Könnyű lenne rávágni, hogy egyáltalán, ugyanakkor tévedés is, mert ez lehetetlen. Legfeljebb törekedni lehet a teljes pártatlanságra.

Ugyanakkor az is legitim törekvés lehet a sajtó munkatársai részéről, ha egy adott eszmerendszert - azt, amiben történetesen hisznek, a zsoldos-tevékenységet aligha lehet erkölcsileg legitimnek nevezni - igyekeznek szolgálni s hogy azt a pártot igyekeznek hatalomba juttatni, mely az illető eszmerendszert hirdeti. Ebben az esetben ott van támogatás erkölcsileg igazolható határa, ahol az adott párt éppenséggel a vallott eszmerendszer érvényesülése ellen lép fel.

Gondolom nem nehéz a fenti általános megfogalmazást behelyettesíteni a FIDESZ-szel és a nemzeti gondolkodással. S talán az sem okoz meglepetést, ha a nemzeti politizálás elleni fellépésként azonosítom be a szeptember 26-i gyászos szavazást, a feltétel nélküli igent Románia EU-csatlakozására. Mert mondhatnak utólag bármit kedvenc pártunk politikusai, ami történt az nemzet érdekek félreseprése volt választási célzattal. Készséggel elhiszem, hogy nehéz lett volna a "nemet" kommunikálni külföldön és belföldön, de épp a megütközés hívta volna fel végre valahára a nemzetközi közösség figyelmét a Székelyföld autonómiájának szükségességére. S azt is elhiszem, hogy a választási kampány kontextusában a "nem" előnytelen lett volna. No de lehet-e mindent alárendelni a kampánynak?

Az erdélyi magyar jövő szillogisztikus egyszerűséggel felvázolható:

1. autonómia nélkül tovább folytatódik drámai fogyatkozásunk
2. a román politikum nemhogy autonómiát, de semmiféle érdemi gesztust nem tesz irányunkban, ha erre nincs rákényszerítve
3. a román eurointegrációs törekvések tálcán kínálták a magyarságnak azt a vissza nem térő helyzetet, amikor a román politikumot a vétó kilátásba helyezésével nyomás alá helyezheti.

Szó sincs arról, hogy ne látnám a másik oldal felelősségét a döntésben. Románia EU-csatlakozási szerződésének idő előtti ratifikálása olyan merénylet volt a nemzetpolitika imperatívuszai ellen, mely káros hatását tekintve december 5. mellé helyezhető, ahogy azt a mindig mérsékelt és megfontolt Amerikában élő professzor, Lipták Béla írta az interneten közzétett levelében.

Nem kétséges: a magyar külpolitika 1994-ben kapott gellert, amikor az MSZP átvette koalíciótársának Károlyi Mihályra emlékeztető doktrínáját, a "bizalomegelőlegezés" címszó alatt eladott totális önfeladást. Ennek jegyében lehetett soha nem viszonzott gesztusokat tenni a kisantant államoknak, lehetett bűnösen hallgatni a Benes-dekrétumok hatályosságáról, a román politika nyílt magyarellenességéről, lehetett megkötni az alapszerződést Romániával és Szlovákiával az élő magyarság legitim szervezeteinek tiltakozása dacára. (A román - magyar alapszerződés megkötése elleni tiltakozás volt az RMDSZ utolsó karakán politikai gesztusa a Neptun-logika 1996 végére datálható teljes körű érvényesülésének küszöbén.) Az MSZP-nek az sem számított, hogy az alapszerződés megkötésének módja a pár hónappal korábban a magyar-magyar csúcson általa is aláírt dokumentum szellemével és betűjével ellenkezett s az sem, hogy értelmetlen volt egy lelépésre készülődő kormánnyal alapszerződést kötni a választás előtt. De az MSZP-től és az SZDSZ-től nem is várhattunk mást. E pártok számára az önálló magyar érdekek fogalma is értelmezhetetlen, hát még azok követése és következetes érvényesítése.

Orbánék kétségkívül nehéz helyzetben voltak, amikor 1998-ban átvették a kormányrudat. A külhoni magyarok sorsa iránt érdektelen választói tömegeknek megfelelt a problémák szőnyeg alá söprésének Horn-i politikája, a jószomszédi viszony látszatának megőrzése, nehéz lett volna megmagyarázni nekik az Antall-Jeszenszky-féle (egyébként szintén helyzetkihagyó s nem kellően erélyes) "hideg" szomszédságpolitikához való visszatérést megmagyarázni. Sajnos erre kísérlet sem történt. Folytatódott a mosolypolitika, a Hornihoz képest annyi különbséggel, hogy Orbánék megpróbáltak kézzel fogható eredményt is elérni általa. (lásd: Mária Valéria híd újjáépítése, Sapientia egyetem megalapítása) A nagy kérdés, hogy megérte-e tovább mozogni a Horni paradigmában, 2005. szeptember 26-án választ kapott: nem. Az offenzíva helyetti defenzíva, a külpolitikai megalkuvás visszaütött. Ma már mindenki láthatja: 1998-ban nemzetköziesíteni kellett volna az autonómia kérdését, minden erővel erre kellett volna koncentrálni, és semlegesíteni (vagy legalább megkísérelni semlegesíteni) azokat a határon túli erőket, melyek ebben nem partnerek. S ezzel párhuzamosan hathatósan támogatni a hiteles autonomista erőket. De hát mindezt nem engedte meg az úgynevezett reálpolitika. Az a reálpolitika, melyet képviselő politikusok lelkén szárad, ha párszáz év múlva a Székelyföld a mai szász városokhoz lesz hasonlatos. Akaratból épül fel a világ - mondotta Orbán Viktor évekkel ezelőtt. Igen, céltudatos akaratra, nemzetépítő politikára, bátorságra lett volna szükség. Konfliktusvállalásra ott, ahol ez nemzetpolitikailag indokolt (például a külpolitikában) és engedményekre ott, ahol a feszítés semmiféle nemzetpolitikai haszonnal nem jár. (pl: 4-es metró) Formatív külpolitikára lett volna szükség és nem adaptivitásra, eseménykövetésre. A magyar állampolgárság kiterjesztésére és nem státustörvényre. Mert az idő nem nekünk dolgozik. Minden eszközt meg kellett volna ragadni, ami közelebb vihet a Kárpát medencei magyar önrendelkezéshez.

Mindezek fényében 2005. szeptember 26. gyászkeretes nap lesz az erdélyi magyarság történetében. Marad egyelőre a látszatpolitizálás, az engedményekért való kuncsorgás.
Hacsak a nemzeti erők magunk nem állnak a sarkukra. Szeptember 26.-nak ez lehetne a haszna: ha a határon innen és túl felébrednének és megszerveznék magukat azok, akiket kizárólag a nemzeti érdekek érvényesítése mozgat, a magyar öncélúság, a magyar nemzetépítés. A MIÉP-Jobbik összefogás az első lépés a helyes úton. Lássuk a következőket!

» vissza a HUNSOR honlapjára