Mi az állam? Ha erre a kérdésre tudományos választ keres a magyar polgár, fellapozza az Új Magyar Lexikont, a Magyar Tudományos Akadémia kiadványát (nem tudom, va-e azóta újabb), és a következôket olvassa:

"A kibékíthetetlen osztályellentétek termékeként és megnyilvánulásaként létrejött szerv; az uralkodó osztály érdekeinek védelmére, más osztályok elnyomására szolgál. Minden olyan állam, amely a magántulajdon uralmán alapszik, a kisebbség ­ a kizsákmányolók ­ erôszakszervezete a többség ­ a kizsákmányoltak ­ elnyomására... A burzsoázia uralmának formái: monarchia, köztársaság, nyílt terrorista-fasiszta diktatúra. Mindezeknek a formáknak az osztálytartalma egy és ugyanaz: a tôke diktatúrája..."

Nos hát eltűnôdhet a mai magyar társadalom ilyen tudományossággal felvértezett rétege, hogy akkor most ­ mi is van igazán? Marxisták kapitalizmusa egy kizsákmányoló kisebbség által? Vagy a szocializmus magasabb formája, aminek új neve van?

A lexikon tudósainak és e tudományosság tanítványainak túlnyomó része persze nagyon jól tudhatta, hogy hivatalos nézetet kell követnie az éppen soros kizsákmányolók parancsára, de azért annyit elértek a vakolók a magyar közönségnél, hogy amikor vissza kellett volna állítani a történelmi jogfolytonosságot a rendszerváltoztatás alkalmával, az ország vezetésére összesereglettek többségének ez nem is jutott az eszébe.

Van tehát helye a figyelmeztetésnek, ami nem is lehet más, mint utalás az Európa állami rendjének kialakulása idején létrejött magyar állam alapelveire, arra a történelmi évezredet megélt államfilozófiára, ami minden más államszemléletnél alkalmazhatóbb lenne egy jelenkori, nemzeteket összefogó szervezet mintaképeként. Érdemes erre odafigyelni, amikor újra divatos rábámulni a külföldi példákra.

Hirdessük hát Zétényi Zsolttal: "A Szent Korona tana a szuverén hatalomról vallott magyar közjogi felfogásról, röviden a szuverén hatalomról szól." A most megjelent A Szent Korona-eszme idôszerűsége című könyvbôl való az idézet, amit a szerzô megtold az államhatalom általános európai értelmezései felvázolásával, majd szembeállítja a magyar gyakorlatot, ami egészen egyedi és sajátságos: "A magyar közjog a Werbôczy elôtti idôktôl ismer [a Nyugat-Európában kialakuló államhatalmi képlethez] hasonló tartalmú fogalmat, azzal a nagy különbséggel, hogy a magyar fôhatalomnak forrása és elsôszámú birtokosa a nemzet, amely a Szent Koronára ruházta, belehelyezte a fôhatalmat, s a Szent Korona közvetítésével királykoronázásról királykoronázásra ruházta át a fôhatalom egy részét az alkotmányosan uralkodni köteles királyra. A magyar alkotmány nem ismer korlátlan uralkodói, államfôi hatalmat, sem abszolút monarchia formájában, sem bármilyen más formában, nevezzék az államfôt kormányzónak, köztársasági elnöknek, forradalmi Kormányzótanácsnak, Nemzeti Fôtanácsnak, vagy Elnöki Tanácsnak. A (nép-) nemzetszuverenitás rendi értelemben ­ mint a nemesi nemzet szuverenitása ­ tehát jelen van már a Werbôczy elôtti korokban, kifejlett, de mindenképpen jogilag kifejezett formában pedig a Hármaskönyvben, hogy azután 1848-ban valóban nemzetszuverenitás legyen... A Szent Korona eszméje elvetette mind a faji, mind a világnézeti, de különösen a hatalmi kizárólagosságot, az egyeduralmat. Így nem szolgált alapul erôszakos asszimilációhoz vagy önkényuralomhoz, annál inkább volt alapja az önkormányzat eszméjének és gyakorlatának, s ha történtek következetlenségek és hibák e tekintetben a történelmi országban, csak a Szent Korona-eszme ellenére történtek, amint a nagy, trianoni országvesztés is a Szent korona hatalmának és védelmének elutasítása közepette történt meg."

Mi következik mindebbôl? Az a történelmi gyakorlat, hogy Magyarországon ­ egyéb európai országokkal ellentétben ­ a hatalom a nemzetben testesült meg, és a Szent Koronával tudták kivédeni a nemzet szuverenitásának megôrzésére kész vezetôk a bármikori királyok minden olyan törekvését, amivel korlátlan hatalmú tulajdonukká akarták volna tenni az országot és annak népét. Mi ez, ha nem a népszuverenitás elve? Zétényi így fogalmaz: "Az ezredvégi vitákban néha fölvetôdô kérdés, hogy a Szent Korona-eszme nemzetszuverenitása ellentétes-e a népszuverenitás elvével. A sommás válasz: semmiképpen. Az árnyaltabb felelet pedig úgy szól, hogy a magyar állam szuverenitásának hordozója az állami létre szervezett nép, vagyis a nép a maga közhatalmi szervezetében, egyszóval a nemzet. Ezen szerves értelmű, tradicionális népszuverenitás ­ amint láttuk ­ elôbb volt jelen Werbôczy közjogi összefoglalásában, de már a XIII. századi magyar krónikásnál, Kézai Simonnál is (s feltehetôleg a neki alapul szolgáló ôskrónikában), mint Nyugat-Európában, ahol az egyházias egyenlôségelvet csak a XVIII. században világiasították, sok tekintetben tragikus, véres, romboló hatású gyakorlattá."

Br. Eötvös József figyelmeztet, hogy: "Azon fogalom, mely minden magasabb míveltségnek feltétele: az emberi méltóság fogalma csak kis államokban fejlôdhet ki, mert az egyesnek tevékenysége az egésznek jóllétére csak itt gyakorolhat befolyást. Innen van, hogy a civilizáció Görögország apró államainak többet köszönhet, mint mindazon óriás birodalmaknak, melyek azt megelôzték és követték."

Nyugodtan hozzátehetjük, hogy nagyobb birodalmak nagyobb eréllyel tarthatók egyben, és ha visszatekintünk a magyar történelem évszázadaira, az ellenünk felvonuló nagyhatalmak egytôl egyig eltaposói voltak az egyéni szabadságnak, a szolgaság rendszerét hozták ránk. A habsburgi Ausztria állandóan hadakozott a magyar alkotmányossággal, elviselhetetlen volt nekik az a szabadság, amit a magyarok oly konokul megköveteltek, amit ôk egyéb népeiknek soha nem adtak meg, beleértve az osztákot is. A magyar alkotmányosság az egyéni szabadság vívmányai terén haladottabb volt, mint Európa nyugati rendszereinek bármelyike.

Nyugaton a királyi önkény, egyházi hatalom, a feudális életrend erôs bástyafalait nagy szellemi elôkészítéssel kellett és lehetett csak megvívni, és véres forradalom árán jött létre az államszemlélet megváltoztatása, az államhatalom új alapja. 1848 magyar márciusi társadalmi forradalmát a nemes ifjak hozták létre ­ a magyar nemzet szétosztotta az államhatalmat a teljes lakosságra, kiterjesztve a nemzet fogalmát, amely ezt követôen is alapja maradt magyar alkotmányosságnak. Ez az, amit most hiányolunk.

Nyugaton a gazdasági élet kapitalista átalakulása túl gyorsan zajlott le ahhoz, hogy a feudális rendet békés átmenettel válthatta volna le az államhatalomban. A feudális társadalom szilárd kereteiben megjelenô kapitalista termelési rendszer hamarosan bomlasztó és szétziláló erônek bizonyult annak során, hogy új erôként kereste a helyét, és vált gyors növekedésében egyre türelmetlenebbé.

Ezt fogalmazták meg a Communist Manifesto-ban: "A termelés állandó forradalmasítása és a társadalmi állapotok egészének szünet nélküli felzavarása különböztette meg a kapitalista korszakot az összes elôbbiektôl". A Kommunista Kiáltványban Marx és Engels is már arra figyelmeztet, hogy a kapitalista termelés központosítja az ipart és a népességet, és a javakat kevesek kezében összpontosítja. Rámutatnak arra, hogy "ennek elháríthatatlan következménye a politika centralizálódása." Ez természetesen pontosan fedi a valóságot, csakhogy a marxi igazságok mellé a kapitalista Engels kapitalista elvtársai olyan politikai irányzatokat rendeltek meg a forradalmár teoretikusoktól, amely irányzatok az egyes országok helyi kapitalistáit irtották ki, helyet adva a nemzetközi kapitalistáknak. Magyarországon a kommunista legyilkolta, nyomorba taszította a magyar urakat, gyárosokat, az egész középosztályt, földbirtokosak, a kulákokat is, a hazai és nemzetközi bolsevisták hatalomra jutása érdekében. Miért nem lehet ezektôl a nemzetpusztítóktól megszabadulni? Br. Eötvös József erre is válaszol: "A kisebb számnak uralkodása (az aristokraczia) csak ott lehetséges, de egyszersmint kikerülhetetlen is, hol bizonyos osztályok vagy anyagi erôben vagy szellemi kifejlôdésben a nép többségénél magasabban állnak."

Magyarországon a bolsevista évtizedek létrehozták ezt az anyagi és szellemi elitréteget, amely valójában és végérvényesen a privatizációval valósította meg kisebbségi hatalmát. Új arisztokrácia született, amelynek még annyi lelki kötôdése sincs a magyarsághoz, mint a Habsburg-idôk arisztokráciájának és Jókai Új földesurainak.

A kapitalizmus alapvetôen nem politikai irányzat, hanem az emberi gazdálkodás mezôgazdasági alapú rendjét felváltó ipari alapú gazdálkodás körülményeit megvalósító, mással nem is helyettesíthetô gyakorlat, amelyben a pénz fokozottabb szerepet kap. Sok évszázadon át a pénzkibocsátás az állami szuverenitás egyik eleme volt. Amikor már az ipari világ több pénzt termelt és forgalmazott, mint a földbirtokos világ, a gazdasági hatalom megszerezte az államhatalmat. A pénz-hatalomnak már politikai törekvései vannak.

A pénzkibocsátó bank (jegybank) ma már seholsem állami intézmény. A Magyar Nemzeti Bank már Horthy idején is magánvállalat volt, az amerikai Federal Reserve Bank sem állami, hanem privát bankok tulajdonában van már száz éve. Meyer Amschel Rothschild híres mondása: "Permit me to issue and control the money of a nation, and I care not, who make its laws." James A. Garfield amerikai elnök is mondott e téren nevezeteset 1881-ben: "Whoever controls the volume of money in any country is absolute master of all industry and commerce." A nemzetközi bankárok az azóta eltelt 124 év alatt bizony nem voltak tétlenek, meg is érkezett a nagytôke globális kapitalizmusának diadalmas kora. Számot vethet minden ország, mennyi maradt meg valamikori szuverenitásából.

Nem is a kapitalizmussal, mint gazdasági folyamatok idôszerű és szükségszerű rendjével van baj, hanem annak politikai irányzataival. A tôke nyomulásának ideológiája a liberalizmus, de ma már intelligencia kérdése tisztán látni azt is, hogy minden nemzetközi baloldali politikai irányzatot, azok minden árnyalatait (szocialistákat, kommunistákat, szociáldemokratákat, anarchistákat stb) a nemzetközi nagytôkések egy csoportja pénzelte és pénzeli ma is. A liberális kapitalizmus enyhébb változata volt a keynesi kapitalizmus, de ezt az irányzatot a neoliberális-globális kapitalizmus elüldözte a tôkepiacról a ą70-es évektôl kezdve.

A liberalizmus alapelve: a gazdasági életet nem szabad korlátozni, a kereskedelem és kínálat mechanizmusa kiegyenlíti a bajokat. Ezzel az állam érdekei ellen szegül, ellene van mindenféle állami korlátozásnak. De ami a magyar állam ellen van, az természetesen a magyar nép ellen van. Mindez felismerhetô a társadalom azon részében, amely a Szabad Demokrata Szövetség nevű politikai pártot fenntartja. Ennek a pártnak a hátterében olyan gazdasági és szellemi erôk vannak, amelyek képesek a Magyar Szocialista Pártot is annak a neoliberális nemzetközi kapitalizmusnak a szolgálatába állítani, amely párt nevének és hirdetett elveinek ellenében semmiféle szociális felelôsséget nem látszik viselni immár második kormányhatalmi helyzetében.

Ennek a liberális politikának az áldozata Magyarország. Gazdasági vonalon nincs olyan nemzeti erô, amely ellenálljon ennek a nemzetközi nyomulásnak. Az ország érdekeinek megóvására társadalmi erô sincs, maradna egyedül a politikai erô.

Magyarország rendszerváltoztatói a parlamenti demokráciának elnevezett államszerkezet legdiktatórikusabb válfaját választották, amelyben a politikai hatalom minden ágazata annak a néhány, esetleg meg sem nevezhetô személynek a kezében összpontosul, akik irányítják a kormányzó pártot vagy pártszövetséget. A köztársasági elnök hatásköre névleges, a parlament jelenlegi kormánypárti többsége olyan törvényeket hoz, amit nem szégyell, márpedig nem szégyellôs, az ellenzék javaslatait egyre-másra leszavazza, a miniszterelnököt a párt jelöli. Ez így egyszerű soros pártdiktatúra.

Két alkalommal volt Magyarországnak olyan kormánya az elmúlt 15 évben, ami a bolsevizmussal szembenálló pártokat, pártszövetségeket emelte a hatalomba. Mindkét alkalommal megmutatkozott, hogy mind a törvényhozás, mind a kormányzás eredményessége függvénye olyan hatalmi ágazatoknak, amelyek nem a nép akaratából keletkeztek és tevékenységükre a népnek semmiféle ráhatási lehetôsége nincs. Ilyenek a pénzügyi körök, pénzintézetek önjáró tevékenysége, amivel keresztezhetik a kormány pénzügyi politikáját, ilyenek a nagyvállalatok, amelyek szabotálni tudják a kormány munkaügyi és szociális programjait, ilyenek a tömegtájékoztató vállalatok, még akár az állami hírhálózat is, amelyek félretájékoztatják a közvéleményt, a nemzeti kormány elleni hangulatot keltenek és elôkészítik a magyar választópolgárokat, hogy érdekeik ellenében szavazzanak, ilyenek lehetnek egyes állami hivatalok, amelyek vezetô helyeit a régi rendszer hívei töltik be, és veszélyes lehet a nemzetközi elvtársi összefogás a nemzeti kormány lejáratására. És amikor egy tönkretett országot kell átvenni, eladósított, elszegényedett államháztartással, akkor nem is olyan nehéz megdönteni a nemzeti kormány hitelképességét.

A magyar népnek még gyenge az ellenálló képessége, a bolsevista idôk alatt leszoktak az önigazgatás mindenféle formájától. A falusi, községi, városi, járási megyei önkormányzatok inkább csak névlegesek. Összegezve az eddigieket: Magyarországon ma nehéz küzdelmet kell folytatni olyan kormányzati feladatokért, amik a nemzet érdekeiért vannak. Ahhoz, hogy a nemzet érdekeit szem elôtt tartó politikát eredményesen lehessen folytatni, a figyelmet az állam szerepének kérdésére kell fordítani. A liberális államfelfogás, hasonlóan az idézett kommunista megfogalmazáshoz, az államot átmeneti rossznak tekinti, következetesen rontja a liberál-bolsevista kormányzat az államot, mindent privatizálás az állami vagyon eltulajdonításán kívül az állam hatástalanítását is szolgálja. Neki csak olyan állam kell, amelynek hatásos adóhivatala van és erôs rendôrsége, a "demokrácia" védelmére.

A Heti válasz egyik cikkírója (Giró-Szász András,) Nemzetépítô állam cím alatt Orbán Viktor országértékelô beszédével, annak is csak az állam szerepének meghatározásával foglalkozik. Jó, hogy ilyen elemzésre sor kerül, mert ez azt mutatja, hogy végre már a probléma lényegére irányul a figyelem:

"A beszéd a közösség, a nemzet cselekvését helyezte elôtérbe a politikai osztály cselekvése helyett, és ebben a vonatkozásban éles eltérést mutatott a Gyurcsány Ferenc beszédében megfogalmazott, a politikai osztály új feladatait és szerepét meghatározó fordulattal szemben. A politikai cselekvôk és végsô soron az állam szerepét a rendszerváltás óta eltelt idôszakot tekintve új filozófiai megközelítéssel határozta meg: az emberek élethelyzetének alakulása, boldogulása a nemzeti versenyképesség állapotával függ össze, a versenyképesség növeléséhez pedig elengedhetetlen az állam nemzetépítô szerepének újraértelmezése, a szerepvállalás világos célok mentén történô meghatározása. Az állam, e felfogás szerint, nem mondhat le olyan gazdasági területek ­ tömegközlekedés, alapvetô közüzemi szolgáltatások, egészségügyi ellátás ­ döntéshozói-irányítói szintű tulajdonjogáról, amelyeken keresztül polgárainak komfortérzetét befolyásolja. Az állam csak ezzel a szerepvállalással tud eleget tenni a gondoskodó, esélyt adó feladatainak.

A félreértéseket, rossz párhuzamokat elkerülendô, szögezzük le, hogy a Fidesz pártelnökének beszéde nem piacidegen, s gondolati tartalma elfogadott és gyakorolt az Európai Unión belül is. Számos spanyol, francia, finn, osztrák, sôt portugál példát is lehetne citálni a piaci befolyását növelô és ezáltal gondoskodó szerepét határozottabban ellátó állami szerepvállalásra. Az viszont kétségtelen, hogy az »orbáni állam« szembemegy a domináns magyarországi államfelfogással. A beszéd ebben a vonatkozásban az állam-szerepre vonatkozó neoliberális dogma legélesebb kritikáját adja. Ez a kritika komoly kihívást jelent a liberális államszervezési elképzelések mentén működô kormányzat számára. A felvetés érzékenyen érinti a minél kisebb államot és minél nagyobb egyéni felelôsséget hirdetô kurzust, és világosan kimondja: a nemzeti versenyképességet nem lehet csak az egyének egymás közötti versenyére alapozott társada-lomszervezés elve szerint felépíteni."

Ebben a megfogalmazásban, illetve Orbán Viktor megnyilatkozásában a nemzeti ellenállás elemeit üdvözöljük, amirôl bizonyosak lehetünk, hogy nem elszigetelt jelenség lesz az Európai Unióban. Jóllehet az uniót a globális tôkeérdekeltségek hajtják a megvalósulásra és további, inkább esztelen és értelmetlen bôvítésre, így nem szabad lemondani arról az igényrôl, hogy az európai egyesülés a nemzetek szövetsége legyen, és abban érvényesüljön a nemzeti összefogás és munka eredménye. Jó tudni, hogy Magyarországon végre politikai síkon is van igény nemzetépítô feladatokra és helytállásra, és azt is meg lehet fogalmazni a tévedés kockázata nélkül, hogy ilyen igény megfogalmazásával és cselekvô útra tételével Magyarország nem lesz egyedül. A nemzet megmaradásának tehát egy útja van: a történelmi magyar alkotmány ma is érvényes és használható elemeinek beemelése a magyar államkoncepcióba. Egyik és talán a legfontosabb ilyen elem a nemzet fogalmának visszaállítása az alkotmányos rendbe. Fontos és történelmi feladata lenne a magyar értelmiségnek, szakértôknek olyan nemzetpolitika kidolgozása, amelyben megvalósul alapelvként a régi alkotmányosságnak az a része, amit Zétényi Zsolt ekként fogalmazott: a magyar fôhatalomnak forrása és elsôszámú birtokosa a nemzet.

» vissza a HUNSOR honlapjára