Emelt fővel közlekedni a századokban - erre tanított meg bennünket Petőfi. S ha tudjuk ezt, akkor kedves barátaink nemcsak a jelen percek és napok bugyraiból kerülnek elő, hanem a történelem rejtett zugaiból is, s olykor használhatóbb választ adnak kérdéseinkre, mint a kortársak. Mert hiába tudakozódunk a sanyarú sorsunkban osztozóktól, mit miként cselekednének, hogyan terveznék a jövőjüket, amikor ők sem találják a legjobb megoldást…

Máskor is észrevehettük volna, de ilyenkor március idusán mindenképpen felfigyelünk rá: csak a tiszta értékek maradnak fenn az idő rostáján. A jobbra és a szebbre való vágy ott parázslik a hamu alatt, s rokon szándékokra lelve felizzik azonnal, bizonyítva a legerősebb érvvel, a megmaradni akarással, hogy a gonosz századvég nem ölte ki belőlünk a legnemesebb érzést: a szeretetet. Igenis tiszta szívből és önzetlenül óhajtanak segíteni gyermekeken és felnőtteken az orvosok, szolgálják őket írók-tudósok… Még ha nekik is sokkal, de sokkal nehezebb ma, mint egykoron.

A mindennapi kenyérért való küzdelmünkben elfeledkezünk gyakran ifjúságunk álmairól, nagy elhatározásairól… Arról, hogy lelkünk, gondolataink, szavaink, tetteink szabadságát nemcsak a báránybőrbe bújt farkasoktól, hanem a nemzettársaikat megalázni kívánó, velük manipulálni óhajtó öntelt "jótevőktől" is meg kell óvnunk, azoktól, akiknek áldásosnak hirdetett ténykedése nyomán darabjaira hullik, szétforgácsolódik minden egész.

Nem mindig vagyunk elég bátrak ahhoz, hogy felismeréseink szellemében alkossunk véleményt. Mások által kitalált eszményekre cseréljük fel a magunkéit, s talán már nem is vagyunk egészen biztosak helyességükben. Csak akkor ocsúdunk fel, ha ismét igazol bennünket a csalhatatlan ítész, az idő. Addigra persze már késő: elveszítettünk egy évre, kettőre, tízre magunkban Petőfit.
Jelképiségével március 15-e nemzetünkhöz, a világszabadság géniuszához köt bennünket erős kötelékkel. Ha hagyjuk, a lényünket határozza meg.

» vissza a HUNSOR honlapjára