bizonyosabban megkaphassák. A békekonferencia urai ellenben a mi borünkre gavalléroskodtak, tájékozatlanságukban telemarékkal tékozolták a magyar földet a földhöz tartozó magyar véreinkkel egyetemben. Így ment ez a határon körös-körül. A magyar békedelegátusoknak pedig nem volt alkalmuk rá, hogy a békekonferencia tagjait tévedéseikrol fölvilágosítsák.

Mert a béketárgyalásoknak tulajdonképpen nem is volt tárgyalás formájuk. A magyar békedelegátusokat Neuillyben a Chateau de Madridban internálták, mintha bélpoklosok lettek volna, szóbelileg, közvetlenül nem is érintkeztek velük, hanem csak írásban. De még ennek az írásbeli érintkezésnek sem volt tárgyalás jellege. A tárgyaláshoz két fél kell, akik kölcsönösen meghallgatják egymás érveit. Magyarország érveit azonban senki meg nem hallgatta. Óriási paksamétát tett ki azoknak az adatoknak, térképeknek, statisztikáknak tömege, amelyeket a magyar kiküldöttek Párizsba kivittek a saját igazuknak a bizonyítására. Ugyanakkor a Pesti Hírlap is angol, francia, olasz nyelvu számában bo statisztikai adatok és térképek tömegével hívta föl a világ hatalmasainak figyelmét a készülo igazságtalanságra. Egészen felesleges volt ez a nagy felkészültség. A magyar jegyzékeket el sem olvasták. A békeszerzodés szövege már akkor készen volt, úgy, ahogyan azt a Magyarország testére sóvárgó szomszédok lediktálták.

Lehet-e béke, igazi béke abból a diktátumból, amelyet így készítettek el? Természetes, hogy nem lehet. Ezt nemcsak mi mondjuk, hanem a béketárgyalások legkiválóbb szakértoi. John Maynard Keynes például a "The economic consequences of the peace" címu könyvében erre a megállapításra jut: "Ezt a békét vak szenvedély és kapzsiság diktálta, ez Wilson elveinek nem megvalósítása, hanem kicsúfolása és a szenvedo Európát az összeomlás és az éhhalál szélére fogja taszítani". Viscount Bryce, az oxfordi egyetem történelem tanára, volt miniszter, az angol parlamentben kijelentette, hogy ez a békeszerzodés "Wilson foelveit egyszeruen kidobta az ablakon".

XIV.
Mivel akarták a lelkiismeretüket megnyugtatni a trianoni békediktátum szerzoi?

A nagyhatalmak akármennyire tájékozatlanok voltak is Közép-Európa viszonyait illetoleg, maguk is érezték, hogy rossz munkát régeztek. És ezért - a maguk módja szerint - igyekeztek a lelkiismeretüket megnyugtatni. Egyik ilyen módja volt a megnyugtatásnak a Millerand-féle kísérolevélnek az a része, amelyik a határok kijelölésére vonatkozik. Ez a rész szó szerint a következoket mondja:

"A Szövetséges és Társult Hatalmak nem feledkeztek meg arról a gondolatról, amely oket a határok kiszabásakor vezette és foglalkoztak azzal az eshetoséggel is, hogy az így megállapított határ esetleg nem felel meg mindenütt teljesen a néprajzi vagy gazdasági kívánalmaknak. A helyszínen megejtett vizsgálat esetleg szükségessé fogja tenni, hogy egyes helyeken a szerzodésben megállapított határt áthelyezzék. Ilyen vizsgálatot azonban nem lehet ma folytatni, mert ez bizonytalan idore kitolná a béke megkötését, pedig ezt egész Európa sóvárogja. De majd ha a határbizottságok megkezdték munkájukat, ha úgy vélik, hogy a szerzodés intézkedései, mint fentebb mondottuk, valahol igazságtalanok, s hogy ennek az igazságtalanságnak orvoslása közérdek, módjukban lesz errol jelentést tenni a Nemzetek Szövetsége Tanácsának. Ebben az esetben a Szövetséges és Társult Hatalmak hozzájárulnak, hogy ha az egyik érdekelt fél kéri, a Szövetség Tanácsa fölajánlhassa jószolgálatait abból a célból, hogy az eredeti határt, ugyanazon föltételek mellett békés úton megváltoztassa ott, ahol annak megváltoztatását valamelyik határbizottság kívánatosnak mondja".

Magyar részrol annyira értékelték a Millerand-féle kísérolevélnek ezt az ígéretét, hogy az a törvényjavaslat, amely a kényszerhelyzetre hivatkozva a nemzetgyuléstol kérte a trianoni békeszerzodés becikkelyezését, mint egyik foindokra hivatkozott erre a passzusra, kifejezvén azt a feltevését, hogy "a békeszerzodés végrehajtása során egyes rendelkezések nem fognak merev alkalmazást nyerni".

Millerand és az antant legfobb béketanácsa viszont annyira nem vette komolyan a kísérolevélben foglalt ígéreteket, hogy azokat, amint ezt a magyar-cseh-szlovák határmegállapító bizottságnak 1925. évi március hó 12-ik és 13-ik napjain megtartott üléseirol fölvett 36. számú jegyzokönyv megállapítja, nem is hozták a határmegállapító bizottságok tudomására.

Amikor a határmegállapító bizottságok munkájukat megkezdték, a magyar kormány megbízottjainak boséges alkalmuk volt arra, hogy a Millerand-féle kísérolevélre hivatkozva a hebehurgyán meghúzott trianoni határ megváltoztatását kérjék. Mert ez a határ részleteiben is olyan megcsúfolása a józan elmének, mint a maga egészében. Megtörtént, hogy Csehország szemet vetett egy vasúti vonalra. Ennek a kedvéért Trianon mélyen lenyúlt a színtiszta magyar vidékbe és néhány százezer magyart Csehországnak juttatott, csak azért, hogy a cseheknek ne kelljen új vasúti vonalat épiteniök. Sátoraljaújhelyt, ezt a teljesen magyar várost, kettévágták azért, hogy a vasúti állomás a cseheknek jusson. Azért, hogy a csehek a Dunáig terjeszkedhessenek, Trianon kettészelte a tiszta magyar Komáromot. Másutt gazdaságokat vág ketté a határ, egyik oldalon vannak a földek, másik oldalon a gazdasági épületek. Szántani, vetni, termést betakarítani csak diplomáciai ceremóniákkal lehetséges. Mindezeket a példákat a végtelenségig lehetne folytatni. A magyar kormánynak tehát száz és száz esetben volt alkalma arra, hogy a Millerand-levél értelmében a határ megváltoztatását kérje. A határmegállapító bizottság a magyar kormány kiküldötteinek a kérését a cseh és a román határ mentén egyetlenegy esetben sem teljesítette.

A jugoszláv határ mentén dolgozó bizottság egyetlenegy esetben mégis megemberelte magát és az érdekelt jugoszláv kiküldöttek szavazataival szemben egyhangú határozattal a Nemzetek Szövetségéhez fordult, ajánlva hat vend és huszonnyolc színmagyar határközségnek Magyarországhoz való visszacsatolását. A belgrádi kormány makacs ellenállása következtében ez a közvetítés sem járt eredménnyel. A Millerand-levél ígéretének csak Ausztriával szemben volt némi hatása. A határmegállapító bizottság a Népszövetség elé terjesztette a magyar kormányoknak az osztrák határt illeto kifogásait. A Népszövetség pedig igazat adott ezeknek a kifogásoknak az esetek ötven percentjében. A dédelgetett csehek, románok és szerbek ellenben csak nevettek a Millerand-levél ígéretein. Ezért a határmegállapító bizottságok munkájának befejezése után a magyar megbízott a magyar kormány nevében deklarációt tett közé, amelyben megállapította, hogy "a Millerand-féle kísérolevélnek magyar szempontból semmiféle értéke sincs".

A trianoni békeparancs szerzoi pedig, miután a területi igazságtalanságok tekintetében így megnyugtatták lelkiismeretüket, hasonló megnyugtatást kerestek az idegen impériumok alá kényszerített nemzeti kisebbségek sorsát illetoleg is. Így jutottak el az úgynevezett kisebbségi szerzodésekhez.

XV.
A nemzeti kisebbségek védelme elméletben és gyakorlatban.

A nagyhatalmak az 1919. év folyamán Csehországgal, Jugoszláviával és Romániával szerzodéseket kötöttek, amelyekben az említett három állam kötelezi magát a területén élo nemzeti kisebbségek faji, nyelvi és vallási védelmére. Ezeknek az úgynevezett kisebbségi szerzodéseknek a végrehajtását a Nemzetek Szövetségének a védelme alá helyezték.

Különös fontosságot kell tulajdonítani annak, hogy Csehország, Románia és Jugoszlávia az így vállalt kötelezettségeket úgynevezett alaptörvényül fogadta el s mind a három állam kötelezte magát arra, hogy "semmiféle törvény, rendelet vagy hivatalos intézkedés ezekkel a rendelkezésekkel nem lesz ellentmondásban vagy ellentétben s hogy ezekkel szemben semmiféle törvény, rendelet és hivatalos intézkedés nem lesz hatályos". Ez a szöveg, amely mind a három állammal kötött kisebbségi szerzodésben föltalálható, azért fontos, mert az érdekelt kisantant-államok a saját szuverénitásukra hivatkozva szoktak tiltakozni az ellen, hogy a kisebbségek jogviszonyaiba külso beleszólás érvényesüljön. Az idézett szövegbol nyilvánvaló, hogy az illeto államok önként lemondottak arról, hogy a kisebbségi jogok tekintetében a szuverénitásuk korlátlanul érvényesüljön. Jó okuk volt erre a lemondásra. Mert a szerzodések szövegébol az is kiderül, hogy ez a lemondás feltétele volt annak, hogy a kisebbségi szerzodéseket megköto államok olyan területekkel gyarapodjanak, amelyeken nagy számmal élnek idegen kisebbségek. Ha olyan nagy fontosságot tulajdonítottak szuverénitásuk teljes épségben tartásának, a föltételül kituzött korlátozást akkor kellett volna viszszautasítaniok, amikor még nem kapták meg az ellenértéket.

Magyarország szomszédjai azonban szemrebbenés és minden tiltakozás nélkül vállalták a kötelezettséget. Aztán tettek, vettek, cselekedtek úgy, mintha ezeket a kötelezettségeket soha el nem fogadták volna. Arról hamarosan mindannyian gondoskodtak, hogy a törvényeik közé bevegyenek valami olyanféle deklarációt, amely amellett, hogy hatásában teljesen ártatlan, kifelé, a muvelt népek közvéleménye felé azt a látszatot kelti, hogy a monarchia romjain alakult "nemzeti államok" igazi demokratikus berendezéssel komolyan végre akarják hajtani a kisebbségi szerzodésekben elvállalt kötelezéttségeiket. Még Románia is beiktatta a törvényeibe azt az elvet, hogy: "A lelkiismereti szabadság korlátlan". Ugyanakkor azonban magyar úriasszonyokat és öreg embereket nyílt piacokon botoztak félholtra a román katonák. Valószinuleg a lelkiismereti szabadság nevében. Csehország, Jugoszlávia is gondoskodott hasonló hangulatkelto törvényekrol. Ezért nagyon óvatosnak kell lenni az ítéletben, ha az utódállamok államférfiai vagy diplomatái az ilyenfajta kirakattörvényekre hivatkoznak. Mert a kisebbségek sorsa nem ezeken a kirakattörvényeken múlik. Hanem azokon a szürke, avatatlan szemek elott ártalmatlannak látszó részletkérdéseket szabályozó törvényeken és rendeleteken, amelyek Csehszlovákiában is, Romániában is, Jugoszláviában is teljesen csúffá tették a kisebbségi szerzodésekben és a külföld számára készült kirakattörvényekben megállapított jogelveket.

Nincsen a kisebbségi szerzodéseknek olyan intézkedésük, amelyet az utódállamok tiszteletben tartanának. A példák ezreivel tudnánk ezt bebizonyítani. Ezen a helyen azonban számolnunk kell az olvasó türelmével s csak a legkirívóbb sérelmeket említjük, anélkül, hogy a fölsorolásuk megközelíto képét is tudná adni mindannak a gonoszságnak, amelyet az úgynevezett utódállamokban a nemzeti kisebbségek ellen elkövetnek.

A kisebbségi szerzodések határozott intézkedéseket tettek abban az irányban, hogy az utódállamok a nekik juttatott terület népességét az állampolgári jogaiktól meg ne foszthassák. A trianoni szerzodés a csehek, románok és szerbek kívánságára, már enyhítette a kisebbségi szerzodések határozott intézkedéseit és csak azt mondotta ki, hogy csak azoknak a személyeknek van joguk a cseh, román vagy szerb állampolgárságra, akik az elcsatolt területen fekvo községekben vagy városokban bírtak illetoséggel. A magyar viszonyokat kitunoen ismero csehek, románok és szerbek nagyon jól tudták, miért kívánják ok az állampolgárság zsinórmértékéül az illetoséget? Azért, mert a magyar illetoségi törvény már a háború elott is nagyon hiányos és zavaros volt. Az utódállamok már most ezeket a zavaros és hiányos intézkedéseket fölhasználva, annak adták meg az állampolgárságot, akinek nekik tetszett. Ezrével utasították ki területükrol a magyar anyanyelvu lakosságot, azzal az ürüggyel, hogy nem cseh, nem román, vagy nem jugoszláv állampolgárok. Az állampolgársághoz való jogcímek kijátszására a legszemérmetlenebb ürügyeket találták ki. Körmendy Ékes Lajost, akit lakóhelyének túlnyomó magyar lakossága képviselonek választott meg, a földreform megfosztotta birtokától, ezután elvették csehszlovák állampolgárságát, aminek természetes következménye lett, hogy elvesztette a mandátumát is.

Ugyanígy tettek ártalmatlanná egy másik, kényelmetlenné váló magyar képviselot, dr. Korláth Andrást: megfosztották polgárjogától, abban a községben, amelyben a családja 1556 óta lakik. Szinyey Merse István pedig, a világhiru magyar festo fivére, meg éppen olyan faluban vesztette el polgárjogát, amelyben a családja 1270 óta élt megszakítás nélkül. Ilyen módszerekkel igyekeztek az utódállamok csökkenteni a nekik juttatott területen maradt magyar lakosság számát. Ezen kívül még egy célt követtek az állampolgári jogok tömeges megtagadásával. Ezen az úton szabadultak a területükön talált régi tisztviseloktol és a régi állami alkatmazottak nyugdíjterhének a viselésétol. Csehszlovákiában a magyar hivatalnokokat arra kötelezték, hogy három hónap alatt tanuljanak meg csehül, különben elveszítik állampolgárságukat. Hasonló intézkedéseket tettek Romániában és Jugoszláviában is. Európa azt hitte, hogy régen béke van, amikor esztendok mulva a trianoni szerzodés aláírása után a határon túlról még mindig egymás után érkeztek a menekült és kiutasított magyarokat hozó vonatok. Ezrével és ezrével jöttek a földönfutó magyarok a munkanélküliség szörnyu krízisében vajúdó Csonka-Magyarországra. A lakáskrízis tetofokán nem lehetett otthonhoz juttatni oket, évekig tengodtek a nyáron forró, télen hideg vagonokban, mint az értéktárgyaik lassú eladogatásából élo koldusok. Ha ugyan az értéktárgyaikat magukkal tudták hozni! Mert például Romániában szabályszeruen azt követelték a kiutasított magyaroktól, hogy huszonnégy óra alatt hagyják el az ország területét. El lehet képzelni, hogy ezek a szerencsétlenek ilyen rövid ido alatt nem tudtak gondoskodni holmijuknak az elszállításáról. Rendszerint potom áron voltak kénytelenek elkótyavetyélni mindenüket.

Nagy számmal akadtak olyan állampolgárságuktól megfosztott magyarok is, akik nem költöztek ki Csonka-Magyarországba, hanem megmaradtak Csehszlovákiában, Romániában vagy Jugoszláviában. Ezek nem kaphatnak hivatalt, nyugdíjuk ha volt, azt megvonták tolük, kivándorolniok pedig nem lehet, mert nem kapnak útlevelet. Egyszeruen éhen kell pusztulniok, mert így kívánja az az új rend, amelyet Trianon meghonosított Közép-Európában. Mi történnék, ha egy ilyen csoport ember kétségbeesésében föllázadna? Megmondjuk: kivezényelnék ellene a katonaságot. Saját fia adna tüzet arra a nagyszöllosi tanítóra, aki húsz esztendeig volt tanító egy helyben, de polgári jogától mégis megfosztották. Tudniillik jegyezzük meg jól ezt is. Csehszlovákiában a polgárjogoktól való megfosztás nem szünteti meg a katonai kötelezettséget. Egészen jó üzlet ez: a polgárjogától megfosztott egyén elveszti a nyugdíját, elveszti szavazati jogát, nem tud a parlamentbe képviselot küldeni a magyar kisebbségi jogok védelmére, de azért adót fizet és katonai szolgálatot teljesít.

Az utódállamok emellett még arra is találtak módszert, hogy azoktól a magyaroktól is szabaduljanak, akiket még ezekkel az eszközökkel sem lehetett az állampolgári jogoktól megfosztani: a kivándorlásra csábítás is busásan arat az elszakított magyar területeken. A lelkiismeretlen kivándorlási ügynökök a magyar népességu országrészeken szabadon garázdálkodhatnak, sot nem egy esetben a hatóságok támogatását is élvezik. Az utolsó években különösen botrányos dolgok sültek ki ilyen irányban Romániában, ahol, amint ezt a magyar képviseloházban is szóvá tették, a belügyminisztérium aktív közremuködésével toboroztak magyar anyanyelvu kivándorlókat Dél-Amerikába. Természetes, hogy a kivándorolt magyarok a messze tengerentúli országokban nem számíthatnak csehszlovák, román és jugoszláv képviseletek támogatására: ott pusztulhatnak el az idegenben. Az a haza, amelyikkel Trianon megajándékozta oket, örül, hogy megszabadult tolük.

Elismerjük, hogy mindezek a dolgok fantasztikusan hangzanak. De nem a mi szubjektív látásunk nagyítja meg oket. Mindezek elolvashatók egy objektív angol publicistának, Sir Robert Donaldnak "The Tragedy of Trianon" címu könyvében. És ugyanott olvasható Szabó Lajos katolikus lelkész esete, aki húsz esztendeig lakott Beregszász városában. Amikor Sir Robert Donald beutazta Csehszlovákiát, Szabó Lajos beszélgetni merészelt vele. Erre húsz évi egy helyben lakás és becsületes lelkészi muködés után azonnal megfosztották polgárjogától, kitiltották az országból. Vagyona ott maradt. O maga azóta földönfutó.

XVI.
A kisebbségi szerzodések nem mentik meg az elszakított magyarságot az üldözés legkülönbözobb fajtájától.

Az utódállamok kormányai hasonló kegyetlenséggel és lelkiismeretlenséggel bánnak el a kisebbségi szerzodésekben megállapított egyéb védo intézkedéssel is. Valamennyi kisebbségi szerzodésben benne van például az az intézkedés, hogy az utódállamokban minden állampolgár "faji, nyelvi vagy vallási különbség nélkül a törvény elott egyenlo és ugyanazokat a polgári és politikai jogokat élvezi". Ugyanezek a szerzodések ennek az elvnek a gyakorlati részletezésével kimondják, hogy a kisebbségekhez való tartozás "nyilvános állások, hivatalok és méltóságok elnyerése, vagy különféle foglalkozások és iparok gyakorlása tekintetében" egyetlenegy állampolgárra sem lehet hátrányos. Valamennyi utódállamban az idegen uralom berendezkedését azzal kezdte, hogy elcsapta, földönfutóvá tette a magyar tisztviseloket, közöttük azokat is, akik a huségesküt szabályszeruen letették. A régi magyar nyugdíjasok nyugdíjának a fizetését megtagadták, nagyobb részüket kiutasították. Csonka-Magyarország abba a kényszerhelyzetbe került, hogy emberies gondolkozásból is kénytelen volt a legtöbb ilyen szerencsétlen ember eltartásának a terhét vállalni, aminek két formája volt: vagy alkalmazta az eluzött tisztviseloket a csonka ország területén, vagy fizette a nyugdíjukat. Hasonló okból a nyugdíjas özvegyek egész sorának az eltartását is magára kellett vállalnia. Mindezek a terhek, amelyet jog szerint az utódállamoknak kellene viselniök, igen súlyos kiadási tételeket jelentenek Magyarország költségvetésében.

Külön fejezetet érdemelne annak az elmondása, hogy az utódállamok hogyan forgatták ki birtokaikból a magyar földbirtokosokat? Eloször is: a legvadabb hatósági üldözést rendezték ellenük, hogy elvegyék a kedvüket az illeto utódállamban való élettol és gazdálkodástól. Azután pedig mind a három országban hoztak egy földreformtörvényt, amely alkalmas volt arra, hogy mindenütt végezzenek a magyar birtokosokkal. Ennek a módszernek megvolt az az elonye, hogy a földreformtörvényt kifelé úgy lehetett feltüntetni, mint demokratikus reformot. Holott az a valóságban nem volt egyéb, mint nyaktiló a magyar földbirtokosok kiirtására. Az elvett földbirtokért kárpótlást nem adtak, vagy olyan csekélységgel szúrták ki a volt tulajdonosok szemét, hogy az nem volt ellenértéke az elvett javaknak.

Az így elvett földekbol nem részesítették a környéken élo földnélküli magyarságot, hanem saját embereik között osztották szét az eroszakosan elszedett magyar földeket. A magyaroktól elvett birtokok így egy új telepítési akció alapjai lettek. A tiszta magyar Csallóközbe így hozták a cseh légionáriusokat, így telepítettek a Bácskába balkáni szerbeket, Erdélybe pedig az ókirályságból behozott románokat.

A "demokratikus" földreformot emellett sok esetben úgy hajtották végre, hogy az elkobzott birtokokból a nép egyáltalában nem részesedett. Romániában az állam az elkobzott birtokoknak csak egy negyedrészét juttatta a földmívelo népnek, Csehszlovákiában pedig a magyaroktól elvett birtokokat olyan emberek között osztották szét, akik közel álltak ahhoz a klikkhez, amely az ország sorsát igazgatja.

De nemcsak a földmuvelés, hanem a közgazdasági élet egyéb terein is muködésbe lépett az állami szervezet, hogy a kisebbségi szerzodések világos rendelkezése ellenére kiszorítsa a magyarságot elfoglalt pozícióiból. Csehország a cseh ipar érdekében tervszeruen tönkretette a Szlovenszkó és Ruszinszkó területén lévo magyar vállalatokat. Románia kimondotta, hogy a magyar bankokat és a magyar vállalatokat "nacionalizálni" kell. Ez abból állott, hogy a magyar pénzintézetek és magyar vállalatok román nagyságokat voltak kénytelenek beválasztani az igazgatóságaikba. Az új igazgatósági tagokat igen gyakran ingyen-részvényekkel kellett megajándékozniok. Természetes, hogy a magyar bankok és egyéb vállalatok ezzel tisztán román ellenorzés alá kerültek. A cseh hatóságok tervszeru zaklatással tönkretették a magyar kereskedoket, akiknek a helyére nyomban csehországi kereskedok telepedtek. A három utódállamban olyan adók és közterhek egész sorozatát igyekeztek kitalálni, amely elsosorban a magyarságot nyomja. A legmeglepobb vakmeroséget ezen a téren Jugoszlávia produkálta, ahol a mai napig sem gondoskodtak az összeolvasztott országok adózási rendszerének az egységesítésérol.

Jugoszláviában a régi Szerbia, Montenegró és Macedónia együttvéve az állam lakosságának 36%-át teszi ki. A vajdasági bankok egyesületének 1927. évi jelentésében foglalt hivatalos adókimutatás szerint ez a 36 százaléknyi lakosság a jugoszláv állam megalakulásától 1927-ig közvetlen adókban mindössze 23 százalékkal járult hozzá az állami kiadások fedezéséhez. A Vajdaság ellenben, amely az új állam lakosságának mindössze csak 11,5 százalékát teszi ki, 25,5 százalékkal adózott.

Ennek az igazságtalanságnak azonban még folytatása is van. Nézzük meg az érem másik oldalát és vessük föl a kérdést, a szerb állam az aránytalanul túladóztatott Vajdaság számára mennyit térített vissza állami kiadások és befektetések alakjában? A válasz az, hogy a 23 százalék adót fizeto Szerbia például a közegészségügyi tárca kiadásaiból összesen 65 százalékot kapott. Még nagyobb igazságtalanságok sülnek ki a különféle tartományok közoktatási kiadásainak az arányából. Ó-Szerbia itt már 82,5 százalékkal szerepel, a Vajdaság közoktatásügyét pedig a nevetségesen csekély 3 százalékkal intézték el, ami ezen az egykor magaskultúrájú területen az iskolák javarészének a bezárását vonta maga után, miután Jugoszláviában az államon kívül még saját költségén sem tarthat fenn sem magánszemély, sem felekezet semmiféle iskolát.

A kisebbségi szerzodések intézkednek aziránt, hogy "egyetlenegy állampolgár sem korlátozható bármely nyelv szabad használatában." Ellenben egyik országban sem turik a tiszta magyar cégfelírást, (még a tiszta magyar vidékeken sem), a cseh légionáriusok a hatóságok támogatása mellett hajszát rendeznek azok ellen, akik magyarul beszélnek, a vad nacionalizmussal megfertozött román diákok Nagyváradon, Kolozsvárott és egész sereg más erdélyi városban végig rombolták a magyarok üzleteit. Cenzúrával, elkobzással megfélemlítették a magyar sajtót, Jugoszlávia ma sem tur meg a területén magyar színtársulatot, Erdélyben és a Magyarországtól elszakított Felvidéken pedig a magyar színészeket üldözik, állandó színházaikat elkobozzák, eloadásaikat betiltják.

A kisebbségi szerzodések a kisebbségi nyelveknek könnyítéseket ígérnek a bíróságok és hatóságok elott, kimondják, hogy a kisebbségek vallásukat szabadon gyakorolhatják, joguk van saját költségükön jótékonysági, vallási, vagy szociális intézményeket létesíteni, ezekben a nyelvüket szabadon használni. Az egyik szakasz szerint "olyan városokban és kerületekben, amelyekben a nemzeti kisebbségek jelentékeny arányban laknak, a kormány könnyítéseket fog engedélyezni avégbol, hogy gyermekeiket saját anyanyelvükön taníthassák". Ugyanezekben a városokban és kerületekben "a kisebbségeknek méltányos részt kell biztosítani mindazoknak az összegeknek a felhasználásából, amelyek a közvagyon terhére állami, községi vagy más költségvetésekben nevelési vagy jótékony célra fordíttatnak". Az elmondottak után nem lepodik meg az olvasó, ha tudomására hozzuk, hogy a kisebbségi szerzodéseknek ezeket a rendelkezéseit is lábbal tiporja valamennyi utódállam. Mindenekelott arról igyekeztek gondoskodni, hogy minél kevesebb olyan kerület és város legyen, amelyekben a nemzeti kisebbségek jelentékeny arányszámban élnek. Ezt a célt szolgálta a közigazgatás új területi beosztása és a népszámlálás. A közigazgatási területeket lehetoleg úgy kerekítették ki, a városok lakosságát a környékbeli falvak odacsatolásával úgy higították fel, hogy azokban minél kevesebb magyar lakosságot kelljen kimutatni.

Ennél is fontosabb eszköznek látszott a kezükben a népszámlálás. Hiszen a statisztika meghamisításával nemcsak belpolitikai célokat lehetett elérni, hanem a külföld szemébe is port lehetett hinteni. A megejtett népszámlálásokon tehát mind a három utódállamban mindenféle eszközzel igyekeztek a magyarság arányszámát meggyengíteni. A legvadabb terrorral riasztották el az embereket attól, hogy magyarnak vallják magukat. Kitalálták az elmagyarosított tótok, rutének, románok és szerbek elméletét, amelyre felépítették a névelemzés muvészetét. Ezt különösen Jugoszláviában és Romániában vitték tökélyre. Akinek nincsen magyar hangzású neve, azt nem írták be magyarnak, annak a gyermeke nem látogathatta a magyar iskolákat, még akkor sem, ha egy szót sem tudott másképpen, csak magyarul.

XVII.
A magyar kisebbségek ellen elkövetett lélekgyilkosság és a népszövetségi védelem.

Beszéljünk még az iskolaügyrol, az elkobzott magyar iskolák ezreirol, arról a mesterséges gátversenyrol, amelyet a trianoni szerzodéssel elvett területen a magyar gyermekeknek végig kellett futniok, hogy az élet küzdelmeihez szükséges kultúrát megszerezhessék. Az akadályverseny azzal kezdodik, hogy a gyermek nem iratkozhat be abba az iskolába, amelyik a szülonek tetszik. Csak az "anyanyelvüknek megfelelo" iskolában írathatók be, azt azonban, hogy a gyermeknek mi az anyanyelve, nem a szülo határozza meg, aki erre az anyanyelvre megtanította. Petrovic román kultuszminiszter 98.405/1926. számú rendelete erre vonatkozólag azt mondja: "Hogy a gyermek milyen anyanyelvu, arra nézve a szülok nyilatkozatai egymagukban nem vehetok figyelembe, hanem azok szigorú átvizsgálás alá vétetnek." A magyar anyanyelvu és magyar érzésu zsidó vallású lakosokat a belügyminiszternek 326.442/1926. sz. rendelete a következo intézkedéssel igyekezett kirekeszteni a magyar kisebbség közösségébol: "Minden zsidó vallású lakos csakis zsidó nemzetiségunek vallhatja magát, az ellenszegülok közokirathamisításért bünteto úton vonatnak felelosségre." Igen ügyesen simul ehhez a kultuszminiszter rendeletének a következo mondata: "Nem veheto fel kisebbségi magyar iskolába az a gyermek, akinek a szülei a népszámláláskor, vagy más alkalommal nem magyar nemzetiségunek vallották magukat." Jugoszlávia hasonló eroszakos eszközökkel igyekszik megakadályozni azt, hogy a kisebbségek saját nyelvükön iskoláztathassák a gyermekeiket.

A jugoszláv kultuszminiszter 14.449/1922. számu rendelete szerint "kétes esetekben a gyermek nemzetiségét illetoleg az állami hatóság bizonyítványa a dönto." És melyik a kétes eset? Természetesen az, ha a szülo magyarnak vallja magát, az iskola ellenben szerbnek óhajtja nézni a gyermeket.

A csehek ezen a téren is rafinált eszközökkel dolgoznak, úgy akarnak a jövendo magyar intelligenciájától megszabadulni, hogy egyszeruen nem hagyják a magyar gyermeket diplomát szerezni. A prágai parlamentben elhangzott adatok szerint a csehek a kassai, nyitrai, iglói iskolákban minden negyedik, Nagyroce, Zsolna, Turócszentmárton, Vágújhely és Privigye városokban minden harmadik, sot Liptószentmiklóson és Eperjesen minden második tanulót megbuktattak. Ez olyan egyszeru, mint a Kolumbus tojása. Pár év múlva Csehszlovákiában nem lesz diplomás magyar ember. Viszont a régi Csehország területén a bukott diákok száma csak tíz százalék.

Beszéljünk még a magyar anyanyelvu kisebbségi egyházak szomorú helyzetérol, arról a sok szekatúráról, amellyel a csehek a római katolikus egyháznak kellemetlenkednek, így akarván bosszút állni azért, hogy a szlovákok autonómiát követelo mozgalmának római katolikus lelkészek állanak az élén? Beszéljünk arról, hogy ugyancsak a csehek milyen agyafúrt módon igyekeznek a színmagyar református egyház fejlodését megakadályozni. (A csehszlovákiai magyar református egyház két esztendo óta nem tudja zsinati törvényeinek jóváhagyását a prágai kormánynál kieszközölni.) Beszéljünk a kisebbségi egyházak szomorú helyzetérol Jugoszláviában és Romániában? Sokkal okosabb, ha errol nem mi beszélünk, hanem az érdektelen semleges szemtanúkat hagyjuk nyilatkozni. Az Amerikai Unitárius Szövetség annyit hallott a képtelen romániai állapotokról, hogy bizottságot küldött ki a kérdés tanulmányozására. A bizottság jelentésébol a következoket idézzük: "Erdélyi utazásunk alatt azt a benyomást nyertük, hogy az attrocitások egy mélyebben kigondolt rendszer részletei, s hogy ennek a rendszernek a célja: a magyar lakosság állandó terror alatt tartása.

Embereket letartóztatnak és hosszú ideig, kihallgatás nélkül, börtönben tartják oket. A botbüntetés itt még mindig használatos. A románok tárgyalások nélkül hoznak botbüntetési ítéleteket, egyszeruen a terror kedvéért. Száz római katolikus és protestáns lelkészt hallgattunk ki, valamennyi súlyos politikai üldözésrol panaszkodott, kilenc közülök börtönben is ült. Az egyházak földbirtokait a románok elkobozták s így az egyházak által fenntartott magyar iskolák megszunnek. A református és unitárius egyházak közel vannak a teljes pusztuláshoz. Ez a romániai kérdés ma Európa legsúlyosabb egyházi problémája." A Presbiteriánus Világszövetség bizottságának helyszíni jelentése ezt mondja: "Úgy találtuk, hogy a magyar panaszok teljes egészükben jogosultak. Megállapítható, hogy az elszakított országrészek új uralmát az eroszakos brutalitások egész sorozata jellemzi. A békeszerzodésekben lefektetett kisebbségi jogok között egyetlen egy sincsen, amelyet tiszteletben tartottak volna."

A Presbiteriánus Világszövetség jelentése, amely nemcsak Romániára, hanem valamennyi utódállamra vonatkozik, már túlmegy a vallási sérelmek keretein és megállapítja, hogy a kisebbségi szerzodésekben körvonalazott politika a Magyarország testébol kiszakított területeken teljes kudarcot vallott. Ugyanezt állapította meg a népszövetségi ligák 1930. márciusban Brüsszelben tartott ülésén Bakker von Bosse asszony, aki beutazta Jugoszlávia és Románia kisebbséglakta területeit s felháborodva számolt be az ott szerzett tapasztalatairól. "Jugoszlávia nem törodik a kisebbségi szerzodés aláírásával vállalt kötelezettségeivel", - jelentette Bakker von Bosse asszony, aki Romániában hasonló megállapításokra jutott.

Ilyen elozmények után mindenki megérti azt a följajdulást, amely a trianoni szerzodés aláirásának tízesztendos évfordulója alkalmából így hangzott el gróf Apponyi Albert ajakáról: "A nemzeti kisebbségek védelmére alkotott szerzodések holt betuk maradtak és ezáltal súlyosbodik a terület szétdarabolása, amely nemcsak ránk, de az emberiség magasabb érdekeire is mért csapás, mert ezzel együtt jár, hogy tolünk elszakított területen lévo, osi és dicso múlttal rendelkezo magyar kultúra írtóhadjáratnak van kitéve".

Az olvasó ezekután visszaemlékezik rá, hogy - amint mondottuk - a kisebbségi szerzodések a kisebbségi jogokat a Nemzetek Szövetségének a védelme alá helyezte és csodálkozva kérdezi: annyi nyilvánvaló szerzodéssértés, embertelen üldözés ellen miért nem kérik a Nemzetek Szövetségének az oltalmát? Erre a kérdésre könnyu a rövid és egyszeru feleletet megadni. A Nemzetek Szövetségéhez eddig beérkezett körülbelül tízezer kisebbségi panasz. A Nemzetek Szövetsége pedig ebbol a tömérdek panaszból alig néhányat intézett el. A többit eltemette a Nemzetek Szövetségének az irattárába. Viszont: az érdekelt államok odahaza fokozottabb mértékben üldözték azokat, akik panaszukkal a Nemzetek Szövetségéhez fordultak.

Csoda-e, ha az agyonsanyargatott kisebbségek ezekután leszoknak arról, hogy az illetékes fórum elott panaszt tegyenek? Hallgassuk meg, mit mond erre vonatkozólag a magyar kormány abban a beadványban, amelyet a kisebbségi eljárás ügyében 1929. évi április hó 12-én a Nemzetek Szövetségéhez intézett: "Annak folytán, hogy a védelem hatálytalan maradt, a kisebbségek csalódása olyan mértéket öltött, hogy az utóbbi idoben már teljesen lemondtak arról, hogy védelmük érdekében kérvényeket intézzenek a Nemzetek Szövetségéhez. Hallgatásuk valódi oka ez a kiábrándultság, nem pedig az, mintha helyzetük javult volna".

Aki ebben a kérdésben a magyar kormány véleményét elfogultnak tartaná, olvassa el azt a memorandumot, amelyet a nemzeti kisebbségek hathatósabb védelme érdekében 1930. júliusának elso napjaiban 61 angol képviselo intézett a kormányához. Ez a memorandum nyíltan megállapítja, hogy "a Nemzetek Szövetsége nem megfelelo védelmezoje a kisebbségi jogoknak".

XVIII.
S. O. S.!

Az eddig elmondottak hu képét adták annak, hogy a trianoni békeszerzodés mit jelent Európa egyik legértékesebb népe, a magyar nemzet számára. Most még arról kell néhány szót szólanunk, hogy Trianon mit jelent Európa számára. A történelem arra tanít, hogy a rossz és igazságtalan béke következménye mindig új háború lett. Mindig törvényszeru biztonsággal új megrázkódtatások következtek azokra a békékre, amelyek meg akarták állítani a nemzetek és országok természetes fejlodését.

A trianoni béke tehát új háborúk forrása. Ezt olyan politikai tekintélyek is megállapították már, akiknek a tárgyilagos ítéletéhez semmi kétség nem férhet. Így például Robert Lansing, Wilson kormányának külügyi államtitkárja "The Peace Negotiations" címu könyvében ezt írja: "a békeszerzodések új háború forrásai, ez olyan biztos, mint ahogy az éjszaka után nappal következik". Robert Birkhill "The Seeds of War" (A háború magvai), Jean Desthieux "La paix n'est pas encore faite" (A béke még nincs meg) címen írt könyvet errol a témáról. Charles Tisseyre pedig "Une erreur diplomatique" címu muvében nyíltan hirdeti: "ez nem béke, hanem egy új tuz fészke".

Egyre többen érzik, egyre többen belátják, hogy a trianoni béke új háborút kényszerít rá Európára. De tévedés ne legyen a dologban: nem mi magyarok vagyunk azok, akik ezt a háborút akarjuk, akik ezt a háborút óhajtjuk, akik ezt a háborút elokészítjük. Magyarország nem az újabb vérontástól, hanem a félrevezetett nagy kultúrnemzetek jobb belátásától várja a maga igazságának az érvényesülését.

Az elszenvedett vérlázító igazságtalanságok dacára sem mi fenyegetjük Európa békéjét. Hanem azok a szomszédos államok, amelyek kapzsi és kegyetlen módon osztozkodtak Magyarország testén, most pedig rossz lelkiismeretükben nem látnak más eszközt jogtalan zsákmányuk megorzésére, mint a fegyvert és az eroszakot. A szomszédos államok nem elégedtek meg azzal, hogy Trianon teljesen lefegyverezte és védtelenné tette Magyarországot, hanem zsákmányukat féltve, egymással véd- és dacszövetséget kötöttek Magyarország ellen. Így jött létre a kisantant, amelynek egyetlen létalapja a magyar igazságtól való félelem és a magyar nemzet ellen érzett gyulölet. Egy elobbi fejezetbol tudjuk, hogy a trianoni szerzodés csak 35.000 fonyi fegyveres ero tartását engedélyezte Magyarországnak, ugyanakkor pedig a gyulölködo szomszédok békében 542.000, mozgósítás esetén 4.365.000 embert tudnak a kicsiny, ellenségei gyurujébe zárt Magyarország ellen állítani. Az erok ilyen aránytalansága mindig a legnagyobb veszedelme a békének. A veszedelmet tetézi, hogy a kisantant a nyílt szerzodéseket titkos katonai konvenciókkal is kiegészítette. Az 1929. évi április és május hónapjában megújított titkos katonai szerzodésekben a kisantant-államok nemcsak arra az esetre intézkedtek, hogy ha Magyarország közülök valamelyik ellen támadást intézne. Hanem katonai rendszabályokat határoztak el arra az esetre is, ha a szerzodo felek közül valamelyiket más idegen hatalom támadná meg, Magyarország pedig azonnal kinyilatkoztatná a maga semlegességét. A szerzodo felek a semleges Magyarország ellen is kötelesek azonnal mozgósítani, a magyar határt megszállni, sot ha szükségesnek látják, egyéb katonai ténykedéseket is csinálhatnak.

Mindenki tudja, hogy ilyen esetben már maga a határ megszállása is a béke veszedelmét okozza. Mert a megtöltött fegyvereknek megvan az a hajlandóságuk, hogy elsüljenek és a mozgósított hadseregeknek, hogy elore masírozzanak. Az "egyéb katonai intézkedések" nyilvánvalóan Magyarország egyes részeinek vagy az egész országnak a megszállását jelentik. Ne felejtsük el, akkor is, ha Magyarország rögtön kijelentené a semlegességét.

A lefegyverzett Magyarország nyilvánvalóan nem sokat tehetne az ilyen megszállásig is elmerészkedo katonai intézkedések ellen. Magyarország önálló létezése, Magyarország szuverénitásának a csorbítatlan megorzése azonban ma már több, rajtunk kívül álló hatalomnak is érdeke. Ezek a hatalmak semmi esetre sem nézhetnék közönyösen, ha a kisantant-államok, amelyeknek a példátlan fegyveres felkészültségét éppen úgy vonzza Magyarország védekezésre képtelen helyzete, mint ahogy a légüres tér vonzza a levego beáramlását, eroszakosan lépjenek föl a Csonka-Magyarországnak meghagyott terület ellen. Íme: Trianon, mint az európai béke nagy veszedelme! Íme: Trianon, mint egy új világháború lehetosége!

Európát, az egész világ nyugalmát új, rémes háború réme fenyegeti. Ennek a veszedelemnek a neve pedig: Trianon. Magyarország a végveszedelembe jutott hajók segélykéro jelét intézi a világ civilizált nemzeteihez: S. 0. S.! Save our Souls! Mentsék meg lelkeinket! Mentsék meg Csonka-Magyarország népét a végso kétségbeeséstol! Mentsék meg a trianoni határon túlra szakadt magyarságot a végso pusztulástól! Mentsék meg a világot egy újabb szörnyu háború veszedelmétol! Tuzzék napirendre a világháború legrosszabb és legigazságtalanabb békéjének, a trianoni szerzodésnek a revízióját!