Hölgyeim és uraim, tisztelt ünneplő közönség! Különös üzenete van ma számunkra október 6-ának, az aradi vértanúk napjának. Körülöttünk forrong az ország, sztrájkok, tüntetések, útblokádok mindenfelé. Tegnap Szerbia-szerte százezrek vonultak az utcára, hogy Miloševićet távozásra kényszerítsék, ma pedig milliók, akik a győzelmet ünneplik. Ilyen méretű tömeges tiltakozásra, forradalmi megmozdulásra még nem volt példa, jóllehet nem ez az első megmozdulás és polgári engedetlenség Szerbiában.

Szívvel lélekkel együtt vagyunk azokkal, akik sürgetik a demokratikus változásokat, és demokratikus kormányt akarnak, annál is inkább, mivel mi is a zsarnokság szenvedő alanyai voltunk. Ennél fogva a vajdasági magyarok részt vettek az elnökválasztáson és a változást sürgető utcai megmozdulásokon.

A világ gratulált a szerb népnek, hogy kivonult az utcákra és elsöpörte a zsarnok rezsimet. Mi is örülünk a fejleményeknek, de ugyanakkor bölcsnek és óvatosnak kell lennünk. Részben azért, mert még nem zárult le a folyamat, nem vált visszafordíthatatlanná a rendszer bukása, másrészt pedig azért sem lehetünk nyugodtak és önfeledtek, mert a délvidéki magyarság jövőjét illetően sajnálatos módon nem jött létre semmiféle egyezmény sem a szerb ellenzékkel. Kellő önkritikával azt is hozzá kell ehhez tennünk, hogy a megnyugtató egyezmény hiánya nem annyira a szerb ellenzék hibája, mint amennyire a mi mulasztásunk.

És itt hadd térjünk vissza az 1848-49-es eseményekre. A mi sorsunk, itt a délvidéken már akkor eldőlt, amikor 1849. június közepén a cári orosz és az osztrák seregek átlépték a magyar határokat. Bem tábornoknak több mint kétszeres ellenséges haderővel kellett szembenéznie, így csak arra vállalkozhatott, hogy hol az egyik, hol a másik csapat vezetését vegye át, mindig azét, amely meghátrált. Július végén és augusztus elején két súlyosabb vereséget szenvedett, aztán kimenekült Törökországba. A csapatok felbomlottak és a magyar fősereg Világosnál Görgey vezetésével letette a fegyvert.

A többit, amire ez a gyászos nap emlékeztet bennünket, ismerjük. A magyarság ezen a napon, szerte a világon, vértanúhalált halt hőseire emlékezik. A tizenhárom vértanú emléke talán azért él olyan elevenen a nemzet szívében, mert azóta sem sikerült érvényt szerezni nemzeti szabadságtörekvésünknek, hiszen a nemzet egyharmada ma is kisebbségben, jogfosztottságban él.

Persze az olyan térségben, amelyben több nép él együtt, korántsem könnyű a nemzetek szabadságigényét kielégíteni. Már a szabadságharc első napjaiban, március 27-én szerb küldöttség érkezik Újvidékről Pozsonyba 16 pontba foglalva a kívánalmakat, egyebek mellett a nemzetiség jogainak elismerését, április 8-án pedig a pozsonyi delegáció már felveti a magyarországi szerbek és a szerb fejedelemség egyesítésének a lehetőségét.

Kossuth azzal válaszolt, hogy a kivívott szabadság áldása kiterjed majd az ország minden egyes polgárára, ami pedig a szerbek újabb jogokra vonatkozó kívánalmait illeti, ennek tárgyalását a jövő országgyűlésre kell halasztani.

Ekkorra azonban, függetlenül a pozsonyi történésektől, már megindultak a szerb bujtogatók (emisszáriusok), hogy a magyarországi szerbséget a magyar állam ellen föllázítsák, ami hosszú időre elhintette a magvát a szerb-magyar ellenségességnek. Mint ismeretes Rajasics, úgymond a nép kívánalmainak engedve, május 13-ára összehívta a szerb nemzetgyűlést, amelyen kitűzték az önálló szerb Vajdaság megalakulásának a programját. A szerbek a magyar koronától politikailag szabad és független nemzetként olyan területen kívántak hatalmat gyakorolni, amelyen számbeli kisebbségben éltek, hiszen az akkori Délvidék lakosságának több mint kétharmadát más népek - elsősorban magyarok és németek - alkották.

Mind ezt csak azért idéztem fel, hogy némiképpen érzékeltessem azt a súlyos mulasztást, amely bennünket, magyarokat terhel. Hol vannak a mi jövőre vonatkozó elképzeléseink? Vajon kik és miről fognak tárgyalni majd a fejünk fölött? Nem kellett volna-e, vagy kellene nekünk is egy ilyen történelmi fordulóponton nemzetgyűlést összehívnunk?

Azt, hogy egy kisebbség számára a merész és távlatos jövőkép mennyire fontos, mi sem bizonyítja jobban a hajdani szerb elképzeléseknél. A magyar szabadságharc elbukott, a szerb Vajdaság viszont létrejött.

A sok félelem és hányattatás után szívből örülünk Szerbia ébredésének és a győztes belgrádi forradalomnak, ahogyan szívből örülnénk egy szabad Vajdaságnak is. A népnek - nemzetiségre való tekintet nélkül - elege van az értelmetlen háborúkból és szenvedésből. Elege van a szankciókból, a munkanélküliségből, a kilátástalanságból, az áramszünetekből és az állam más büntető intézkedéseiből, legfőképpen pedig a szegénységből.

Szeretnénk kifejezni támogatásunkat a szabadságáért küzdő szerb népnek. A szabadság azonban minden népet egyaránt megillet, így bennünket, délvidéki magyarokat is. És tekintettel arra a körülményre, hogy az együtt élő népek 1848 óta sem jutottak közös nevezőre az együttélés módját és hogyanját illetően, a szerbiai változások különös fontosságot adnak ennek a kérdésnek. Tapasztalataink szerint a szerbek felfogása ebben a kérdésben ma még jelentősen eltér a miénktől. De most ebben a pillanatban az a legfontosabb, hogy végre a szerb nép szembeszállt azzal a kemény diktatúrával, amely útját állta a térség demokratikus átalakulásnak.

Reméljük, hogy a beindult változások során előbb-utóbb elfogadható megoldást találunk nemzeti közösségünk nyitott kérdéseire, s hogy a jövőben nem a mi szabadságjogaink feladása lesz a záloga a nemzeti megbékélésnek, ahogyan ez eddig történt, immár vagy másfélszáz éven keresztül.

Éljen a szabadság!

* Elhangzott Adán 2000. október 6-án délután 17 órakor a római katolikus temetőben az aradi vértanúk tiszteletére rendezett koszorúzási ünnepségen.

» vissza a HUNSOR honlapjára