Csend van és én, mégis hallom a hangokat. Vajon halja-e mindenki? A hangok mindannyiunkhoz szólnak, a szívünkbe markolnak. A sír mélyéből felhangzik a jajkiáltás, a halottak utolsó sóhaja, ami felénk, hozzátartozók felé száll.

Hatvan évvel ezelőtt, 1944 őszén szeretteink, ezzel az utolsó sóhajjal, lehelettel ölelték át édesanyjukat, feleségeiket és gyermekeiket, akiket örökre árván hagytak.
Nem búcsúzhattak el szeretteiktől, mert a kegyetlen nemzet gyűlölet ettől is megfosztotta őket.

Nekik nem volt koporsójuk, sem sírjuk, csak hatalmas gödör, ahova beledobálták őket, mint az állatokat. Értük nem szólt a harang, gyászolni is csak szívünkben lehet.

Sírhalmuk, fejfájuk azóta sincs. A gyűlölet ma is él. Meddig még?
A csontokat már eltűntették csak a vérrel áztatott föld maradt, de a hangok a földből mind erősebben fognak hallatszani mindaddig, míg nem enyhül irántuk és irántunk a gyűlölet.

Vajon hol vannak a gyilkosok, hallják e a jajkiáltásokat?
Ráébrednek-e mind azok, kiknek a szívük tele van nemzetgyűlölettel, hogy a megemlékezés a magyar ártatlan áldozatokról nem bosszú, nem viszont gyűlölet, hanem alapvető emberi jogunk, amit senkinek sincs jogában megtiltani.

Most itt állunk a tömegsír szélén a szívünk tele keserűséggel, emlékekkel, akinek van emléke, de sajnos nagyon sokan vagyunk kiktől még az emléket is elvették, és mégis most mindannyian érezzük a simogatást, az utolsó hangokat, amit apáinktól, szeretteinktől kaptunk. Milyen szomorú és elkeserítő, hogy hatvan év után is ilyen méltatlanul kell megemlékezni halottainkról.

A fájdalom a keserűség a miénk, de a szégyen az másoké.

Árvák lettünk, elűztek otthonunkból, kifosztottak mindenünkből, a templomunkat lerombolták, a temetőnket felszántották, apáink csontjait eltűntették, és még ezen a vérrel áztatott földön sem hagyják, hogy méltóképpen emlékezhessünk. Nekünk nem marad más, mint imádkozni, hogy a Jó Isten meghallgassa imáinkat, és igazságot tegyen. Itt állunk szomorúan könnyes szemmel, a szívünk tele fájdalommal, de mégis tudom, érzem, hogy mindannyiunknak egy a gondolata, soha többé ne ismétlődjön meg. Sem, ami 1942-ben történt, sem ami 1944-ben.

A fakereszten melyet ebben az évben állítottunk ez áll: HISZEK EGY ISTENI ÖRÖK IGAZSÁGBAN

írta Teleki Júlia
Délvidéki író, az 1944-es Csúrogi/Délvidéki magyarok felett elkövetett holokaust túlélője





[HUNSOR medencefigyelő - ® HUNSOR -]

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

További cikkek e témában:
• A csúrogi magyarok meghurcoltatása
• Délvidéken az 1944/45 ártatlan aldozataira emlékeztek
• Csurog, Zsablya, Mozsor: Vajdaság 1944/45
• Teleki Júlia: "Keresem az apám sírját"
• Az ártatlanul kivégzettek emlékére


- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -