alapvetôen különbözött a francia nemzetállami népnemzet koncepciótól. A világos beszéd érdekében kezdjük a nemzet fogalmának tisztázásával: A nemzet nem természeti képzôdmény, hanem szellemi alkotás és nem szabad összetéveszteni a nép fogalmával, amely egy állapot, melybe beleszületünk és amelyet igyekszünk megtartani, konzerválni. A nemzet feladat, melyet szabad és egyéni tevékenységgel szolgálunk. A történelmi fejlôdés során a vérközösség, a család, a nemzetség összekötô erejét fokozatosan átveszik a közös szokások, nyelv, vallás, hiedelmek; a hagyományos kultúra, amely meghatározza a népet. Amikor a nép egy tagja hivatást és célt állít a közösség elé amely a népet, esetleg más népeket is magával ragad, amely meghatározza közösségi összetartozássuk hivatástudatát; ha a kitűzött cél érdekében vállalják a közös sorsot, akkor megszületik a nemzet.

Konkrétan és röviden: a magyar nemzeteszme tartalma a szittya hôs: a honfoglaló Árpád, a törökverô Hunyadiak, Rákóczi kurucai, a 48-as és 56-os szabadságharcosok. A gyôzedelmesbôl a századok során balszerencsésre forduló hôsök sora tükrözi a nemzet sorsát is. "Magyarnak lenni tehát nem könnyű és természetes dolog. Nem olyan állapot, amit ingyen lehet nyerni. Nem elég annak születni. Bátran mondhatjuk, hogy annak nem lehet egyszerűen születni. Azzá válni kell. A magyarság nem boldogság. Nem elônyt, biztonságot, ajándékot jelent. Örökös szorongás, s egy elhanyatlott múlt keserű önérzete: ez a magyar állapot. A méltatlanság örökös lélekemésztô érzése. A magyarságot vállalni kell, s csak vállalni lehet." (Joó Tibor: A magyar nemzeteszme, 1939, Universum Kiadó, Szeged, 1990)

Ez a nemzeteszme, ez a sorsvállalás soha sem korlátozódott csak az ország magyar népességére hanem mindazokra akik vállalták: a Dugonics Tituszoktól a Zrinyieken keresztül a négy német és egy-egy szerb, horvát és két magyar-örmény származású aradi vértanúig és tovább. A magyar nemzet sohasem volt az államhoz kötve, mintahogy nem volt származáshoz, nyelvhez, etnikumhoz sem: egyforma büszkeséggel valloták magukat a Szent Korona tagjainak a horvát, a magyar, a tót, a román nemesek a három részre szakadt ország mindegyikében. Sôt, a nemességen túl: "A rutén jobbágyságnak máig legdicsôbb s emlékezetes korszaka, hogy egyszer ôk is fegyvert ragadtak szittya módra Rákóczi népeként a szabadságért és hazáért." (Joó L. ugyanott)

Ez az Árpád-korból felnyúló, a népiségeket egy eszme köre összefogó nemzetfogalom, amely törvényszerűleg alakult ki a magunkkal hozott hun, kazár és más pusztai népek hagyományai alapján már a honfoglalástól kabar, késôbb jász, besenyô, kun, horvát, szász, román stb. népeket tudott a magyar nemzeteszme elkötelezettjeivé fogadni. A XVIII. században ez a nemzeteszme szinte a semmibôl emelte fel újra a nemzetet, de ágyazta meg saját sírját is. Ezt a befogadó nemzeteszmét váltotta fel a másságot nem tűrô, kirekesztô nyugati nacionalizmus.

A nyugati életformát, életszínvonalat és kultúrát tüzve ki célul, óhatatlanul importáltuk a nyugati nacionalizmust is, nemcsak a magyar nép, hanem az ország lakosságának a több mint 50%-át kitevô többi nép számára is.

A mi körülményeink között az egy népiségű nemzetállam megvalósíthatatlan volt: amikor a nemzet szellem és életforma helyett a származáshoz, nyelvhez, népiséghez lett kötve, akkor a más népiségűeknek választani kellett: vagy feladják etnicitásukat, vagy csatlakoznak tulajdon néptársaik nemzeti államához. Ez a dilemma feszültséget szült, amely felodás híján robbanáshoz vezetett. A nemzet bekövetkezett szétrobbanása magával sodorta, a más népiségűekkel együtt, a magyar nép egyharmadát is.

Az új, származáshoz kötött nemzeteszme teljes asszimilációt követelt, ennek eröltetése ellenreakciót válltott ki; ellenségeskedések, háborúk, népellenes háborúk, 'ethnic cleansing' követik térhódítását mind a mai napig. Nyugaton már kezdik belátni a nemzetállam eszményének tarthatatlanságát, károsságát de nálunk Közép-Kelet-Európában még mindig millió számra szedi áldozatait. Ezrek halnak meg, milliókat űznek el lakhelyérôl, egy élet, sôt generációk életének munkáját semmisítik meg egy célért, amely meg sem valósítható - még szülôhazájában, Franciországban sem valósult meg. Nem is kívánatos a tiszta nemzetállami népnemzet megvalósulása, mert csak bezárkózáshoz, elszigetelôdéshez, idegengyűlölethez vezet. Feloldása elindult: a nyugati országokban erôsödik a decentralizáció, mind több kultúrális egység (nem szükségszerűen más nyelvű) nyer különbözô szintű önkormányzati jogokat bizonyítva ezzel, hogy a fejlôdés legjobb mozgatója a lokális kultúrák elismerése.

A helyi sajátságokat és érdekeket felismerve egy régió gyorsabban fejlôdhet, mint bármilyen külsôleg, fentrôl diktált körülmények között.

Még az anyagi segítség is hiábavaló ha nem veszi figyelembe a helyi kultúrát, tempót, életvitelt. Erre számtalan példa hozható fel, a legaktuálisabb: a cigányság a saját szintjén és módján önellátó volt, az állam erôszakos jót akarásával viszont mára szinte teljesen függôvé vált a szociális juttatásoktól. Egy másik példa: A Vajdaságban beszedett adóból másfél napi adónak megfelelô összeg jut vissza a tartományba az ország költségvetésében. És ez így megy már 80 éve, egyetlen kimutatható eredménnyel: Szerbia egyre függôbbé válik Vajdaságtól.

A nyugati országokon belüli decentralizácíós folyamatokkal szemben az Európai Unió pont a nemzetállam idejétmúlta koncepcióját testesíti meg egy magasabb szinten. Pedig "az európai integráció számára legmegfelelôbb út nem a nemzetállamokra, nem a területi államokra alapozott, hanem az egyes helyi kultúrákra épített, az életmódok évszázadok óta való összehangolódásából fakadó, de sem területiséggel, sem bürokratikus intézményességgel meg nem határozott régiók egységbe fogása lehetne (itt semmiképpen nem kell a mai európai régiókra gondolni, melyek szintén csak a nemzetállami forma elkendôzésére szolgálnak)." (Segesváry Victor: Mi a baj Európával?, Európai utas, 2000/4. (41.)) Ez a megállapítás méginkább érvényes a szétforgácsolódott és vak nacionalizmusba gubódzott Közép-Kelet-Európában. A feladat tehát átreformálni az EU-t és példáját követve, megkövetelve Közép-Kelet-Európát az ôsi és mégis a nyugatinál sokkal modernebb és ami még fontosabb: kevésbé véresmúltú magyar nemzeteszmére! A folyamat elindult a decentralizáció révén, ha nem is magyar nemzeteszme néven.(Lásd Skócia, Wales, Korzika(!) példáját.)

Új lehetôségek

Az EU-n belüli légiesített határok, a fellazuló nemzeteszme, a helyi kultúrák elismerése, az önálló fejlôdésre való jog a magyarságnak kedvezne. Nem állítaná vissza a történelmi Magyarországot, de a mindnagyobb önállóságot nyerô területi önkormányzatok természetes üzleti és szellemi központjává válna. A magyar nemzet és nyelv pedig híd lenne a Kárpát-medence népei között.

De a régi-új nemzeteszme lehet ugyanolyan káros is a magyar nemzetre nézve mint amilyen a nacionalizmus volt. Az EU-n kivül maradt országokban a decentralizació elindult és úgy külsô mint belsô nyomásra az egységes nemzet-kép elfoltosodik: különbözô szintű helyi, kultúrális, nemzetiségi stb önrendelkezési egységek bontják meg a képet. Új nemzeteszme lép a régi helyébe amely már nem kirekeszteni vagy erôszakkal beolvasztani akar, hanem a nemzet részévé fogad mindenkit. Ez a befogadás, amely nem a népiség tagadására, hanem továbbfejlesztésére épül, a felemelkedés egyetlen útját fogja jelenteni, a schengeni határokkal méginkább elszakított területek magyarsága számára. Hogy ez nem csak elmelkedés és, hogy a veszélyt más is felismerte arra bizonyíték Lászlóffy Csaba írása a kolozsvári Szabadságban, melyben Valeriu Stoica kijelentését, hogy a romániai magyarok a román nemzet része ("partea natiumii noastre") úgy kommentálja, hogy "ennek hallatán talán még Ceausescu is fejre áll a sírjában". Ha igaza van, akkor Ceausescu fejen állva fog tovább rohadni, mert egyre több és komolyabb hasonló kijelentés fog elhangzani a demokratizálódási folyamatok következményeként.

Ha a határok lezáródnak, két merôben különbözô gazdasági, politikai és katonai érdekszférát választva el, akkor hamarosan a nemzetrôl is teljesen leválik az ezeken a határokon kivül élô nemzetrész.
Melyik forgatókönyv valósul meg? Mit lehetne tenni?

A belépés az Európai Unióba

párthovatartozastól független politkai célkitűzés és Magyarország óriási anyagi áldozatokat hozott a bekerülés érdekében. Csak a mezögazdaságban több kárt tettünk az Uniós elvárások (túlzott) kielégítése érdekében mint a II. Világháború és az utána következô földosztás, majd kollektivizálás együttvéve. Hogy a nemzet milyen árat fog fizetni a belépésért azt kevesen kérdezik.

Habár nem tudjuk mikor, de azt már igen, hogy másodrendű, nem teljes jogú tagként fogunk bejutni. Még valamiben biztosak lehetünk: a légiesített határok helyett schengeni határok fogják elzárni a nemzet egyharmadát az anyaországtól! Vámot fogunk szedni az erdélyi, délvidéki, stb magyaroktól Brüsszel számára.

Nem tudjuk meddig fog tartani ez az állapot. Lehet, hogy elegendô ideig ahhoz, hogy "miközben a maradék nemzetrész valóban felzárkózik az úgynevezett gazdag világhoz, a kirekesztett részek kétszeresen is elmaradnak: egyrészt, mert egy eleve vesztésre, stagnálásra ítélt közegben ragadtak, másrészt, mert ezen a közegen belül is alárendelt szerepbe, 'kisebbségi sorba' kényszerültek. Ha pedig ez a nemkívánatos életszínvonalbeli különbség az egyik felzárkózása, s a másik hanyatlása miatt olyan mértékűvé válik, hogy az már civilizációs különbségként is felfogható - mint Európa és a Balkán határán szinte mindenütt -, akkor már csak idô kérdése, hogy a fennálló gazdasági, morális, kultúrális különbözôségekre hivatkozva bárki megkérdôjelezhesse a nemzeti azonosságot a néprészek között." (Bencsik András: Itthon, Magyarországon, Magyar Szó, 2001. ápr. 1.)

Erre nagyon jó példa az Egyesült Államok afro-amerikai származású és más szegény rétegeinek már az angol-szász amerikaiak számára is nehezen érthetô nyelve. Szinte már tolmács szükséges a két, a szegények és a gazdagok idiómáját használók közötti párbeszédhez. Az országhatárok ezt az elkülönülést, a néprészek külön néppé vállását csak gyorsíthatják. Ha a fellazított, immár a másságot is elismerô, befogadó nemzeteszmét szomszédaink ügyesen használják, akkor az elszakított területek magyarsága nagyon gyorsan nemzetet cserélhet . A bôvítés ütemének és terjedelmének mai bizonytalansága javarészt egy ki nem mondott problémára vezethetô vissza: hol fussanak
az EU határai a Kárpát-medence térségében?

Az EU képtelen lenne megemészteni Oroszországot, nemcsak óriási földrajzi kiterjedése miatt, hanem az áthídalhatatlan életforma, életfelfogás, életszínvonalbeli különbségek miatt sem. Ugyanez érvényes Ukrajnára, Romániára, sôt Szerbiára is. Ha át is lendül Nyugat-Európa pillanatnyi politikai érdekbôl a bizánci határokon, elôbb-utóbb csak azokon fog megállapodni. Ez a határ Finnországtól a Balti-államokon, Lengyelországon keresztül Horvátországig egyértelmű, biztonságos. Még a horvát-szerb határ is 'megtisztult' és megnyugvóban van.

A töténelmi magyar határokkal a vonal egyértelműen bezáródna, de a trianoni határok bizonytalanok, minden lemondás, alapszerzôdés aláírás, az elszakított területek magyarságának politikai pártokká való degradálódása ellenére is.
Nem is a magyar kisebbségtôl fél vagy érte aggódik sem Magyarország sem Európa, hanem a mások, rafináltabbak általi ki- vagy felhasználásuktól az Unió megzsarolására.

Nemcsak a magyar lakosság képez itt problémát, hanem mindazok a rutén, román, szerb, sokác, tót, német, cigány stb származásúak, akik kultúrájukat, életvitelüket, élettempójukat a történelmi Magyarországon alakították ki évszázadok közös tapasztalatai alapján. Ezek az emberek nagy része elégedetlen és még elégedettlenebbé fog válni a más múltú, más mentalitású nemzettársaik visszahúzó tempója miatt. A centralizmushoz való erôszakos ragaszkodásnak ma sem annyira a magyarok elszakadási szándéka (ami nincs is) az oka, mint inkább a saját, magyar kultúrkörbe nevelkedett 'kisebbség'-tôl való félelem. Példa egy MTI jelentés alapján: A román kormányfô, Adrian Nastase szerint a 'státus-törvény' alkalmazásával kapcsolatban a legnagyobb problémát a magyar nemzetiségűek kiválasztása okozhatja és a kedvezmények biztosítása oda vezethet, hogy - akárcsak a romák Erdélyben - Románia állampolgárai hol magyarnak, hol románnak vallják majd magukat. (Tehát attól fél, hogy az 'egységes' román népen belül is vannak akik vállalják a magyar kultúrkörbe tartozásukat - érdekbôl: ma a magyarországi munkavállalás lehetôsége miatt, holnap amiatt, hogy a gyorsabb fejlôdést biztosító életmódot otthon is megvalósíthassák különbözô önrendelkezési egységekben.)

A magyarelleneségnek van tehát egy másik dimenziója: szégyenletessé tenni a Szent Korona területén kialakult és felvett hagyományokat, életvitelt az egységes nemzet-kép érdekében. Vajdaságban, Erdélyben (a Partiummal és Bánsággal), Kárpátalján sok szerb, román, ukrán, kisorosz rájött, hogy túl nagy árat fizet ezért a (hamis) képért és mind erélyesebben követelik a lokális sajátosságok elismerését, elfogadását, az önrendelkezés különbözô formáit. Ebben kétségtelenül nagy szerepet játszik a magyar gazdaság megugrása ezekhez az országokhoz viszonyítva, ezzel bizonyítva, hogy a magyar életvitel elônyösebb az új gazdasági körülmények között, mint a Kárpátokon túli, bizánci-balkáni.

Szlovákiában a helyzet más, ott egy új, az ezeréves közös múltat tagadó nemzeteszme kialakítása a tét; ez fűti a magyarellenességet (vagy a nemzeteszme tartalma maga a magyarellenesség?). Pedig ha a feljebbi, 56-tal befejezett sort folytatnák a szlovák Dubcsekkel és 68-cal, akkor megbékélhetnének múltjukkal és velünk magyarokkal is, mint egy közös, egyáltalán nem szégyelni való nemzeteszme másik népével. Tehát a jelenlegi magyar határok konfliktusok hordozói a centralizmushoz, a homogén, egy néphez, egy kultúrkörhöz való tartozás látszatát erôszakkal fenntartó utódállamokban. A gazdasági földrajzban ezt a régíót valószínűleg elrettentô példának használják, hiszen itt a határok minden ésszerű logikát nélkülöznek. Ennek következtében stratégiailag is nehezen védhetôk. Az EU-nak pedig biztos határokra van szüksége a hosszútávú befektetésekhez. Piackutatás, tervezés, fejlesztés csak pontosan behatárolt területeken történhet a mai konkurens világban. Az EU egyenlôre a bôvítés más problémáival van elfoglalva, jelenleg nincs is meg a politikai akarat érdemlegesen foglalkozni ezzel az üggyel. Magyarország pedig mindent megtesz, hogy ez a probléma hangosan szóba ne kerülhessen: alapszerzôdéseket köt a legminimálisabb garanciák megkövetelése nélkül, megakadályozza - nemhogy kezdeményezné - egy erôs, össznemzeti fórumot képezô Világszövetség kialakulását, szorgalmazza az elszakított területek magyarságának csak politikai pártként való kezelését azáltal, hogy a Magyar Állandó Értekezletben egy idegen ország parlamentjének képviselôi konszenzussal dönthetnek magyar nemzeti ügyben. Mindenáron azt a látszatot szeretnénk a világgal elfogadtatni, hogy márpedig magyar probléma nincs. Lehet, hogy nincs is, de az Európai Unió keleti hatarát ebben a régióban is valahól, valamikor meg kell húzni. A hol és mikor kulcskérdése lenne egy magyar nemzetstratégiának - ha létezne ilyen. A határok felett egyesülô nemzet elôszeretettel használt gondolatával szemben ma az ország, s vele együtt a nemzet kétharmada vasfüggönnyel készül erôsíteni ugyanezeket a határokat. A határontúli egyéni túlélés, megmaradás segítése pedig legfeljebb karitatív tevékenység, nem egy aktív nemzeti stratégia. (Ehhez a jótékonysági munkához nem is kell feltétlenül magyarnak lenni. Lásd a finn Tytti Isohookana-Asunmaa asszony, a csángók túlélése érdekében kifejtett eredményes munkáját!)
Nemzeti stratégiánk most patópálosan a kivárás lehetne.

Magyarországnak pihentetnie kellene tagságát, vagyis nem felvenni a tagságot mindaddig amíg szomszédai sorsa el nem dôl. A határok átjárhatósága hosszútávon Magyarországnak és a magyar nemzetnek is létérdeke.

A különbelépéssel szomszédaink számára egy lennénk a többi EU-tag közül, mégpedig egy másodrendű tag. Kivárva, különösen ha a csatlakozási meghívás ideiglenes felfüggesztésével, a régió vezetô gazdasági és politikai hatalma lennénk, amelyik képes egy csoportba tömöríteni a bejutásra várókat. Ez óriási presztízs növekedést jelentene Magyarország és a magyar nemzet számára.

A kivárás ideje alatt, a belépéshez feltételül szabott demokratizálás el fogja indítani szomszédainknál a decentralizációs folyamatokat. Az önrendelkezés különbözô formái fognak kialakulni a velünk szomszédos tartományokban és ezzel együtt egy új nemzeteszme, amely elismeri a fejlôdés sajátságos módjait, tehát magyar módját is. Ezek a tartományok Magyarországra mint modellre fognak tekinteni. Így az új nemzeteszme centripetális, a központ - Magyarország és a magyar nemzet - felé húzó erôvé válik. Ellenkezô esetben, a határok szorosabbá tételével, ugyanez az eszme a centrifugális erôhöz hasonlóan fogja letépni az elszakított területeken élô nemzetrészeket és egyben le fogja szűkíteni az ország felvevô piacát is. A horvátokkal kötött vámunió és az európai-uniós tagsághoz idôzített autómatikus felmondása ékesen szóló példája a két ellentétes irányba ható erô felismerésének. Sajnos, egyben arra is példa, hogy az egyik erôtér választásával kikerülünk a másik hatásából.
A kérdés: biztos, hogy a jót választottuk?



írta Mellár Mihály






[HUNSOR medencefigyelő - ® HUNSOR -]

» vissza a HUNSOR honlapjára