Eme országokban elképzelhetetlen lett volna az 1991-es horvát fegyvereladási botrány. Népszavazást sem kellett a hasonló helyzetben levő környező országokban kiírni a politikai elit tehetetlensége miatt az állampolgárság kiterjesztéséről, s a példákat még hosszan sorolhatnám. A tusnádfürdői nyári szabadegyetemen oly sokat emlegetett magyar-magyar párbeszédnek optimális esetben egy informális, valamint egy formális síkja kellene hogy legyen. Az első a tartalomról döntene, kizárólag a magyar nemzeti érdekek figyelembe- vételével, a másik a csomagolásról, bekalkulálva a nem éppen barátságos környezeti adottságokat. Mit látunk ehelyett magunk körül?

"Belföldön" a nemzetellenesség, valamint a nemzetsemlegesség által behatárolt eszmei pászmán mozgó baloldal minden egyes létfontosságú nemzeti imperatívusz esetében szemforgató érvrendszert használ, s ott tesz keresztbe, ahol tud. A példák hosszan sorolhatók. Felidézhetjük a határon túli magyar nemzetrészek autonómiatörekvéseinek esetét, amit még a kilencvenes évek elején a kollektív jogok elméleti aláaknázásával és az egyéni jogok kizárólagosságának hirdetésével próbált meg a balliberális tábor lehetetlenné tenni, majd az autonómiát legfeljebb csak politikai jelszónak használó szervezetek támogatásával, végül, de nem utolsósorban Szlovákia és Románia esetében a külpolitikai lehetőségek módszeres kihagyásával. (Szlovákia esetében a náci törvények szellemét hordozó Benes-dekrétumok ügyében a baloldal képes volt a szlovák fél oldalára állni, amikor az Orbán-kormány végre-valahára finoman és tapintatosan érinteni merte a kérdést, holott egy határon és ideológiákon átívelő magyar külpolitikai offenzíva Benes-ügyben igencsak kényelmetlen helyzetbe hozhatta volna a szlovák diplomáciát. Románia EU-csatlakozásának feltétel nélküli megszavazása, az SZDSZ által 1993-ban meghirdetett öngyilkos "bizalommegelőlegezési" politika jegyében, egy közép távon vissza nem térő nyomásgyakorlási pozíciót adott fel a semmiért.) Említhetjük a kettős állampolgárság kérdését, amelyben - miként arra a Tőkés László által Tusnádfürdőn meghirdetett Ébresztő! is rámutat - a baloldal a módszeres politikai hazugság eszközével élt. A Gyurcsányék által azóta is zsolozsmázott érvrendszer, miszerint az igen szavazat győzelme az állampolgárság automatikus és tömeges megadását jelentette volna, s ezzel határon túli magyar tömegek özönlötték volna el az anyaországot, tételesen hamis, hiszen az igen győzelme mindössze arra kötelezte volna az Országgyűlést, hogy törvényt alkosson. A tömegek pedig békeidőben nem indulnak meg olyan könynyen. S hadd utaljak csak címszavakban a demográfia kérdésére, a produktív rétegeket támogató családi adókedvezmények rendszerének eltörlésére, az oktatás szétverésére, a vidék lehetetlen helyzetbe hozására, a büntetőjog-politika további enyhítésére, a katonaság de facto leszerelésére. Nos, ezzel a baloldallal tessék magyar-magyar párbeszédet folytatni!

Más szóval a párbeszéd a "belmagyar"-magyar kontextusban nem az optimális magyar nemzetstratégiai megoldások megtalálását célozza, hanem legjobb esetben is a nemzeti oldal kísérletét arra, hogy kommunikációs eszközökkel csökkenteni próbálja a balliberálisok károkozásait. Legjobb esetben, mondom, mert a nemzeti oldalon a valóban nemzeti érdekek által mozgatott politikusok sem mindig vállalják fel nyíltan törekvéseiket taktikai okokból. Magyarországon a negyvenéves proletár-internacionalista agymosásnak, majd az azutáni balliberális kozmopolita médiadömpingnek köszönhetően az a perverz helyzet alakult ki, hogy a bel- és külpolitikában nemzeti érdeket képviselő erők érzik tanácsosnak rejtegetni céljaikat, s nem azok, akik a magyarság nemzetkénti létének felszámolására törekednek.

Ami az elszakított nemzetrészeket illeti, ott sem sokkal jobb a helyzet. Itt ugyan a nyílt nemzetromboló szándék kevésbé mutatható ki, viszont a politikai elitben minden egyes nemzetrész esetében kialakult az idegen elnyomó hatalom által megvásároltaknak, a karrieristáknak, valamint a reálpolitikában gondolkodó megtévesztetteknek egy megbonthatatlannak tűnő szövetsége, amely az elitcserét lehetetlenné teszi.

Mit láthattunk Tusnádfürdőn is? Az anyaországból ismert szerepleosztást. Tőkés László felsorolja az RMDSZ mulasztásait, hogy miként szabotálta el a Szövetség módszeresen a történelem által adott lehetőségeket, s miként hallgatott az autonómia célkitűzéséről minden stratégiai pillanatban, 1996-ban a kormányalakításkor, majd a kormányátalakításkor, miként mondott le az önálló magyar egyetemről a Petőfi- Schiller-ábránd kedvéért 1998 októberében, miként maradt ki az autonómia kérdésköre 2000-től az évről évre megkötött protokollumokból, hogy miként aszszisztált, sőt tevőlegesen járult hozzá az RMDSZ-vezetés a román kisebbségpolitikai modell hazug mítoszának európai megerősödéséhez, miként diszponál illegitim módon a Markó-klikk az erdélyi magyar közösségnek szánt anyaországi és romániai források fölött, miképpen alakították át az RMDSZ-t magyar nemzeti önkormányzatból zsákmányszerzésre szakosodott román versenypárttá. Markó Béla pedig elhajol, párbeszédkészségét hangoztatja, és egyetlen, az autonómiára vonatkozó érdemi kérdésre nem felel. Nyílt sisakos küzdelem az egyik oldalon, farizeus érvek, a valós törekvéseket leplező szólamok a másikon.

Mi hát a megoldás? Az anyaországban - megmaradva a demokratikus paradigmán belül - nincs más út, mint a másik oldal választáson való legyőzése. Utána viszont sokkal bölcsebben kell majd gazdálkodni az erővel, mint 1998-at követően. Olyan kérdésekben érdemes konfliktust vállalni, amelyek nemzetpolitikai jelentőségűek, a másik oldalnak tett felesleges gesztusok (például kereskedelmi tévék áfatartozásának elengedése), s a saját táborra való módszeres lövetés (például MVSZ) nélkül.

Erdélyben az egyetlen esély egy olyan politikai képlet kialakítása, amelyben az RMDSZ az autonómia iránt elkötelezett MPSZ ellenőrzése alatt áll eszmei szempontból. Ehhez persze az MPSZ-nek is rendezni kellene sorait, végrehajtani az eltervezett pártbejegyzést, s ki kellene lépni a hajnadi Reform Tömörülés által megteremtett keretből: alapszervezeteket építeni, jelen lenni nemcsak a médiában, de helyi szintű politikában is Erdélyben mindenfelé. Ha az MPSZ vagy immár az MPP (Magyar Polgári Párt) a magyarság 30 százalékát maga mellé tudja állítani (a felmérések szerint a langymeleg biztonság "csak rosszabb ne legyen" Ceausescu-i perspektívájával nem kecsegtető radikális politikának nagyjából ekkora a támogatottsága), az RMDSZ kénytelen lesz választási koalíciót kötni vele. Akkor viszont a koalíció megkötésének feltétele nem lehet más, mint a kőkemény autonomista politika. Újra kell fogalmazni a Tőkés László által kezdeményezett, az egyházakat, a civil szférát és a politikumot egyaránt integráló Erdélyi Magyar Állandó Értekezlet révén a kisebbségi törvénytervezetet, s ráállítani a határon inneni és túli magyar diplomáciát annak népszerűsítésére. A kettős állampolgárság esetét leszámítva, a hivatalos RMDSZ-irányvonallal még Gyurcsányék sem mertek eddig szembefordulni.

Minderre ideális lett volna a Románia EU-csatlakozása előtti időszak, amit az MSZP-RMDSZ páros sikerrel szabotált el. A kényelmesebb, könnyebb utat lezárták. Nem maradt más, mint a másik, a göröngyös, helyenként meredek út felkutatása. Az autonómiánál többet a jelen geopolitikai helyzetben nem lehet elérni, kevesebbet nem érdemes célul kitűzni. Tizenhat év után annyit leszögezhetünk: ma a magyar politikában senki nem meri kétségbe vonni az autonómia szükségességét. Szánalmas és csekély eredmény ez, több mint másfél évtizeddel a hátunk mögött, de csak ebből indulhatunk ki. Az alternatíva - mint azt a 2002-es népszámlálás megmutatta - nem is oly lassú, viszont annál módszeresebb felmorzsoltatás.

» vissza a HUNSOR honlapjára