A szegény ember a hosszú téli estéken, amikor nem bírtak aludni az éhségtol, sokszor elmesélte lányinak, hogy ez a föld valamikor az oseié volt. A földet István királytól kapták, de a nagy király halála után sok száz évre jött a kecskeszakállú Begler és Juszuf, aki lerombolta házaikat, templomukat, utána meg jött Szávó gazda, és elvette földjeiket. "Azóta vagyunk mi itt ilyen árva sorsban. Hej! Ha István király felébredne, aki itt alussza álmát a fekete vizek tündérének, Marikának a föld alatti birodalmában, a Pusztatemplom alagútjában, o igazságot tenne!"— nagyokat sóhajtozva így szokta befejezni a sokszor elmondott mesét.

Vicuska, a legkisebb lányka hallgatva estérol estére apja meséjét, és mindig úgy aludt el, hogy o majd egyszer megkeresi István királyt a Pusztatemplom alagútjában, s megkéri a fekete vizek jóságos tündérét, Marikát, hogy vezesse el hozzá.

Az egyik nap Vicuskának, amikor a Pusztatemplom közelében orizte Szávó gazda libáit, eszébe jutottak apja szavai. Otthagyva a libákat elindult , hogy o bizony megkeresi István királyt , elmondja neki apja bánatát, és megkéri, hogy segítsen igazságtalanul elvett jussát visszakapni. Bement a Pusztatemplomba, letérdel,t és hangos szóval kérte Marikát, a fekete vizek jóságos tündérét, hogy vezesse el István királyhoz. Ahogy ott térdel, egyszer csak tompa morajlással megmozdul a föld a lába alatt, majd elotte megnyílik az, és egy vasajtó emelkedik fel. Vicuska tágra nyílt szemei elott a vasajtó éktelen csikorgással kinyílt, egy lépcsot mutatva meg, amely lefelé vezetett. A lépcson ott állt Marika, a gyönyöru szép tündérno. Jóságos mosollyal nézett Vicuskára, és a kezével intett, hogy jöjjön. Vicuska felállt, és reszketo lábakkal megindult a tündér felé. Amikor odaért, Marika tündér megsimogatta arcocskáját, és kedves, lágy hangon mondta: "Ne félj, Vicuska, itt én vigyázok rád! Ez az én birodalmam"— majd megfogta kis kezét, és levezette a lépcson. Lent egy széles folyosó kezdodött, mindkét oldalán fáklyák égtek, megvilágítva a folyosó vörösmárvány padlózatát, amely olyan fényes volt, mint a tükör lapja.

A folyosón végigmenve Vicuska és a tündér egy hatalmas terembe értek. A terem falain kristályok csillogtak a fáklyafényben. A hatalmas terem közepén egy aranyozott trónon ült István király, fején a gyöngyökkel díszes koronával, gyönyöru több színben játszó ruhában, bozontos szakállal, körülötte meg a sok lándzsás, alabárdos katona. Vicuska a csodás látványtól megigézve megállt. Marika tündér bátorítóan megszorította kezét, és a trónhoz vezette. Amikor egész közel értek István királyhoz, és Vicuska is egy kicsit magához tért a csodálkozástól, látta, hogy itt bizony mindenki alszik. Kérdon nézett a tündérre, aki kedvesen mosolygott, és mutatta, hogy ébressze fel a királyt. Vicuska elengedte a tündér kezét, közelebb lépett a trónhoz, és megfogta István király ruhájának a szélét, majd jól megrángatta, és jó hangosan mondta: "Ébredjen, király uram!" A nagy király felébredt, álmosan ránézett Vicuskára, majd érces hangon kérdezte: "Mit akarsz leányom?" Vicuska most már bátran elkezdte mondani: "Fenséges király uram, segíts árva sorsú apámon, akitol Szávó gazda elvette az örökségét, és még sanyargat is bennünket! A kecskeszakállú Begler és Juszuf pedig lerombolta a templomát."

István király arca szomorúvá változott, és tompa hangon ezt mondta : "Drága gyermekem, korán jöttél. Az én idom még nem jött el. Amikor a Pusztatemplom harangja újból megszólal, akkor eljövök hozzátok még egyszer, és meg fogom segíteni az itt élo, árván maradt népemet, apádnak visszaadom az igazságtalanul elvett jussát, a kecskeszakállú Beglert és Juszufot pedig meg fogom büntetni, de addig vigyázzatok a templomomra!" - ezt mondva a király újra elaludt.

Vicuska elszomorodva nézett az alvó királyra. Marika tündér gyengéden átölelte, és felvezette Vicuskát a vasajtóig, s vigasztalóan így szólt hozzá: "Ne szomorkodj, Vicuska, eljo rövidesen az az ido, amikor újból meg fog szólalni a Pusztatemplom harangja! Akkor István király igazságot fog osztani ezen a földön, hallottad! Addig is szereto ki szíveddel vigyázz árva templomunkra!" Ezt mondva a tündér megölelte és megcsókolta a kis Vicuskát, majd visszalépett a birodalmába, a vasajtó becsukódott mögötte és lesüllyedt a földbe nyomtalanul.

Vicuska bódultan jött ki a Pusztatemplomból, megindult a libái felé, és hátranézve arra gondolt, ugyan mikor fog újra megszólalni a Pusztatemplom harangja. Azóta is napról napra várja a kis Vicuska a Pusztatemplom harangjának az újbóli megszólalását. Igaz, az életük attól a naptól jobbra fordult, mert amikor Vicuska hazaért, meglepetten vette észre, hogy a kis kötényének mindkét zsebe tele van aranypénzzel. A jóságos Marika tündér, amikor megölelte a kis Vicuskát, észrevétlenül a köténykéjének a zsebeibe csúsztatta az aranyakat.

forrás: Magyar Szó





[HUNSOR medencefigyelő - ® HUNSOR -]

» vissza a HUNSOR honlapjára