Felhangzik az ének; kellemesen sustorog a CD-lejátszó. Bódító hangulatot kelt bennünk; eszünkbe jutnak életünk karácsonyai.
Nem, nemcsak a szépen szépek, amelyeken családunk, szeretteink, barátaink körében ünnepeltük a kisded születését, az új életet. Felvillannak agyunkban a fájdalom képei is: magányunkat, kitaszítottságunkat akkor éreztük igazán, amikor elandalogtunk a fényektől szikrázó ablakok alatt, és senki sem nyúlt a kezünkért, senki nem hívott be bennünket a fenyőillatú meleg szobába, senki nem várt ajándékkal… Vagy esetleg hívtak is, vártak is, de valahol messzi, valahol távol, ahova el nem juthattunk. Idegenek, de jóindulatú ismerősök között is lehettünk idegenek … A saját népünk szeretett városaiban - Pesten, Szegeden, Szarvason, Pécsett, Debrecenben, Győrben, Sopronban vagy az önszántából jelképes állampolgárságot adó Hódmezővásárhelyen - munkásként vagy diákként, esetleg egyszerű menekültként várhattuk, hogy hazajussunk egyszer újból… Mint most, néhány nap múlva, sokan hosszú idő után először talán a behívók elől szerte a világba szökő katonaköteles fiatalok közül, akik mernek hinni az Európába engedett Szerbia ígéretének: "Jöjjön haza mindenki bátran, senkit sem bántanak, dugnak tömlöcbe!".

Ha atrocitásokról hallunk, önkéntelenül merül fel bennünk a kérdés: mivégre gyűlölik egymást az óriássá nőtt kisdedek? Anya szülte valamennyit, ringatta karjában, ölében. A szeretetnek ha nem is ugyanazokat a dalocskáit dúdolta fülébe, de egymással rokonságot tartó változatait.
Múlt és jelen sohasem volt ily messze egymástól ezen a magyarjaiban fogyatkozó tájon. Az idő távolából sejlenek fel előttünk életünk karácsonyfái, és szemünk kutatja holnapjainkban a szeretet jeleit. Mert hát újra itt a karácsony, amikor örülnek egymásnak a család tagjai, megajándékozzák egymást, s együtt töltenek egy szép estét. Valamikor persze nagyobbak lehettek az ajándékok, s a feldíszített fenyők is fényesebben ragyogtak. Még korábban, ük- és nagyapáink korában, az emberek összetartása volt teljesebb. Házról házra jártak a három királyok, s szinte egy család volt az egész falu.

És most mintha ismét felocsúdnánk! A ránk köszöntő nehéz idők hozadéka lenne: lassan éledezik az összetartozás érzése a lelkekben. Hogy mi zajlik a közélet színterén, azt már csak a szeme sarkából figyeli az egyszerű ember, aki az elmúlt hetekben lelkesen adta aláírását egy általa szentnek tartott ügyhöz, az erős hitben, hogy nemzete maradékát menti a déli végeken. Jaj, csak most ne kelljen csalódnia! Sohase kelljen! A megmaradása a tét.
A karácsony szeretni, egymáshoz ragaszkodni jobban tanít meg ma bennünket itt tájain a gondoknak, mint bármikor is a csendes, békés korokban. Úgy nyúlni a csillagokat szóró ezüstpálca ujjunkat pörkölő lángjához, a bablevesbe merülő kanálhoz, a még forró kalácshoz, hogy egymásra gondolunk! És fohászkodunk azokért, akikhez tartozunk, töretlenül reménykedve a szeretet, a tiszta gyermeknek örökre megmaradó kisded erejében. A bibliai kisdedében, akinek születésére vár vidékünk embere, készülve a szeretet nagy ünnepére.

A csendes családi otthonok ablakaiból mind gyakrabban és gyakrabban villannak szemünkbe a fényben úszó karácsonyfák. Ágaikon színes szaloncukor, arany- meg ezüstszívek. Amikor a kicsiny gyermekkezek értük nyúlnak, bepárásodó szemünk előtt mind fényesebbé és fényesebbé válik a szoba. És ekkor felsír a kisded. Megszületett. (Magyar Szó, Újvidék, 2009. dec. 24-25.)

» vissza a HUNSOR honlapjára