Az emlékéremmel azok tevékenységét ismerik el, akik védelmezik a magyar örökséget, és követik Teleki Pál (1879-1941) egykori miniszterelnök szolidaritásvállalását, példamutató emberiességét.
Teleki Júliával, a csúrogi 1944-45-ös megtorlások kutatójával, a megemlékezések szervezőjével, az Óbecse-Törökbecse Békemozgalom elnökével a nemes elismerés kapcsán beszélgettünk.

Mit jelent Önnek a Teleki Pál Érdemérem?

- Hogy mit jelent nekem ez az érdemérem? Talán nem vagyok szerénytelen, ha azt mondom, hogy elismerést az eddigi munkámért, az írásaimért, a kitartásomért (amit talán itthon nem kaptam meg). Hogy megvalósítsam, megvalósítsuk azt, amit olyan régen szerettünk volna. Bár az érdemérmet én kapom, de úgy érzem, hogy köszönetet kell mondanom azoknak is, akiktől kapom és azoknak is, akik támogatnak, és velem együtt küzdenek, hogy megvalósuljanak vágyaink, hogy minden ártatlanul kivégzett magyar megkapja a végső megnyugvást; a halottaknak járó méltó megemlékezést. Ezért köszönöm a családomnak, hogy támogattak, és köszönöm azoknak az embereknek, akik mindig velem vannak, amikor eljön a megemlékezés napja, azonban mindenekelőtt köszönöm Bethlen Gábor Alapítványnak a jelölést.

Ebben a felemelő pillanatban, hogyan emlékszik vissza életére, gyermekkorára, családjára?

- A szívem örül, a lelkem sír, mert a családunkból még csak én vagyok életben. Édesanyám és testvéreim nem tudták megérni azt, hogy az én küzdelmemnek legyen eredménye. Mindig féltettek azért, amit teszek, nehogy bajom essen, de én mindig kitartó maradtam.
Nekem nem volt igazán gyermekkorom, legalábbis nem volt boldog a gyermekkorom, mert mindig nélkülöztünk, sokat éheztünk, egyik házból a másikba költöztünk, amikor kiengedtek bennünket a koncentrációs táborból. Mi nem kaptunk segítséget senkitől. Az idősebb testvéreim hamar felnőtté váltak, mert dolgozniuk kellett. Édesanyám özvegyen ötödmagával nem tudta eltartani a családot. Nehéz volt az életünk apa és otthon nélkül. Nekem felnőttként kellett képeznem magam. A nehéz fizikai munkától az irodai munkáig mindent megpróbáltam és elvégeztem. Igaz, szívbetegségem miatt hamar nyugdíjban mentem, talán pont ezért tudtam a kutatással foglalkozni.

Édesanyja mit mondott édesapjukról? Mikor tudták meg az igazat?

-Édesanyám nagyon sokat mesélt a régi otthonunkról, édesapámról. Mivel én voltam a legkisebb, mikor hazajött a munkából, édesanyám kifogta a lovakat, ő pedig a térdére vett, és azt mondogatta nekem, hogy "te vagy apa csillaga". Tíz hónapos voltam, mikor elvitték édesapámat és kivégezték. Édesanyám nagyon sokat sírt, és mindezt sírva mesélte nekem. Sokszor sírtam én is, mikor a kis barátaimat az édesapjuk dédelgette, becézgette, én pedig szomorúan mentem haza az üres házba, mert édesanyám és a testvéreim dolgoztak. Engem nem becézgettek, erre édesanyámnak nem volt ideje.

Az 1991-ben történtek, a háborúellenes megmozdulások, az első gyertyagyújtások milyen párhuzamos érzéseket váltottak ki Önben, aki mindössze egy éves volt, amikor Csúrog magyar lakosságát otthonaik elhagyására kényszerítették?

- Amikor kitört a háború '91-ben, a fiatalabb fiam a tényleges katona idejét töltötte Koszovón. Az idősebb fiamat viszont tartalékosnak vitték be. Több mint egy hónapig nem tudtunk felőle semmit. A kis unokám akkor volt nyolc hónapos, és nem tudtam másra gondolni csak arra, hogy vajon az én unokám megismeri-e az édesapját, vagy apa nélkül nevelkedik, mint ahogy én. Ezt az érzést nem tudom leírni, de nem kívánom senkinek sem. Mivel tudtam, mit jelent hajlék nélkül élni, ezért szervezetünk segített a menekülteknek, habár azt is tudtam, hogy nekünk senki sem segített.
A Vajdaságban megalakult első Békemozgalom (1991) alapító tagja volt már, amikor kutatni kezdte a Csúrogon, Zsablyán és Mozsoron (Mošorinban) 1944-45-ben, a katonai közigazgatás idején történteket. A túlélők, a hozzátartozók vallomásai még mindig érkeznek.

- Elsők között voltam, akik kiálltak a háború ellen, és felemelték a szavukat. Mint tartományi képviselő ezt megtettem a képviselőházban is, ahol erősen megfenyegettek, mikor megtudták, hogy csúrogi vagyok. Egy illető rám kiabált, hogy minden csúrogit ki kellett volna végezni, hogy ne maradjon egy sem, mire én azt feleltem, hogy Csúrogon nem is maradt senki. "De te életben maradtál!" - mutatott rám veszettül.

Ilyen körülmények között kellett kiállnom a saját és a nemzeti közösségünk, valamint az emberi jogok megvédéséért, amikor a belső zsebben ott volt a pisztoly, a csizmaszárban pedig a kés. Sok fenyegetést kaptam telefonon keresztül is, sőt a házunkat fel akarták robbantani. Minden fenyegetés újabb erőt adott nekem.
Soha sem szégyelltem magyarul felszólalni a parlamentben. Törvény adta jogom volt, hogy magyarul szóljak, és büszkén éltem vele. Bár volt alkalom, hogy a saját magyar képviselőtársaim is megszóltak érte, a szerb ajkúaknak egy része pedig felállt és kiment, míg én magyarul beszéltem.

Tagja volt a Vajdasági Képviselőház 2001 elején alapította tényfeltáró bizottságának, amely az 1941-45 közötti eseményeket vizsgálta. Folytatódtak-e ezek a kutatások, miután a Vajdasági Művészeti és Tudományos Akadémiához került az egész anyag. Önöket, volt képviselőházi bizottságtagokat felkérték-e a kutatások folytatására?

- A tényfeltáró bizottságunk nem tudta befejezni a munkáját, mert lejárt a mandátumunk. Azóta sajnos senki sem foglalkozik vele, hiába lett átadva a Tudományos Akadémiának. Nagyon sok áldozat nevét sikerült összegyűjtenünk. A bizottságban is volt egy kérésem, hogy válasszuk szét a háború alatti és a háború utáni áldozatok számát. Hisz 1944 őszén, mikor a magyarellenes atrocitások voltak, már nem volt háború, a katonák visszavonultak, a saját szerb ajkú szomszédaink álltak bosszút a magyarokon.

Természetesen ezt nem tudtam elérni, és sajnálom, hogy a munkánk abbamaradt.

Az idei megemlékezés minden eddigitől tömegesebb és emlékezetes volt. Mégis kissé szomorúnak látszott, miért?

- Igen. Szomorú voltam, mert már tizenötödik alkalommal emlékeztünk meg azon a méltatlan helyen, és még mindig nem tudtuk elérni azt, hogy méltó, maradandó emléktáblát állítsunk fel áldozataink emlékére. Tudom, hogy mi, hozzátartozók ezt soha nem tudjuk elérni, ha a politikusaink nem állnak mellettünk. Abban is biztos vagyok, hogy a vajdasági magyar politikumnak van, illetve volna annyi ereje, hogy ezt véghezvigye, csak összefogás és akarat kell. Már nincs háború, az az emlékmű senkinek sem ártana ott a dögtemető szélén, de ezt a vajdasági kormánynak kellene felállítani, vagy engedélyt adni rá, és aki tönkretenné, azt megbüntetni. Talán egyszer eljön az az idő, amikor mellénk állnak.
Ott, azon a helyen, ahol apáink vére áztatta a földet, emlékparknak kellene állnia éppen azért, mert Csúrogon nem, vagy alig élnek magyarok. Ezért kellene a Tartományi Képviselőház segítsége. Azok az ártatlan áldozatok a magyar nemzet áldozatai is. Ezt nem győzöm hangsúlyozni. A "békés együttélés" csak akkor lesz igazi, ha elismerjük és tiszteljük egymás áldozatait.

A VKH 2003 elején rezolúcióval törölte el a kollektív bűnösséget, amellyel a Vajdaságban élt németeket és a három faluban: Csúrogon, Zsablyán és Mozsoron egykor élt magyarokat 1946-ban megbélyegezték. Az erkölcsi döntés azonban csak akkor lesz jogerős, ha a Szerbiai Képviselőház is megerősíti. A túlélők számára mi jelentené a teljes rehabilitációt? - E három község volt lakóinak, akik életben maradtak, és gyermekeiknek, a teljes rehabilitáció jelentené a megbékélést, a megnyugvást. Erre azonban csak akkor kerülhet sor, ha a mindenkori szerb kormány kimondja, hogy igen, a szerb partizánok nagyon sok ártatlan magyart és németet kivégeztek. Ezzel levenné rólunk a kollektív bűnösség terhét. Majd ha az oktatásban, a történelemtanításban változás lesz, ha majd a szerb fiatalok is tanulják azt, ami 1944-ben történt, hogy mit tettek a szerb partizánok a magyarok ellen, és nem csak azt, ami 1942-ben történt.

Talán akkor nem lennénk a számukra mi, magyarok fasiszták, hanem elismernék, hogy mindkét nemzetnek voltak ártatlan áldozatai, és egymás áldozatait, fájdalmát tisztelni, méltányolni kell.

Sokan megkérdezték, félek-e. Talán félek. Féltem a családomat. A Teleki Pál Érdemérmen ez áll: Merjünk magyarnak lenni! Én mertem és merek magyarnak lenni.




forrás: Magyar Szó



[HUNSOR medencefigyelő - ® HUNSOR -]

» vissza a HUNSOR honlapjára