Az ügyről minden jelentősebb magyar napilap és hetilap írt, így nem szükséges az eset kapcsán egy-két fontosabb tény leszögezésén túl az összes napvilágra került releváns részleteket összefoglalni. Tény az, hogy kém-ügy "van", dokumentumok születtek ezzel kapcsolatban, Lorin létező személy. Tény az is, hogy igencsak hihető a HVG által felvetett variáns, miszerint megegyezés született a románoknak kémkedő házaspár és a magyar nemzetbiztonsági szervek között, melynek értelmében a házaspár letelepedhet Magyarországon, de abbahagyja román hírszerzői tevékenységét. Az pedig nehezen hihető számtalan részlet, rengeteg mozaikcserép napvilágra kerülése után, hogy ne Szatmári Tibor és felesége lenne az ügy két főszereplője.

(Kereszténydemokraták?)
Szatmári Tibor évekig politizált az RMDSZ színeiben. Politikai karrierje a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Pártban kezdődött. A később mozgalommá alakult politikai szerveződés jól csengő neve senkit ne tévesszen meg, hiszen olyan, a neptuni vonalhoz közel álló politikusok tartoztak és tartoznak hozzá, mint Bárányi Ferenc, Nagy Benedek, Hajdú Gábor vagy Frunda György. Különös perverzitása volt a kilencvenes évek második felének, hogy a kereszténydemokrata eszmekör első számú erdélyi képviselőjét, Tőkés Lászlót éppenséggel a Kereszténydemokrata Párt/Mozgalom aktivistái támadták a legkeményebben. Nagy Benedek 1994. december 20-án egy Tőkés Lászlót gyalázó röpiratot osztott szét képviselőtársai között, melyben a szervezet akkori tiszteletbeli elnökét az "ördög szolgájának", "gátlástalan puhánynak" és "hutlen kezelőnek" nevezte.1.   Bárányi Ferenc fél évtizeddel később, midőn kiderült, hogy a Ceausescu rendszerben beszervezési nyilatkozatot írt alá, megpróbálta Tőkés Lászlót is magával rántani a sárba. Azt nyilatkozta a sajtónak, hogy ő megmondta Tőkés Lászlónak, hogy vállalja ő is a múltját, mert még azt kell higgye, hogy az "orvosok bátrabbak, mint a papok". Íme a politikai bátorságnak egy egészen eredeti felfogása. Végül Szatmári Tibor megszólalásainak is jellemző módon Tőkés László illetve az egykori tiszteletbeli elnök legfőbb szervezeten belüli támasza, az egykori Reform Tömörülés állt a célkeresztjében.

(Karrier)
Szatmári Tibor SZKT-tag, majd -titkár lett, közel egy évig az RMDSZ sajtókapcsolatait intézte. Magyarországra költözése után az RMDSZ "nagykövete", hivatalos nevén külügyi tanácsosa lett. Felesége RMDSZ segédlettel került a román majd a magyar oktatási minisztériumba. Innen vezetett az útja a Határon Túli Magyarok Hivatalába. Okunk van hinni, hogy Markó Béla fülest kapott a magyar nemzetbiztonsági hivataltól és annak hatására bocsátotta el Szatmári Tibort 2005 elején. Ugyancsak valószínu, hogy alappal bír az a sajtóbeli feltételezés, miszerint az NBH nem az országból, csak a munkahelyéről szorította ki Szatmári Ildikót. A legérdekesebb, hogy miként Hírszerző internetes portál írja, az ügy nem idén augusztusban kezdődött: tavasszal már sajtós és politikusi berkekben szóbeszéd keringett a románoknak kémkedő házaspárról, sőt májusban a parlament nemzetbiztonsági bizottsága foglalkozott is a kérdéssel. A Hírszerző érdeme, hogy előásta azt a hozzászólást a Transindex fórumáról, mely bizony e sorok írójának is elkerülte a figyelmét: "Nagyon érdekelne, hogy mi lett a sorsa az Ön által Budapestre küldött Szatmári Tibor úrnak? Miért tunt el a süllyesztőben? És mi lett az eredménye a Szatmári Ildikó (fent említett úr neje) átvilágításának? Az OM-ben, HTMH-ban minden felső vezetővel szoros kapcsolatot tartott! Most pedig a vizsgálat eredményeként lelépett a HTMH-tól. Szervezeti átszervezés néven! (Vajon a HTMH-t vagy a román titkosszolgálatot szervezik át?) Önt és az rmdsz-t már csak a magyar elhárítás tudja megfékezni? Kinek dolgozik és kikkel dolgoztat Markó úr???" (www. disputa.ro, 2005. április 25-i hozzászólás a "Mit üzensz ma Markó Bélának?" címu topikban) S ha már a disputáról van szó: érdekes, hogy 2001 táján e fórumon garázdálkodott István2 név alatt egy mindenféle vitaszabályt, formális logikát, érveléstechnikát mellőző, vagdalkozó személy, aki fröcsögve mocskolta a Reform Tömörülést, technikásan vegyítve a tényeket a rágalmakkal. Verbális ámokfutása addig tartott, amíg az egyik fórumozó ki nem fejtette, hogy szerinte István2 név alatt Szatmári Tibor húzódik meg.

(Politikai kontextus)
Az ügynökbotrány messze túlmutat önmagán, számtalan felderítetlen összefüggése van. Ezek többségére vélhetően nem is fog fény derülni. Ezzel együtt érdemes a Szatmári-ügy fényében szemlélni az elmúlt másfél évtized fontosabb eseményeit. A kémhistóriát Tőkés László helyezte a legszélesebb politikai kontextusba, rámutatva az ügy különböző dimenzióira és potenciális kapcsolódási rendszerére. "Milyen erők és politikai - netalán titkosszolgálati - összefüggések húzódnak meg az RMDSZ neptuni paktuma mögött? Milyen kulisszák mögötti egyezségek állnak az RMDSZ mindenáron való hatalomban vagy hatalomközelben folytatott politikája mögött? Mi a valóságos háttere az RMDSZ autonómiapolitikája nyilvánvaló feladásának, a belköru magyar választások meghiúsításának? Hogyan következhetett be a rendszerváltozás élén járt - valamikori - RMDSZ oly mérvu eltorzulása, hogy a megelőző törvényhozási ciklusban, illetve a legutóbbi választásokon az - ellenforradalmi - utódkommunista erők oldalán kötelezte el magát? Miként történhetett az, hogy az RMDSZ olyan szégyenteljes politikai szerepeket vállalt, mint amilyenek a Petőfi-Schiller fantomegyetem feltámogatása, a román alkotmány kárunkra való módosítása, az aradi Szabadság-szobor megcsúfolása, a Miért "KISZ-szervezet" létrehozása, az autonómiamozgalom képviselőinek meghurcolása, a Magyar Polgári Szövetség választásokból való kizárása, mélységesen demokráciaellenes törvények megszavazása a parlamentben stb. (A sort folytathatnánk.) Min alapszik, milyen jogforrásból eredeztethető az RMDSZ-nómenklatúrának az a kizárólagos előjoga és privilégiuma, hogy a - posztkommunista - román és magyar, utóbb pedig a jelenlegi román kormánynak is minden támogatási pénzforrásával rendelkezzen, ha kell, a törvényesség cinkos kijátszásával? Mi a magyarázata annak, hogy az RMDSZ központi vezetősége egyre gyakoribb és nyilvánvalóbb módon nem annyira a mi kisebbségi érdekeinket képviseli a többség körében, hanem fordítva, a többség érdekeinek megjelenítője saját kisebbsége soraiban?" (Tőkés László: Kémbotránytól a székely autonómiáig és a közbizalom, Magyar Nemzet, 2005. augusztus 31.) Ezek bizony húsbavágó kérdések, melyek arra mutatnak rá, hogy milyen hatékonyan tudja manipulálni a román hatalom az erdélyi magyarság "érdekképviseleti" szervezetét. Tőkés László azt is kimondja óvatos fogalmazással, hogy kiket tart a szervezeten belül román hatalmi vektoroknak: "hadd idézzük magát Szatmári Tibort, aki 2000. március 10-én az RMDSZ bukaresti sajtóirodájának éléről való lemondását - egyebek mellett - "az RMDSZ szövetségi elnöki hivatalában használatos titkosszolgálati és kommunista módszerekkel, a mindennapi megaláztatásokkal és az alkalmazottak iránti krónikus bizalmatlansággal" indokolta.
Vajon kikre gondolt az RMDSZ titkosszolgálati buzgalmú sajtófőnöke? Az elnöki hivatal humán környezete ugyanis bőséges találgatásokra nyújt lehetőséget. Markó Béla hivatalának módszerei önkéntelenül is eszünkbe juttatják Verestóy Attila szenátort, aki tisztán megmondta, hogy nem kér a magyarigazolványból, vagy Székely Ervin exképviselőt, aki Székelyföld területi autonómiáját Adolf Hitler exdiktátor nevéhez asszociálta. De a bizalmatlanság eme légkörében hasonlóképpen feltunnek az UDMR olyan szolgálattévői, mint Nagy Benedek, a kultuszminisztérium kiszolgált funkcionáriusa, Asztalos Csaba, a Diszkrimináció Ellenes Országos Tanács európai hevületu elnöke, Lakatos Péter volt bihari belügyi tiszt vagy Stanik István, a Stefan Gheorghiu Akadémia jeles abszolvense, soros elnöki sajtófőnök - hogy ez alkalommal csak a személyes ismeretségi körömbe tartozókat említsem.
Mondhatni: jó társaságot gyujtött maga köré az elnöki hivatal. Szatmári Tibor semmiképpen sem érezhette magát egyedül. Legfeljebb csak sajnálhatta, hogy "a Fidesz aknamunkájára" vonatkozó intelmeit az elnök nem vette elég komolyan, s a Reform Tömörülés vagy a tiszteletbeli elnök elleni kirohanásai is viszonylag megkésve váltak foganatossá. Ezzel szemben viszont bőséges kárpótlást nyerhetett abban, hogy feleségével együtt szoros szolgálati egységben képviselhették küldőik érdekeit." (Uo.)
Mi tagadás, aki ismeri az RMDSZ történetét, az nagyjából sejtheti, hogy Szatmári Tibor esete csak a jéghegy csúcsa. Szatmári vélhetően azért bukott le, mert egy másik állammal s így egy másik titkosszolgálattal került szembe. Az RMDSZ-en belüli román titkosszolgálati tevékenységet a jelek szerint ellenérdekelt felek nem figyelik, illetve akik figyelik, nem ellenérdekelt felek. Végül is az RMDSZ látszat-politikája, a román hatalom elvtelen kiszolgálása megfelel mind a román, mind a nyugati, mind a múlt rendszerből örökölt és alapvetően át nem szervezett magyar nemzetbiztonságiaknak. Az erdélyi magyarság pedig nem rendelkezik olyan közjogi kompetenciákkal, hogy saját titkosszolgálatot tarthatna fenn.

(Sajtótörténeti emlék 1)
Szatmári Tibor tevékenységét közvetlen munkatársai ismerhetik részletesen. A sors nem részeltetett abban a (bal)szerencsében, hogy együtt dolgozzak Szatmári Tiborral az RMDSZ-en belül, így hadd hagyatkozzam arra, ami habitusomhoz egyébként is közelebb áll: az ügy főszereplőjének gyér sajtóbeli munkásságára.
1999 őszén, midőn Tőkés Lászlónak két szókimondó interjúja nagy port kevert föl (az egyikben2.    Tőkés rámutatott arra az egyébként kézenfekvő tényre, hogy az RMDSZ kormányra vivők többsége balek, azok pedig, akik tudták, hogy kisiklatják a szervezetet az autonómia útjáról és zsákutcába viszik, azok gazemberek, a másikban3.    azt fejtette ki, hogy az RMDSZ egyfajta kommunista pártként muködik4.    ) Szatmári Tibor is kivette a részét a szemforgatásból. A kérdésről írott fulmináns cikkében többek között a következőket írja: "Tôkés László nem való tiszteletbeli elnöknek. Ha igazak a vádjai, akkor a szervezet nem érdemelne egy ilyen erkölcsös tiszteletbeli elnököt. Ha viszont felelôtlenül és alaptalanul vádaskodott, akkor már nem teljesíti, nem teljesítheti az alapszabályzatunk IX.63. pontját, mely szerint a tiszteletbeli elnök "a romániai magyar nemzeti közösség köztiszteletben álló személyisége".
Megnyugtat viszont az, hogy Tôkés László mindezek ellenére nem fog lemondani. Nem fogja vállalni a következményeket. Az eddigi tapasztalatok szerint ilyenkor vagy újabb támadásba lendül, s bunbakot keres, vagy egyszeruen kitér a helyzet tisztázása elôl. Mindnyájan emlékezünk arra, hogy nem perelte be a Tineramát, amikor a lap kollaborációval vádolta, de kizáratta az RMDSZ-bôl azt a képviselôt, aki ezt nem értette. (Szatmári Tibor: Kommunista gazemberek, Romániai Magyar Szó, 1999. október 25.)
Az utolsó mondattal kapcsolatban érdemes leszögezni, hogy azóta román átvilágító bizottság egyöntetu döntéssel tisztázta Szatmári Tibor, Nagy Benedek, Pálffy G. István5.    és a többi különös optikájú közéleti szereplő számára, azt, amit minden józan ember magától is tudott, tételesen, hogy Tőkés László nem kollaboránsa, hanem áldozata volt a Securitate-nak.
Érdemes figyelni a fogalmazástechnikára is: Szatmári szerint Nagy Benedek röpirata azért született, mert a püspök évekkel korábban (!) nem perelte be az őt rágalmazó román lapot. (Tételesen hamis állítás, vélhetően ezt még Nagy Benedek sem vállalná.) Ugyanakkor emlékezetes, hogy az ügyet tárgyaló SZKT ülésen Tőkés László éppenséggel a kizárási javaslat enyhítését indítványozta s azt javasolta, hogy az SZKT csak képviselői mandátumától fossza meg Nagy Benedeket. Az SZKT mellesleg az Etikai Bizottság jelentését tárgyalta, az Etikai Bizottság pedig a Markó Béla által dominált Operatív Tanács felkérésére foglalkozott az üggyel. Tőkés László tehát egyetlen ponton kapcsolódott be Nagy Benedek kizárási folyamatába: ott, hogy a kizárást megpróbálta enyhíteni.

(Sajtótörténeti emlék 2)
De érdemes leporolni Szatmári Tibornak, a Romániai Magyar Szó 2001. október 3-i számában megjelent írását is és megvizsgálni azt a tények fényében. A helyzetelemzésnek szánt pamflet sajátosan vegyíti a tendenciózusan beállított valóságelemeket a nyílt hamisítással. A szerző politikai súlya nem indokolta ugyan a válaszadást, de a történelem átírásának elharapózó jelensége6.    miatt vettem annak idején a fáradságot, hogy tételesen cáfoljam Szatmári csúsztatásait, hamisításait és inszinuációit. Az alábbiakban érdemesnek tartom a korábbi szövegemre támaszkodva felidézni néhány Szatmári-féle sztereotípiát, annál is inkább, hogy ezek közül jó pár túlélte Szatmári RMDSZ-es szerepvállalását és közkeletu tévképzetként ma is forgalomban van.

SZ.T.: "A közelmúlt belpolitikai történései arra késztetnek, hogy a nyilvánosság előtt tegyem fel azt a kérdést, hogy meddig terjednek azok a Reform Tömörülésnek tett elvtelen engedmények, amelyek már-már az RMDSZ létét fenyegetik?"
Annak dacára, hogy annak idején a sajtó nyilvánossága előtt tettem fel Szatmári Tibornak néhány érdemi kérdést bujtatott állításaival kapcsolatban, mindmáig a szerző titka maradt, hogy milyen elvtelen engedményeket tett az RMDSZ vezetés a Reform Tömörülésnek? Külön pikantériája az ügynek, hogy pont Szatmári vádolja elvtelenséggel Markót s pont ebben a kérdésben. Azt sem tudtuk meg, hogy milyen hipotetikus forgatókönyv alapján állította Szatmári Tibor, hogy ezen "engedmények" az RMDSZ létét fenyegetnék? (Természetesen csak "már-már"… Hogy miként lehet valakit vagy valamit "már-már fenyegetni", arra is szánhatott volna nekiindult szerzőnk egy pár mondatot.)

SZ.T.: "Az RT-nek tett engedmény volt az, hogy a tiszteletbeli elnökünk most már sorozatban a második választáson kampányolhatott következmények nélkül az RMDSZ jelöltjei ellen."
Akár komikusnak is mondhatnám Szatmári felvetését, miszerint a Reform Tömörülésnek tett engedmény, hogy Tőkés Lászlónak mit engednek meg az RMDSZ vezetői és mit nem. Azt is érdemes végiggondolni, hogy milyen eszközei lettek volna eme "kampány" megakadályozására a hivatalos vezetésnek? A "következmények nélküliségről" pedig csak annyit, hogy Szatmári írásának megszületésekor már több hónap eltelt azóta, hogy Tőkés Lászlót az RMDSZ vezetése Etikai Bizottság elé citálta. Hogy milyen visszás fordulata volt az erdélyi magyar politikának, hogy az RMDSZ programot módszeresen szabotáló s az alapszabályzatot ismételten lábbal tipró Markó-Takács duó küldte Etikai Bizottság elé a hivatalos program utolsó vezetésbeli következetes képviselőjét, Tőkés Lászlót, azon ma már, 2005-ben nem csodálkozhatunk. Hiszen az RMDSZ összefogása a nyíltan magyarellenes posztkommunista román államhatalommal a Magyar Polgári Szövetség ellen minden negatív várakozást alulmúlt. Innen már nincs hova süllyedni sem erkölcsi, sem politikai szempontból.

SZ.T.: "Ugyancsak elvtelen kompromisszum eredményeként úszta meg az egykori fôtitkár néhány milliárd elsikkasztását."
Hadd pontosítsunk: az egykori főtitkáron, Szőcs Gézán olyan pénzeket kértek számon, melyeknek címzettje nem az RMDSZ volt. (Ajánlott irodalom Szőcs Géza fellebbezése az RMDSZ kongresszusához, anno 1997.) Feltéve, de meg nem engedve, hogy valóban sikkasztás történt volna, sem állítható, hogy az RT javára elfogadott "elvtelen kompromisszum" lett volna a Szőcs Géza elleni eljárás leállítása. Hanem legfeljebb az RMDSZ vezetésének jól megfontolt önvédelmi reakciója volt ez, ha netán rendelkezett tényleges jogi munícióval. Háttérirodalomként szolgálhatnak Lukács Csaba és Gazda Árpád írásai a Magyar Nemzet valamint a Krónika hasábjairól, melyek Markóék anyaországi anyagi támogatását és sajátos elszámolás-technikáját elemzik, de javasolhatom a magam által jegyzett "Kéz kezet mos" címu írást is, melyben az RMDSZ önfinanszírozásának mikéntjét vettem górcső alá a Kapu 2004 áprilisi számában.

SZ.T.: "Az elôbb említett csoport négy éven keresztül a legszélesebb nyilvánosság elôtt kritizálhatta a kormányzati részvételünket, miközben minden tagja élvezte annak elônyeit."
Mint a Reform Tömörülés egykori alelnöke szívemre tett kézzel jelenthetem ki, hogy soha semmiféle előnyét nem élveztem a kormányzati szerepvállalásnak. Hogy az egyszeru "csoporttagok" mit élvezhettek belőle, azt nem tudhattuk meg azóta sem. De arról is el lehetne beszélgetni, hogy a kormányzati szerepvállalás mennyi kihagyott helyzetet jelentett. Erről több magvas eszmefuttatás született még e balszerencsés történelmi kísérlet félidejében, (lásd Magyar Kisebbség 1998/2) úgyhogy nem sorjáznám az ismert érveket. Szatmári vélhetően azt nézte volna jó szemmel, ha a kritika jogát is megvonják az állítólagos haszonélvezőktől s minden bírálót Etikai Bizottság elé állítanak.

SZ.T.: "Nem értem, hogy miért kell az egység védelmében pontosan azokat megvédeni, akik következetesen az egység ellen lépnek fel, és tevékenységüket egy pillanatig sem a magyar nemzeti közösség érdekeinek, hanem kizárólag a hatalom megszerzésének rendelik alá."
Szatmárit nem zavarta, hogy a Reform Tömörülés tíz éves muködése során soha nem volt abban a helyzetben, hogy Markó Béla vagy az általa képviselt vezetés kellett volna megvédje. S nagy kérdés persze, hogy ha netán előállt volna ilyen helyzet, akkor Markó miként reagál?
Ami pedig a hatalom megszerzésének eszköz vagy öncél-jellegét illeti: történelmi tény, hogy a Reform Tömörülés akkor fordult szembe Markó Bélával, amikor az felettébb balszerencsés szerepet játszott Nagy Benedek Tőkés László elleni puccskísérletében, illetőleg amikor ettől részben függetlenül evidenssé vált, hogy nem szándékszik a Brassóban megjelölt határidőig kiírni a belső választásokat és gondoskodni az erdélyi magyar kataszter összeállításáról. Dokumentált történelmi tény az is, hogy a Reform Tömörülés illetve annak elődszervezete közel két éven keresztül önzetlenül, érdemi munkával segítette a Markó-féle vezetést az autonómia építésében. A Reform Tömörülés kifejezetten elvi okokból, saját érdekei ellenére fordult szembe a vezetéssel.
Vannak állítások melyek egyszeruen hamisak. De mit szóljunk azokról, melyeknek pont az ellenkezője igaz? Márpedig az a vád, mely szerint a Reform Tömörülés számára a hatalom öncél lett volna, éppenséggel a negatív lenyomata a valóságnak

SZ.T.: "Ugyanis az RT-hez való csatlakozás állandó lebegtetésével olyan pozíciókat érhetett el számos gerincbántalmakkal küszködô kolléga, amelyekrôl nem is álmodozhatott volna egy kompetencia-orientált rendszerben. Neveket nem szükséges említenem, hiszen mindannyian ismerjük azokat, akik Tôkés László vagy az RT nevével az ajkukon jutottak magas tisztségekhez, hogy aztán a számukra legkedvezôbb pillanatban árulják el úgynevezett "elveiket"."
Annak idején e passzussal kapcsolatban a következőket írtam: "A bennfentességet sugalló sejtetés az egyik leghatékonyabb újságírói módszer. De luftballonként pukkan szét, ha blöffnek bizonyul. Ezúttal Szatmári vélekedését meg kell kontráznom: igenis szükséges neveket mondani, másként a fenti mondat csak üres szóhalmaz, alaptalan hangulatkeltés! Ha azt állítanám, hogy az RMDSZ vezetésében magas szinten képviselteti magát a román titkosszolgálat, minden bizonnyal - és jogosan - mindenki a nevek után érdeklődne… S a gerincbántalom, meg a Szatmári Tibor által körbeírt erkölcstelen előbbrejutási technika is van annyira visszataszító bélyeg, hogy rákérdezzünk, ugyan kedves kollega, kire gondolt?" Bár Szatmári reagált kérdéseimre egy erőtlen cikk formájában, a kérdéseket nem válaszolta meg, csak a félremagyarázások, csúsztatások halmazát növelte. Mellesleg az igaz, hogy az RT holdudvarából néhányan magas polcra kerültek az RMDSZ-en belül. De ők nemhogy a platformhoz tartozásuknak köszönhetően, hanem éppenséggel annak ellenére kerültek politika-meghatározó pozícióba. S akadt, aki azóta igen messze sodródott az RTs irányvonaltól7.    , de olyan is, aki túl szorosra fuzte viszonyát platformmal s bizony szakmai kompetenciája ellenére megváltak tőle8.    .

SZ.T.: "Elnök úr, sajnálattal állapítom meg, hogy a sokszínuség és a vélemények szabadsága ma már azt jelenti az RMDSZ-en belül, hogy teljesen fakultatívvá vált nemcsak a csapatszellem, hanem a szabályzat betartása is."
Az utolsó állítás fedi az igazságot, sőt 2001 óta, amikor Szatmári megfogalmazta eme mondatokat még durvább alapszabályzatsértések is előfordultak. Érdemes felidézni azt, hogy a Magyar Ifjúsági Tanács mandátumait az SZKT szabályzatba ütköző módon nem igazolta, majd az erről szóló Szabályzatfelügyelő Bizottsági jelentést Frunda György SZKT-házelnök egyszeruen elsikkasztotta. Korábbi esetek közül kirívó volt Kincses Előd alapszabály-ellenes felfüggesztése (még a Markó-párti Szabályzatfelügyelő Bizottság szerint is), de a belső normarendszerbe ütközött az a mód, ahogy a kormányzati szerepvállalásról majd a protokollumról szavazott az SZKT, alapszabályzat-ellenes volt a kongresszus összeállítási módja (a "hatalmi ágak" szétválasztásának alapszabályzatba foglalt elve erősebb jogforrás, mint az SZKT határozata) s alapszabályzat-ellenes volt az SZKT mandátumának önmaga általi 2001-es meghosszabítása.. De ez aligha róható fel Szatmári Tibor célpontjának, a Reform Tömörülésnek s a vele - nem teljesen indokolatlanul - egy kalap alá vett Tőkés Lászlónak. Az olvasóban egyetlen kérdés merül fel: hogy kerül a csizma az asztalra, s az alapszabályzat be nem tartása miként szaporíthatta a Reform Tömörülés "bunlistáját"?

SZ.T.: "..azt sem szabad üzennünk kollégáinknak, hogy azok is egyedül maradnak, akiket soros áldozatnak szemelt ki ez a csoport a hatalomért folytatott gátlástalan küzdelmében. Itt szeretném emlékeztetni önöket, hogy nemcsak Nagy Benedek maradt magára 1995-ben, hanem Borbély László is 1996-ban, Tokay György is 1998-ban, Seres Dénes pedig 2000-ben."
Ezt hívják nyílt történelemhamisítási kísérletnek. Ezek az urak egyáltalán nem maradtak magukra. Egyikük sem. Elvtársaik kiálltak mindegyikük mellett. Legkirívóbb Nagy Benedek említése, hiszen tőle a fél frakció nem volt hajlandó elhatárolódni, mellette állt a Neptun-párti média, s partizánakcióját Verestóy Attilától Domokos Gézáig igencsak tekintélyes politikusok mentegették nyilatkozataikban, felszólalásaikban s cikkeikben.

SZ.T.: "Nem utolsó sorban azt kérdezném meg, hogy miért nem tesszük szóvá nemzetközi szinten, a kontinens kereszténydemokrata és konzervatív erôit tömörítô Európai Néppártban, hogy az a magyar párt, amelynek a felvételét feltétel nélkül támogattuk, folytatja az RMDSZ legitim vezetôségének megdöntésére irányuló négyéves aknamunkáját?"
Itt érdemes megállni egy pillanatra. Készséggel elhiszem, hogy Szatmári Tibor számára bármilyen nemzetelvu magyar politika, mely ütközik a román hatalom érdekeivel, ellenszenves és elutasítandó. Így a FIDESZ összmagyar célkituzéseket követő politikája sem nyerte el tetszését, hiszen bizonyos pontokon választásra kényszerítette az RMDSZ-t Bukarest és Budapest között, s a bukaresti hatalom melletti nyílt kiállás kényelmetlen lehet a választói bázis előtt. De azért nézzük csak meg közelebbről, mit is javasolt Szatmári Tibor? Hogy az RMDSZ jelentse fel nemzetközi fórumokon a legnagyobb magyar kormánypártot, azért mert állítólag aknamunkát végez Erdélyben? S mi lenne e vád tényálladéka? Hogy a Reform Tömörülés, az RMDSZ hivatalos programját alapdokumentumnak és képviseletre méltó célkituzések gyujteményének tartó platform vezetői baráti kapcsolatot ápolnak a vezető magyar kormánypárttal? Vagy hogy miként az SZDSZ a Szabadelvu Körrel s a hajdanvolt Kisgazdapárt illetve az MDF az EMK-val, úgy a FIDESZ is a Reform Tömörüléssel intézményesíti a kapcsolatát? Mégis milyen eredményre lehetett volna számítani egy ilyen feljelentés eredményeképpen?
Végső soron e kérdések bizonyos értelemben választ kaptak azáltal, hogy 2005 második felében az igazság minden jel szerint kiderült. Azért is tartottam érdemesnek szó szerint idézni Szatmári eszmefuttatását, mert ritkán akad dolgunk olyan szöveggel, amelyről minden okunk megvan feltételezni, hogy professzionális diverzióként került forgalomba.

(Végkövetkeztetés)
Miként a Hírszerző portál leszögezte, az RMDSZ elnöke nem sietett hírbe hozott egykori bizalmasa védelmére. "Remélem, hogy a két ország közötti kapcsolatok olyan jelleguek, hogy nincs szükségünk kémekre. Rég nem olvasok detektívregényeket, ami viszont a sajtóban megjelent, ezekre emlékeztet. Nem tudom, és nem akarom kommentálni ezt az ügyet" - nyilatkozta Markó az üggyel kapcsolatban hozzátéve: "A tavalyi választások után megszakítottunk minden kapcsolatot [Szatmári Tiborral] (…) Nem úgy fogtam fel a Szatmári Tiborról közölt tényfeltárásokat, mint támadást az RMDSZ ellen, mivel nem egy RMDSZ-es politikusról van szó. Szerencsére minden romániai magyarnak van vagy volt kapcsolata az RMDSZ-szel. Sok munkatársunk van." A Hírszerző találóan egészíti ki a nyilatkozatot azzal, hogy a sok munkatárs közül "valószínuleg kevesen játszottak akkora szerepet az RMDSZ magyarországi támogatásainak megszervezésében, mint Szatmári Tibor. Ehhez képest - akár van "kémügy", akár nincs - soványnak tunik az RMDSZ-elnök magyarázata/kiállása egykori bizalmasa mellett".
(http://www.hirszerzo.hu/cikk.php?id=3246) Az RMDSZ tehát ejtette Szatmárit. Hogy a HVG által feltételezett paktum kiterjed-e arra, hogy az NBH segítséget nyújt a hírbe hozott házaspárnak az állítólag megindítás előtt álló perekben, azt még nem tudni. Könnyen lehet, hogy e perektől függetlenül mindenki magának kell összerakja a mozaikot.

Az RMDSZ történetét ismerve az kell mondjam, hogy a Szatmári ügy legfeljebb elgondolkoztathatja azokat, akik még mindig fogékonyak az RMDSZ-es demagógiára, akik még mindig elhiszik, hogy Markó Béla is az autonómiárért küzd, csak "másképpen". Nem az a fő kérdés, hogy hány RMDSZ-es aktivista és/vagy vezető áll a román hatalom zsoldjában, hanem az, hogy kinek az érdeke mindaz, ami az elmúlt évtizedben az RMDSZ körül történt. Kinek volt az érdeke, az RMDSZ-ből eltávolítani a hiteles ellenállókat, és az autonómia hithu harcosait? Kinek az érdeke elszabotálni az erdélyi magyar nemzeti kataszter összeállítását és a belső választásokat? Kinek az érdeke, hogy az RMDSZ nemzeti önkormányzatból párttá váljon? Kinek az érdeke, hogy e versenypárt a legbiztosabb bázisa a mindenkori román államvezetésnek hitelesítve a magyarellenes román politikát a Nyugat felé? A konvergencia a román etatista nemzetstratégiai érdekek és az RMDSZ utóbbi évtizedének politikája között kísérteties.

S hadd szögezzük le azt is, hogy a történelmi helyzetek kihagyásának, a magyarellenes, önfeladó RMDSZ-politikának ténye sokkal lényegesebb a motivációnál. De úgy is fogalmazhatok: a Markó-féle vezetésnek nem azért nincs helye az erdélyi magyarság legerősebb szervezetének élén, mert Szatmári Tibort foglalkoztatta és ki tudja hány még le nem bukott román ügynököt foglalkoztat. Hanem azért, mert nem magyar érdekeket szolgál politikájával, mert e politikai kurzus mérlegét már megvonta a 2002-es népszámlálás: tíz év Markó-féle vezetés, 200.000 lélek veszteség Erdélyben. Humántartalékaink végesek. A Markó-féle politika Károlyi Mihályt idéző önsorsrontó katasztrófa-politika, annak közvetlen vagy közvetett román befolyásoltságától függetlenül. Ezért van szükség lépésváltásra és elitváltásra.


1. Lásd errol részletesen: Borbély Zsolt Attila - Szentimrei Krisztina: Erdélyi magyar politikatörténet 1989 - 2003, LKD BT kiadása, 2003, 49-54 o.

2. A Csermely Péter által készített interjú a 1999. augusztusában jelent meg a Demokratában.

3. A Transilvania Jurnal 1999- november 1-i számában megjelent interjúról van szó.

4. A nyilatkozat ténybeli alapját a "Kommunisták és ellenállók" címu írásomban elemeztem, ld.: Kapu, 2000/1

5. Mert azt sem feledjük, hogy a nem éppen patyolatmúltú tollnok 2000-ben, midon Tokés László nem volt hajlandó elhatárolódni a frissen megválasztott MVSz-elnöktol, Patrubány Miklóstól, felszólította a püspököt, hogy "tisztázza múltját". Így, ahogy írom: Pálffy G. szólította fel Tokés Lászlót. Az elképeszto eset utánkövetheto az MTI archívumában, de foglalkozott vele a napisajtó is.

6. Lásd ehhez: Borbély Zsolt Attila: Orwell nyomdokain, Kapu 2000/2

» vissza a HUNSOR honlapjára