Havas Szófia ezt nyugodtan mondhatta, pártja nem határolódik el tôle, föltehetôen azért nem, mert az értelmezési szótárukban csupán ennyi áll, ezt ma is elhiszik, sôt vallják. Fônökük, Gyurcsány meg Havas kijelentését, véleményét Wittner Máriáéval állítja szembe és azonnal állást is foglal: 1956 baloldali eredmény és ebben Nagy Imre a mérce.

Nohát itt tartunk 2007-ben, hogy 1956 értelmezése megint eltér a valóditól, és ezzel máris igazolódik: addig itt nem lesz társadalmi béke, amíg ez a kérdés nyugvópontra nem jut. Merthogy még nem, merthogy a magát baloldali haladónak vélôknél még mindig a 'fasiszta ellenforradalom' a módi, és nem október 23., hanem november 4.-e az ünnep.

Mert mi is történt 1956-ban, októberben? Az ominózus hruscsovi beszéd után megindult egy társadalmi forrás. Már elkezdtük kibeszélni azt, hogy a magyar nyomor oka az a társadalmi rend - fôleg az orosz elnyomás és kizsákmányolás - amelyben élünk. A hangzatos kommunista ígérgetések a magasabbrendű életrôl pontosan olyan hazugságoknak bizonyultak, amilyenek a mai gyurcsányi és a mögöttes tirádák. Akkor azonban úgy véltük, hogy mindennek elsôrendű oka az orosz elnyomás, az, hogy a nagynak titulált Szovjetunió ránk kényszeríti az akaratát, gyarmati, sôt, rabszolgasorban tart minket. Ha tôle megszabadulhatunk, akkor az ország a maga sajátos útját járva gazdaságilag is megerôsödik és a társadalmi igazságosság is megteremthetô.

Errôl beszéltünk 1956 nyarán és kora ôszén és ezt igyekeztünk október végétôl gyakorlatba ültetve meg is valósítani. Ezért szervezôdött meg az elsô egyetemi mozgalom Szegeden, amelynek alapkövetelménye a szovjet típusú társadalomnak magyarral való helyettesítése volt. Nem akartunk oroszul beszélni, nem akartuk az orosz csasztuskákat énekelni, elégedettek voltunk magyar nyelvünkkel, magyar dalainkkal, magyar meséinkkel, magyar történelmünkkel. S minthogy Lengyelországban hasonló szellem lett úrrá, vigyázó szemeinket nem Párizsra - még kevésbé Moszkvára - hanem Poznanra szegeztük, és elsô önálló akciónkban a poznani bányászok sztrájkját támogató tüntetést határoztunk el. Utcai demonstrációt, amely zárt sorokban, békés felvonulásnak indult. A Műszaki Egyetemtôl vonultunk a Bem szoborhoz.

Mégis erre azt mondják immár két oldalról is, hogy igen, az elégedetlenséget mesterségesen gerjesztették, hogy a szovjeteknek okuk legyen katonailag beavatkozni. Hogy miért lett volna szükség a szovjet katonai beavatkozásra, arra vonatkozóan két, egymástól szögesen eltérô vélemény is ismeretes.

Hernádi [1] (pp.: 176-189) azt fejtegeti munkájában, hogy a keleti szél hozta ennek a gerjedését, merthogy kellett valami fasiszta jellegű balhé, amivel az osztrák békeszerzôdést követôen meg lehet indokolni a szovjet csapatok Magyarországon történô állomásoztatását, merthogy az a Magyar Békeszerzôdés 4. cikkelyét sérthette volna. "Egy forradalom, vagy legalább egy nagy létszámú demonstráció fasiszta jellegű követelésekkel odáig fokozható, hogy ez a fasizmus visszatérésének látszatát keltheti" - írja Hernádi (p.: 182). Másrészt a magyarokat ismét büntetni lehet annak megtorlásával. Büntetni, mert még mindig nem hódoltak be Moszkvának, a magyar parasztság még mindig ellenáll a kommunista eszméknek. Ez igaz volt - mégpedig az, hogy ellenállt a magyar parasztság -, de a további események valahogy nincsenek összhangban ezzel az elképzeléssel.

A másik oldal meg azt mondja, hogy azért kellett társadalmi balhét gerjeszteni, hogy a szovjetek azzal legyenek elfoglalva, és akkor a szuezi ügy könnyebben rendezhetô, nem fenyeget világháború. Erre Philip Skadron utal, aki hajdani CIA ügynök volt és most Ausztráliát járva gyôzködi a magyar emigrációt, hogy az angol-francia tábor provokálta ki a felkelést azért, hogy azzal a Szovjetunió fegyvereseinek figyelmét lekösse. [2].

A két kijelentés, vélemény egyidejűleg nem lehet igaz. Vajjon melyik igaz ezek közül? Vagy egyik sem? Vizsgáljuk meg mindezeket és az eseményeket is. Elôbb Hernádit.

Minthogy maga Hernádi is elismeri, miszerint a Jaltát bôven megelôzôen ezt a területet a Szovjetuniónak adták, semmi szükség nem volt arra, hogy a szovjet csapatoknak a hirtelenjében megkötött Varsói Szerzôdés országaiból ki kelljen vonulniuk. Ez a szerzôdés ezt lehetôvé tette. Az ország vezetése nem is kérte a Vörös Hadsereg kivonását, így az az indok nem áll meg, hogy a szovjet hadvezetés e mögé akart bújni és csapatait ezen indokkal helyezi át Ausztriából Magyarországra. Ez az áthelyezés a Varsói Szerzôdés megkötésével meg is történt és a csapatok immár egy éve Magyarországon tartózkodtak. Egy évvel késôbb, további megerôsítésre nincs szükségük. Egyébként a magyar pártvezetésnek volt hatalmas szüksége a szovjet csapatokra, hiszen saját haderejében sem bízhatott - ahogy ezt a további események igazolták is.

A komolyabb gond az ún. ellenôrzött, fasisztának bélyegezhetô demonstrációval, esetleg forradalommal van. A kormányzatnak semmi szüksége nem volt egy látszólagos felkelésre ahhoz, hogy a népét fasisztának, reakciósnak nevezze, ezt addig is megtette, bármiben is ellenkezett ve le szemben. Ha a szovjetek büntetni akarták a magyarokat azért, mert eszmeileg ellenálltak a bolsevizmusnak, ez még elképzelhetô, de felkelésre, tüntetésre akkor sem volt szükségük ahhoz, hogy ezt megtegyék. Az életszínvonal a háborús körülményeket tükrözte, az ÁVÓ - ekkor már, mint ÁVH - a népesség nyakán ült, nap-mint-nap számíthatott bárki a fekete kocsi megérkezésére és arra, hogy aztán a családból alig marad valaki, de megmarad a nyomor. Akkoriban havonta talán egyszer az volt a vasárnap, amikor a család húshoz jutott. A nyomor és a félelem mindent áthatott, miközben látható volt a pártvezetôk nem éppen nyomorgó élete. Az elégedetlenség nagy volt, nem volt arra szükség, hogy azt bárki is tovább szítsa. A félelem a megtorlástól is - és erre semmiféle provokációval nem találunk enyhítést. 1956 márciusában találkoztam személyesen is az ÁVH-val, a bemutatkozás két hatalmas pofon volt. Csak az után kérdeztek.

Akkor nézzük a másik álláspontot, miszerint nyugatiak provokálták ki a felkelést. Itt komolyabb a gond. Igaz, a Szabad Európa Rádió mondta a magáét és szította a tüzet, de pl. az USA vezérkara nem tette ezt. Amikor kitörtek a harcok, akkor Eisenhower és Dulles, a CIA fônöke komoly gondba került és igyekezett a Szovjetuniót biztosítani arról, hogy tartják magukat Jaltához, ez a szovjetek belügye [3]. Ettôl a felfogásuktól késôbb se tértek el és a brutális november 4-i beavatkozást követôen a talán kellô mértékben be nem avatott Ausztrália vitte a magyar ügy mellett a prímet, az USA valójában nem lépett. Sôt! Az USA-nak úgy kellett a ma-gyar ügy, mint hátára egy púp, hiszen éppen abban volt érdekelt, hogy Eu-rópában a szovjet bolsevizmus ural-kodóvá váljék. Abban volt érdekelt, hogy a Szovjetunió abban az akcióso-rozatban, amire készültek - és aztán amibe belebonyolódtak - ne sérüljön. Nos, a magyar szabadságharc és for-radalom éppen ezt a reményüket dön-tötte romba: Európa 'haladó' baloldali népe hátat fordított a kommunizmus-nak! Elment a hajó, megszűnt annak a reménye, hogy Európa bolsevizál-ható!

És itt a lényeg. Ebben találjuk meg az 1956-os magyar felkelés, szabad-ságharc és forradalom következmé-nyeinek a pontos magyarázatát. Ezt nem kirobbantották - még ha esetleg némi zavargásnak örültek is, hogy lecsaphassanak az ellenfeleikre - de az egész úgy ahogy volt, az emberek spontán tette volt. Tették, mert a hatalom arroganciája ebbe belekényszeríttette ôket. Elégedetlenek voltunk, nyomorogtunk, a hatalom állandóan a létünket fenyegette: nem volt veszíteni valónk! Amikor már lôttek is, csak egyet tehettünk: visszalôttünk! Mindennel, ami a rendelkezésünkre állott. Féltéglával, kavicsokkal, majd a támadóktól megszerzett fegyverrel - ahogy a Rádióba mentôautóval szállított AVH-s fegyvereket a tömeg megszerezte.

Tudni kell, hogy Szueznek annyi volt a szerepe, hogy frissebb szovjet páncélos alakulatok is Magyarországra érkeztek, hiszen az ogyeszai tankhadosztályt nem sokkal a szegedi nyilatkozat után már elindították. Az orosz páncélosok Budapest utcáin hajnali 2 órakor már megjelentek, jóllehet, a harcokba akkor még nem avatkoztak be. Akkor még az ÁVH ellen folyt a harc és ehhez a szintén megalázott, kisemmizett rendôrség és honvédség segítséget adott: eltűrte, hogy a fegyvereinek egy részét elvigyék. A kiskatonák csatlakoztak a harchoz, a tisztek egy része passzív maradt, de nem lépett fel a lázadókkal szemben. Mert az események ezen szakasza lázadás volt. Ezt pedig elôre senki nem szervezte, mert ha szervezi, az események nem abba az irányba haladnak, amelybe haladtak.

A szabadságharc akkortól jellemzô, hogy az oroszok beavatkoztak a harcokba. A szovjet hadsereg azonban teljesen demoralizálódott. A berlini példa alapján azt hitték - remélték! - hogy a páncélosok felvonulásával a rend helyreáll, a lázadók fülüket-farkukat behúzva elmenekülnek. Nem ez történt. Az 'ellenfél' ugyanis nem a jól szituált polgárok, hanem az ifjúság, utca egyszerű népe volt. Hamar megtanulták, hogy a gyalogság nélkül felvonuló páncélosok könnyű prédát jelentenek és éltek a lehetôséggel. A 'Dicsôséges Vörös Hadsereg' durva taktikai hibája és az irreguláris haderôvel szembeni erkölcsi alárendeltsége miatt elszenvedte történetének legnagyobb és legmegalázóbb vereségét. Budapestrôl ki kellett vonulnia!

Nem azért, mert Szuez árnyéka vetült rá, hanem azért, mert csapatai demoralizálódtak. Így aztán valóban nem volt erkölcsi támogatottsága, hogy Szueznél is beavatkozzon - megtehette volna, ereje volt hozzá. Neki a szolganépeket kellett rendbetennie - erre kötelezte ôket a csicskások üvöltô tömege is, akik maguk is szívesen beavatkoztak volna a harcokba. A csehszlovák és román párt felajánlotta, hogy rendbeteszik az országot, csapataikkal bevonulnak és Magyarországot egymás között felosztják, de ebbe Hruscsov nem ment bele [4].

A szabadságharccal párhuzamosan folyt, majd azt követte az igazi forradalom: a társadalom átalakítása. Ez pedig a munkástanácsrendszer viharos kiépülése volt: a társadalom igyekezett a kezébe venni a saját sorsát. Hogy mennyire nem a szélsôbal, a kormányzat provokálta ki az eseményeket, éppen az erre az akcióra adott kíméletlen válasza a bizonyíték: a megtorlás áldozatai nagyon nagy arányban nem a fegyveresek voltak, hanem a nép bizalmát élvezô, a nép érdekében kiálló munkástanács elnökök és tagok.

Most pedig a hatalom megint abban mesterkedik, hogy a hagyományos ítéletet érvényesítse: a háború elôtti rend hívei okozták, robbantották ki a forradalmat és most - az új koncepció szerint - ezzel megakadályozták az igazi, baloldali rendszer átalakítást, amelynek védjegye Nagy Imre. Erre megy ki a játék. Hazudnak most is, amint hazudtak regnálásuk minden percében, meg amikor a hatalom megszerzése a céljuk, hiszen éppen a legkeményebben megtorolt eseményekrôl nem beszélnek, igyekeznek azt elfelejteni. Sôt, mitöbb, a nép érdekében történô cselekvéseket ma a populista jelzôvel illetik és ez már szinte az antiszemitizmusnak a szinonimája. Vajjon mért?

Nyugat - fôleg az amerikai vezetés - céljai nem csak akkor látszottak, amennyiben tökéletesen a saját propagandájával ellentétben cserben hagyta a vérzô nemzetet, hanem ma is látszanak, amikor az 1956-os felkelést, szabadságharcot és forradalmat gyakran még szavakban sem éltetik, hiszen fôleg a forradalom és annak brutális vérbefojtása, az azt követô véres leszámolás, megtorlás felnyitotta a nyugati kommunisták tekintélyes részének a szemét és a 'Világforradalom' megvívásának esélye hihetetlen mértékben lecsökkent.

Nem jött be az I. világháborút követôen, mert a népek nem voltak akkor vevôk rá. Nem jött be a II. világháborúval, mert a németek öngyilkos akcióban megelôzô támadással meggátolták a szovjeteket abban, hogy egy kivéreztetett Európára teljes hadi kapacitásukkal rászabaduljanak [5]. Most pedig az 1956-os magyar lázadás vérbefojtása okozta felvilágosodás immár végleg lerombolta a 'Vi-lágforradalom' sikerének az esélyeit. Nem maradt más hátra, mint az egységes világállamot immár nem a szovjetekkel, hanem a pénzvilág irányításával a Közös Piacon keresztül kellett létrehozni.

Viszont veszítettek 50 évet és ez alatt a nyugati világ emberének életstílusa, életszínvonala lényegesen megváltozott. A várható kudarc miatt a büntetnivaló bűnösök ma is a magyarok.

A ma is folyó életszínvonal rombolás, a fasiszta veszély feltunkolása, a szólás szabadságának megvonása, a társadalom rabigába döntése, az utcai rendôri brutalitások sora ezt jelzi. A tavaly október 23.-án levezényelt magyarverés ennek egy különösen durva példája.

Ami aztán 1956-ot követte - a csendes, a szívós ellenállás - ellenben megmutatta, hogy ez a szellem, az ebbôl származó elvárások megtorpedózhatók, ez az erô nem legyôzhetetlen. Az emberi összefogás, az emberi gondolkodás, az emberi bátorság, az emberi erkölcs az, ami a brutális, az emberiséget rabszolgasorba süllyeszteni szándékozó erô megroppantására és legyôzésére képes. Segítsd hát magad is 56 szellemében a társadalom szövetének újra építését, taníts, hirdesd az igazságot és azt, hogy mindez sikeres lesz, ha egyre többen ezt tesszük.

[1] Hernádi Tibor: A rendszerváltás igazi története, Szerzôi kiadás, Baja, (2005).

[2] Csapó Endre: Ötvenhat a felelôsség hínárjában. Magyar Élet 2007. október 18-i számában

[3] David Irving: Uprising; One Nation's Nightmare: Hungary 1956, Veritas, Bulls Brook, Australia, 1986, pp.: 156-8, 313-5, 346-7, 348-7.

[4] Egyik közeli ismerôsömet mint híradós tisztiiskolást az Akadémia-utcai pártházba vezényelték október 24-én és ott voltak az oroszok kivonulásáig. Ôk vették az üzenetet. Errôl ismerôsöm 1957-ben, leszerelése után tudósított.

[5] Lásd Suvorov könyvét a Jégtörô-t, amely elérhetô a következô címrôl: http://www.nemenyi.net/konyvtar.asp?IroID=51&MainID=7&FID=7




forrás: Magyar Élet



[HUNSOR medencefigyelő - ® HUNSOR -]

» vissza a HUNSOR honlapjára