Mindenféle tervgazdálkodásról bebizonyosodott, hogy a teljes államosítás és központi irányítás elônyei ellenére elmarad a szabad piac önszabályozó hatása, elevensége és alkalmazkodóképessége mögött, és ezen nem segített a nagyhangú propaganda, hogy utolérik és túlszárnyalják a kapitalista Nyugatot. Ennek a termelési rendnek évtizedes üledékei anynyira leterhelték a magyar gazdaságot, hogy azon már csak külföldi kölcsönökkel lehetett segíteni, persze csak átmenetileg. A gazdasági összeomlás így törvényszerű volt. A rendszerváltoztatás nem tett mást, mint kézbevette a gazdasági összeomlás folyamatát ­ megelôzve egy forradalmi hangulat kibontakozását ­ az állami vagyon eladásából szerzett állami pénz segítségével. Majd szétterítette a csôdtömeget az adórendszerrel a széles nagyközönségre. A végeredmény: a politikai rendszerváltoztatás folyamata a nyilvánosság kizárásával, de még a pártok szerepének a kizárásával is, titkos és kész helyzetet tálaló paktumokkal úgy jött létre, hogy az egypártrendszer politikai elitje most már valóságos tulajdonosává vált az ország gazdasági erôinek, és ráadásul politikai szerepüket is megtarthatták. Az eladható állami vagyon elfogytával a nagyon gazdag kiváltságos osztályok uralma alatt az állami terheket viselô nagy többség gazdasági és politikai védekezésre képtelen állapotban éli reménytelen és kiszolgáltatott életét.

Ha megfogadjuk Deák Ferenc mellényelméletét, vissza kell mennünk oda, ahol a gomb rossz lukba tévedt. Mi, itt az emigrációban, éles szemmel figyeltük a nyolcvanas évek politikai fejleményeit, a nagyhatalmak, legfôképpen a világot irányító két nagyhatalom egymás iránti megnyilatkozásait, cselekedeteit. Érezni lehetett, hogy a helyzet megérett a változásra. Ugyanez érzôdött a magyarországi politikai mozgolódások láttán. Úgy nézett ki, mert úgy akarták láttatni, hogy egy nyugtalan intellektuális réteg ellenzékiségével küzködik a kádári hatalom, akik logikus reformokat követeltek, amely követelések egyre népszerűbbek lettek, ami ellen a hatalom egyre gyengülô erôvel lépett fel. Végül, amikor megérett a helyzet ­ nem Magyarországon, hanem a nagyhatalmi politikában ­, volt egy népes csoport, amelynek tagjai szavahihetôen képviselték a változás szükségességét, és értelmesen meg tudták fogalmazni, hogy mit kell tenni a történelmi helyzetben, amikor az egypárturalom erkölcsileg és gazdaságilag az összeomlás határán van. Ebbe kapcsolódott bele a pártkormányzat apparátusa azáltal, hogy az átalakulás kérdésében tárgyalópartnerévé tette a korábban (igencsak enyhén) rendôrségileg zaklatott társaság fô embereit. Ez volt a művi ellenzék, a mesterséges társadalmi megnyilatkozás.

Voltak mások is, akik ­ ellentétben a fentiekkel ­ érezve az idôk jelét, terveztek egy szebb jövôt az országnak, a magyarságnak. A történelmi hagyományoknak megfelelôen, költôket, irodalmárokat érintette meg a kor szelleme. Hírük, bátor gondolataik hozzánk is eljutottak. Tollas Tibor volt a közvetítô, ôtôle hallottunk elôször Lezsák Sándorról, a búvópatakirodalomról a ą80as évek legelején. Nyolcan közülük elhatározták, hogy szándékaiknak nyilvánosságot adnak, és egyúttal megkísérlik az értelmiség megközelíthetô részét elkötelezetté tenni a diktatórikus szocializmus egész rendszerével szemben, és iránytmutató szándékkal a jövôt illetôen.

A lakiteleki sátor ma már történelmi fogalom. 1987. szeptember 27-én Lezsák Sándor költô és tanító lakiteleki házának udvarán egy nagy sátorponyva árnyékában 181 személy jelent meg a meghívottak közül, hogy részt vegyenek és lehetôleg felszólaljanak a megadott témában: A magyarság esélyei.

Lezsák Sándor megnyitójában így szólt: “Íme, most itt, az élô Tisza közelében, Lakiteleken, felszakadozó felhôzet alatt, több mint 170-en vagyunk az ország minden részébôl: írók, tudósok, színészek, filmesek, közgazdászok, papok, orvosok, tanárok, politikusok, képzôművészek, mérnökök, közhivatalok munkatársai... Tudjuk, érezzük, erkölcsi tartásban, hitben, anyagi javakban, közösségi gondolkodásban, a politika iránti bizalomban megrokkant az ország... A beteg lelkületű ország ilyen állapotban elszakított vagy elszakadt testvéreinket sem vagyunk képesek megtartani, védelmezni. Vagy éljük tovább a jobbító szándékot is elpazarló vegetáló nép sorsát, vagy megpróbáljuk a lehetetlent, hogy elérjük a lehetségest..."

Bihari Mihály, a szervezôk egyike felszólalásában közelebb jött a gyakorlati tennivalókhoz. Az idônként és különbözô helyeken összegyűlô, gondokat, bajokat számbavevô vitaklubok, gondolkodó társaságok, nem tudnak egymásról, nincsenek kapcsolatban. Mozgalommá kell tehát szervezôdni az egyesülési szabadság nevében, és ezt az összejövetelt jó alkalomnak tekinti egy megfelelô nagyságú demokratikus reformmozgalomnak a megteremtésére.

Négy évvel késôbb Bihari Sándor így emlékezett vissza: “Lakiteleken a nem kommunista, radikális reformerség fogalmazódott meg, azt az álláspontot képviselve, hogy a diktatórikus szocializmus nem reformálható, ezért új, rendszert felváltó lépésekre van szükség, amelyek demokratikus tömegmozgalmak keretében kell hogy megteremtsék a piacgazdálkodások és a pluralista demokrácián alapuló, a nemzeti kulturális értékeket elismerô, a diktatórikus szocializmust totálisan tagadó szabadságelvű társadalmat. ... A lakiteleki szellemiséget és gondolatot a személyek hordozták elsôsorban jelenlétükkel, vállalásukkal és kiállásukkal, s nem a Nyilatkozat. Ezzel nem a Nyilatkozat jelentôségét vagy tartalmát akarom megtagadni ­ már csak azért sem, mert egyik szövegezôje voltam Lezsák Sándor szobájában ­, hanem pontosítani szeretném a Nyilatkozat szerepét és funkcióját. A Nyilatkozat nem pártalapító, hanem mozgalomalapító szándéknyilatkozat volt, politikai és nem ideológiai vagy világnézeti deklaráció. Többek között azért sem lehet az MDF mai programját, politikai arculatát abból eredeztetni: az MDF nem pártként, hanem a diktatórikus szocializmust tagadó gyűjtômozgalomként jött létre. A lakiteleki gondolat a tettben, a részvételben, a mozgalom közös elindításában nyilvánult meg elsôsorban. S ez a tett valóban minôségi változást hozott a politikai rendszerben, a politikai hatalom reagálásaiban, mozgásában, a magyar ellenzék pluralizálódásában, a versengô többpártrendszer megformálódásában. ... A lényeg és a cél a tett volt! A közös fellépés, a nyilvános és szervezett politizálás igényének nyílt bejelentése, történelmi és társadalmi alternatíva fölmutatása a diktatórikus szocializmus egész rendszerével szemben. Nem a diktatórikus szocializmus, nem a marxizmus eszméjének keretein belül, hanem annak ellenére, annak tagadásaként. A lakiteleki tett és gondolat egy akkor még elôre nem látható folyamatot indított el, a résztvevôk körén messze túl sugározva és hatva. Minden heroizálás és legfôképpen aktualizálás nélkül merem állítani, hogy a lakiteleki tett lényege a félelem kollektív legyôzése volt!"

Mozgalom volt tehát a Magyar Demokrata Fórum, majd egy nagy történelmi csábítás hatására politikai párttá alakította ki magát, amiben elveszett a mozgalom. Jobb lett volna, ha mellette alakul meg egy Fórum-sugallta politikai párt, ami nem tekergett volna annyiszor tévútra.

A politikai pártok bizonyos törvényszerűségek szükségszerű elszenvedôi. A Magyar Demokrata Fórum lehetett ­ viszonylag természetesen ­ nagy formátumú, gyorsan hírnévre kapott, reménytkeltô mozgalom, vagy inkább nagy ígéret a változásban bizakodó nagyközönség szemében, de a párttá válás pillanatában kevésnek bizonyultak. Hirtelen kellett sok ember a hirtelen nagy szerepre kapott párt részére. És amikor a párt gyôztesen került ki a választásokon, azonnal kellett elôállnia egy teljes kormánygarnitúrával. “A nagy nemzetközi változásokat látván, tódultak a szerencsevadászok, politikai karrieristák az ellenzéki pártokhoz, s ez a hullám az MDF-et sem kímélte." (Kiss Gy. Csaba, Szárszó 1993.)

Miniszterelnök is kellett. Csoóri Sándor javasolta Antall Józsefet a párt élére. Antall rátermett pártvezetô volt, bizonyára élete nagy vágya teljesült. Nem sokat kérdezett, nem is avatta be pártja vezetôit lépéseibe, amiket gyakran kifogásoltak, de fölényesen meggyôzte vagy leszerelte a háborgókat, elfogadtatva utólag minden intézkedését. Nemcsak kormányt alakított, de alakult keze alatt a párt is, és a párt célkitűzése is ­ az ô tervei szerint. Nem volt ott Lakiteleken, nem lehet számonkérni egy politikai párt zúduló eseménysorozatában a lakiteleki szellemet. “A Magyar Demokrata Fórum elveszett a Magyar Demokrata Fórumban." (Kiss Gy. Csaba, Szárszó 1993.)

“Köztudomású, hogy Antall a paktumot (a Szabad-demokraták Szövetségével) a pártvezetôség tudta és beleegyezése nélkül kezdeményezte és kötötte. De hozzátartozik az igazsághoz: összehívtak párszáz pártembert, s azok utólag, többkevesebb egyetértéssel helybenhagyták a paktumot. Többen megírták: Csoóri ­ aki javasolta Antallt az MDF vezérkarába ­ egyedül fordult szembe határozottan a paktummal." (Fekete Gyula, Magyar Fórum, 1996. február 22.)

Az MDF mint párt nem követhette az alapító atyák felfogását. Egykettôre tele lett a vezetôség olyan politikusokkal és tisztségviselôkkel, akiket liberálisnak, vagy ôk magukat (finomítva) nemzeti liberálisnak neveznek. Antall idejében a nemzetiek (radikálisok) nagy részét kiszorította magából a párt, de további megosztottságát cipelte, amelynek során Szabó Iván és az ô elveit követôk uralták a pártot, míg egy ellenáramlattal 1996 márciusában Lezsák Sándor és követôi foglalták el a vezetô helyeket. A változást el nem viselô 15 országgyűlési képviselô elhagyta a MDF-et és átigazolt a Magyar Demokrata Néppártba.

Lezsák Sándor vezetésével tudott felépülni az MDF annyira, hogy 1998-ban eléggé jól szerepelt ahhoz, hogy részesévé vált a kormánykoalíciónak, amelyben a vezetô párt a Fidesz lett. A baloldal nehezen viselte a vereséget, és haragját az MDF-re irányította, és megindította a kampányt annak elnöke, Lezsák Sándor ellen. Errôl tájékoztatott Bíró Zoltán “Kinek van útban az MDF elnöke?" címmel a Magyar Nemzetben (1998. december 17.):

“Az országgyűlési választások idején nem volt ekkora és ilyen személyre menô kampány, mint ami most folyik az MDF elnöke, Lezsák Sándor ellen. Mintha vezényszóra zendült volna meg szinte az egész sajtó. Nap nap után írják, mondják, sulykolják, nagybetűs címekbe tömörítik: »Lezsáknak mennie kell!« Szerepeltetnek mindenkit az MDF-bôl, aki Lezsák Sándor helyett valaki mást látna szívesen az MDF élén, esetleg éppen saját magát. ... Ha sikerül eltávolítani ôt az MDF élérôl, akkor a párt talán csak szép emlék marad, már aki emlékezik majd hôskorára. Ám ez esetben nemcsak az MDF-et sikerülne szétzilálni, de annak a reményét is esetleg szertefoszlatni, hogy az MSZP­SZDSZ-koalíciónak az úgynevezett nemzeti-keresztény oldalról lesz versenyképes ellenfele a következô választásokon. ... Azt az MDF tagsága nem gondolhatja komolyan, hogy majd azokkal fogják megnyerni a következô választásokat, akikkel az Antall­Boross-kormány egyszer már ellehetetlenítette az MDF-et, és választási vereségbe vitte. Az MDF mostani gyenge választási szereplése ugyanis hosszú és keserves folyamat következménye, melynek kezdôpontja az egykori hírhedt paktum az SZDSZ-szel, folytatása a négyéves kormányzati szereplés, majd Szabó Ivánék 1996-os botrányos kiválása és pártalakítása. Nagy szó, hogy az MDF ezek után egyáltalán létezik, és még mindig volt ereje jelentôs mértékben közreműködni az MSZP­SZDSZ-koalíció leváltásában is. Nyilvánvaló, hogy az MDF szervezômunkája és áldozatvállalása nélkül ma nem ez a kormány volna hatalmon." (Az 1998-as országgyűlési választások elsô fordulójában a listás szavazáson az MDF nem érte el a parlamentbe jutáshoz szükséges 5 százalékos küszöböt, mert a szavazatoknak mindössze 2,8 százalékát kapta. A második fordulóban a Fideszszel kötött választási szövetség révén az MDF 17 képviselôje parlamenti mandátumhoz jutott, így a párt frakciót alapíthatott az Országgyűlésben, és egy miniszteri széket kapott, dr. Dávid Ibolya igazságügyminiszter lett.)

Így érthetô, hogy miért zúdult a baloldali támadás 1998-ban az MDF elnöke ellen. És ez csak bevezetôje volt a párton belüli aknamunkának, ami következetesen, lépésrôl lépésre, mesterien megtervezve folyt és irányult a párt nemzeti elkötelezettségű tisztségviselôi ellen. Minden jel mutatta, hogy ezt az akciót valaki vagy valakik vezénylik. A tettes kilétét prof. Lovas István egy újságcikkben fedi fel, (Az exkormányfô három forgatókönyve, Magyar Nemzet, 2004. szeptember 25.) ebbôl közlünk néhány mondatot:

“A Fidesz-vezette koalíció idején Boross Péter, a miniszterelnök fôtanácsadója, Dávid Ibolya pedig igazságügyminiszter volt. Az MDF-ben esedékes tisztújítás alkalmából Boross Péter tett javaslatot arra, hogy Dávid Ibolya legyen az MDF elnöke. Azóta az események felgyorsultak. A szétvert jobboldali pártok roncsaiból az MDF új elnöke egy Békejobbot fabrikált, ami végül a balközépen elhelyezkedô Centrum nevű képzôdménybe torkollott. A Centrum párt a legutóbbi választásokon 4 százaléknyi szavazatot gyűjtött; ezzel aláásta a nemzeti oldalt és megnyitotta az utat a második szocialista­liberális koalíció számára. Ezután eljutottunk odáig, hogy szocialista­liberális segítséggel sikerült kizáratni öt képviselôt az MDF frakciójából. Mindazok, akik csak felületesen is követték az eseményeket, észrevehették, hogy ennek a nemzeti oldal szétveréséhez vezetô menetelésnek nem Herényi Károly, mégcsak nem is Dávid Ibolya a parancsnoka, hanem Boross Péter, akinek sikerült megtéveszteni nemcsak az MDF tagjainak túlnyomó többségét, hanem a nemzeti oldal jelentôs részét is. ... A felvállalt célszerű viselkedésnek egyre világosabb a célja: az MDF eredeti, lakiteleki, egész nemzetet mozgósítani képes politikájának a teljes széttiprása. ... Ma már sokak számára, számomra is nyilvánvaló, hogy Boross Péter cselekedeteivel a nemzeti oldal szétverését szolgálja."

Így jutott el a Magyar Demokrata Fórum vezetôsége arra a mélypontra, hogy Lezsák Sándort már a pártból is kizárta a megtévedt elnökség. Az MDF parlamenti frakciója, amely 24 tagú volt,mára 8 fôre csökkent. Lezsák Sándort azért zárták ki a pártból, mert ­ ahogy Dávid Ibolya fogalmazott ­ “szembehelyezkedett a párt hivatalosan megfogalmazott irányvonalával". Ezt olyan valaki mondta, aki ott sem volt, ahol és amikor az alapító levelet Bíró Zoltán megfogalmazta, amit az alapítók akkor elfogadtak.

Most ugyanezek az alapítók ismét megfogalmaztak egy nyilatkozatot:

“A Magyar Demokrata Fórum életre hívói ismét szólni kívánnak a magyar nyilvánossághoz. Erre kényszerít bennünket az ország és a magyarság mai áldatlan helyzete. Saját felelôsségünk is erre sarkall bennünket, hiszen 1987 szeptemberében a súlyosodó válság nyomás alatt, de a megújulás reményében hívtuk barátainkat az elsô lakiteleki találkozóra. Az általunk alapított párt jelenlegi vezetôi már csak bitorolják az MDF nevet. Meggyôzôdésünk szerint politikájuknak és magatartásuknak semmi köze sincs Lakitelek szelleméhez.

Úgy érezzük: szólni kell ismét. Politikai nézeteinkben vannak ugyan különbségek, de közös nevezônek tartjuk a jövô iránti felelôsséget. Közállapotaink nyomorúságosak, az 1990 óta eltelt másfél évtizedben nemzetközi és hazai érdekcsoportok kiszolgáltatott helyzetbe hozták az országot. A nemzeti vagyon döntô hányada külföldi érdekeltségek és hazai spekulánsok kezére jutott. E vagyon maradékát ­ például a termôföldet ­ most akarják kiárusítani. Az ország eladósodása ismét veszélyes méretet öltött, az adózó magyar polgár nem láthatott elszámolást sem a felvett hitelekrôl, sem a privatizációs bevételekrôl.

A társadalomban nôttön-nô az elkeseredés és a tehetetlenség érzése. A magyar népesség vészesen fogy a Kárpát-medencében, határainkon belül és határainkon túl. A nemzet bizonytalanná lett öntudatában, értékítéletében. Maga az állam is szinte eszköztelenné vált, ki van szolgáltatva a globalizmus erôinek és akaratának. A magyarnak nevezett kormány nem képviseli a nemzet érdekeit. A miniszterelnök és köre a tavaly decemberi népszavazás elôtt hazug és félelemkeltô kampányt folytatott a nemzet ­ legalább jelképes ­ újraegyesítése ellen. A nemzet jövôjét érintô fontos kérdésekben (népesedés, oktatásügy, egészségügy, kistelepülések, mezôgazdaság) ugyanilyen felelôtlen politikát folytat a kormány. Indokolatlan támadások érik a hazai egyházakat, semmi sem szab gátat a tömegtájékoztatás erkölcsöt és jó ízlést romboló ténykedésének.

Lesújtó a látlelet, ez azonban senkinek sem adhat felmentést, sem nekünk, akik ezt írjuk, sem azoknak, akiknek szánjuk. A magyarságnak vannak erôi, szellemi és erkölcsi tartalékai, melyeket lehet mozgósítani és megszervezni. Újra a magyar értelmiségnek, a közélet szereplôinek a feladata, hogy felrázzák társadalmunkat. Ehhez mindenekelôtt összefogásra és együttműködésre van szükség.

A következô sorsdöntô országgyűlési és önkormányzati választásokra fel kell készíteni a magyar választópolgárokat, meg kell ismertetni az ország valóságos helyzetével és lehetôségeivel ­ minden szűklátókörű bal és jobboldali elfogultság nélkül. A 2006-os választásokon nem a pártok, hanem az ország, a nemzet sorsa dôlhet el. Egyszer s mindenkorra meg kell törni a tegnapi diktatúra uraiból lett nagytôkések hatalmát! A szellem fegyverével, nemzeti közösségek mozgósításával.

Hódítsuk vissza Magyarországot!
BudapestLakitelek 2005. április 7.
Az Új lakitelki nyilatkozat aláírói, mint egykori alapítók: Bíró Zoltán, Csoóri Sándor, Csurka István, Fekete Gyula, Für Lajos, Kiss Gy. Csaba és Lezsák Sándor.

***

A Magyar Demokrata Fórum kálváriája akkor kezdôdött, amikor mozgalomból politikai párttá váltott. Amikor megmutatkozott, hogy a mozgalom által megfogalmazott értékrendet a magyar közönség nagyobb része magáévá tette az elsô szabad választáson, azonnal megindult a támadás ellene, és a beszivárgás, beépítkezés nemzetellenes elemek részérôl a vezetô állásokba, megrontani, eltéríteni az irányvonalat. Tizenöt év alatt ez sikerült. Többé nem számíthatunk az MDF-re mint nemzeti pártra. A fenti nyilatkozatból kiolvasható, hogy a párt távolodott el a mozgalomtól, és hogy a mozgalomnak még feladata van a rendszerváltoztatás óta és által tönkretett országban.

Azt kívánjuk, legyen a Magyar Fórum Lakitelek egy valóságos országos fórum, ahol pártoktól mentesen meg lehet fogalmazni a nemzet védelmének feladatait, amirôl tájékoztatást kap az ország, és követésre méltó példát kapnak a politikusok.

» vissza a HUNSOR honlapjára