Nemzetpolitikai kilátásaink tézise hármasan tagolt: anyaország, Kárpát-medence, diaszpóra. E tagolás közös nevezője a határ. Ami határon belüli, az anyaország, akik a határt átlépték: diaszpóra, akiket pedig a határ lépett át, az a Kárpát-medence határon túlra került magyarsága. Aki a határt átlépi: emigrál. Egyéni döntés. Akit a határ lép át, az egy kollektív döntés következményeit viseli. Ne keressünk közös lélektani nevezőt. Nincsen.

Akit egyszer a határ átlépett, egyéni identitását megtartja ugyan, de kötődése alapvetően módosul. Magatartása egy kulturális hagyomány és egy állampolgári hovatartozás között oszlik meg. Nap mint nap döntéshozatalt, egyeztetést igényel. Nemzetpolitikai szinten pedig állami hozzáállást: kisebbségvédelmet. Gyakorlatilag (ha meg akarjuk tartani őket, és ők is magukat) mindez külpolitikai tapintattal tett javaslatokat igényel: ösztöndíjakat, diplomaegyeztetést, ifjúsági táborokat, továbbá a kétnyelvű iskolák, egyházközségek és kultúregyletek támogatását. Mindezt úgy, hogy ne ütközzék, hanem méltányos egyensúlyt keressen: egy, a szomszéd országgal egyeztetett kisebbségpolitikát.

Nehezebben közelíthető ennél a diaszpóra: szétszórtságát maga a megnevezés is tükrözi. Még ha valahol számottevő magyar csoport él is, nem szükségképpen „közösség" - mint a kisebbség -, hanem csak laza „kontaktus", olykor még az sem. Egyedi magyarok halmaza, egy adott földrajzi, többnyire urbánus keretben. Az urbanitásra jellemző kitevőkkel: a sikerélmény vagy a marginalizáció két végletében a megapolisz szétmosó távlataiba. Ámde mindez a befogadó közeget inkább érinti, semmint a lappangó magyar öntudatot, vagy annak kihunytát. A diaszpóramivolt vállalása egyedi döntés, a döntést hozó átlépi a határt. Elszakad az anyaországtól. Akarattal. Másként, mint a kisebbség, amely ilyesmit „nem akart"… Az emigrációs döntésnek az eredője kettős lehet: a távozás vagy önkéntes, vagy kényszerű.

Az önként távozó átgondolt tervvel indul: valahová, valamiért. Ezért felkészül: szakmai kapcsolatokat keres, nyelvet tanul, helyi támogatókra igyekszik szert tenni, tanulmányozza a kiszemelt ország kulturális örökségét. Hogy minél jobban beilleszkedhessen. Radikális esetben beteszi maga mögött az önként elhagyott haza ajtaját. Akit viszont a kényszer visz emigrációba - üldöztetés, méltatlan kizárás vagy eltiport zendülés -, az megy, ahová mehet, ahová viszik, vagy oda, ahol befogadják. Helyi kötődés nélkül, nyelvismeret híján, a beilleszkedésnek csak csekély reményével. A létfenntartásra koncentrál. Lélektanilag és szellemileg odaveszett múltjához kötődik: megmarad magyarnak. Ez a diaszpóra. Mégsem „mai magyar", hanem annak a pillanatnak a magyarja marad, amikor át kellett hogy lépje - és át is lépte - a határt. Új helyzete létjogosultságának hivatkozása, hogy „megúszta" a zsidótörvényt, az ostromot, a fordulat évét, a kitelepítést vagy az eltiport forradalmat. Eredendő kényszerhelyzetének mibenléte szerint sebzett, néha szenvelgő vagy nosztalgikus, másszor bosszúvágyó. Mert „ott és akkor", annak idején, „más és több" volt. Társadalmilag méltányosabban integrált. Most pedig ismeretlen szelek játéka. Még anyagi siker esetén is csak felületileg illeszkedik a befogadó társadalomba, amelynek keretében inkább létrehozza saját intézményrendszerét: magyar iskolát, egyházközséget, klubot, cserkészcsapatot, kölcsönkönyvtárat, esetleg színtársulatot, óvodát vagy öregotthont. Gyermekeit is magyarnak neveli, akik új hazás szülőföldjükkel ekként párhuzamba kerülve eleve kettős identitásúak. Ám a beléjük nevelt magyar eszmetartalom 1939, 1948 vagy 1956 túlélt realitásainak ma már fiktív vetületét tükrözi.

Mégis, gyakorlatilag ebből a diaszpórából kerülnek ki a hazatérők. Akár mint sikeres befektetők vagy multinacionális vállalatok nyelvismerő képviselői, akár mint szakértelmüket itthon érvényesíteni szándékozók, avagy esetleg csak csekély külföldi nyugdíjukból itthon jobban megélni remélők. Ritkábban kárpótlásként visszanyert hajdani javaik haszonélvezői. Nem minden esetben nyernek maradéktalan befogadást. Mert a diaszpóra lélektanában megállt az idő, itthon pedig tovább folyt. Jól, rosszul, de másképp. Ezek a fáziskülönbség barázdái. A hazatérőknél mégis számottevőbb a diaszpóra kint maradó része. Nemzetpolitikai kilátásaink tekintetében velül kell főként foglalkozni, nemcsak beszélni róluk, hanem cselekedni fennmaradásuk érdekében.

A diaszpóra - már mondottuk - létrehívott, olykor nem csekély erőfeszítéssel, magyar iskolát, újságot, egyházközséget, klubot, miegymást. Mindahányuk társadalomszerkezeti missziót teljesít „valahol idegenben". Általuk kedvelt kifejezéssel: távol az óhazától. A diaszpóra morzsolódásával, a már kint született nemzedék hungarocentrizmusának fellazulásával mindezen intézmények egyre növekvő anyagi és létszámcsökkenő nehézségekkel küzdenek. Egy átgondolt befektetés ez esetben nemcsak az intézményt magát segíti - vagy menti meg -, hanem a diaszpóra szétmorzsolódását is fékezi.

Életképességre kell intézményeiket segíteni. Az újság, a helyi magyar adottságok mellett, legyen hű képe a hazai realitásnak; az iskola teremtsen összhangot a hazai tantervvel, és legyenek audiovizuális lehetőségei hazai témákról; a klubba járjon hazai újság, és ne csak március 15-re vagy augusztus 20-ra hirdessen összejövetelt. Érkezzék rendszeresen magyar könyv és film; ne csak szalámi és bikavér. A múlt tündérképe helyett jelenjék meg a mai magyar való. Rendszeresen és építőn. Adódnék ebből a hazatérésre eltökéltek kellőbb informáltsága s egyben a kint maradók magyarságélményének tudatosítása, öntudatának erősítése, és ezáltal a befogadó országnak a magyar ügyek iránti nemzetközi támogatásra hangolása is. Növelni és rendszeresíteni kell a diaszpórával való együttműködést.

Anyagi megfontolások se riaszszanak el. A támogatásra érdemes kulcsintézmények összlétszáma viszonylag csekély. Alig egy-kettő országonként Nyugat-Európában, egy szűk tucatnyi az Egyesült Államokban és Kanadában, talán összesen öt-hat Dél-Amerika-szerte és egy-kettő Ausztráliában. Kötődésük erősítésére és ha kell, eligazításukra messze nem elegendő vezetőségi tagjaiknak évenkénti pár napos meghívása a Magyarok Világszövetsége üléseire. Folyamatosan és betervezett intézményi támogatás szükséges. Megérné. És ismerni kell az igényeiket is. Nem célszerű „hóekét küldeni Afrikába", mint az egyszer egy sematizált szovjet segélyszállítmányban megtörtént. A diaszpóra intézményeinek reális szerepét és anyagi szükségleteinek pontosítását a nagykövetségek és főkonzulátusok mérhetik fel. Méltányos ellátásuknak pedig egy olyan itthoni kormányszerv feladatának kell lennie, amely ezt költségvetési síkon is ki tudja vetíteni.

A támogatás így nemcsak az intézmény helyi megerősödését és vonzóbbá tételét célozza, hanem rostájává válhat a visszatérési szándék minőségi felmérésének is. Ennek érdekében ösztöndíj, pályázat, diplomaegyeztetés, nyelvtanfolyam vagy vendégtanár-küldés: mind hasznot hajtó befektetés. Hogy ez a diaszpóra el ne sikkadjon, el ne vesszen az összmagyarság számára. Mint oldott kéve... A kulcskérdés: milyen lehetőségei és kötelezettségei vannak az anyaországnak a magyar nyelv és identitás megtartásában? Csakis felkészült szándékkal tisztulhatnak nemzetpolitikai kilátásaink. Különben a diaszpóra kilátások helyett a fogyó hold árva fényévé lesz egy mind csak sötétülő firmamentumon.





[HUNSOR medencefigyelő - ® HUNSOR -]

» vissza a HUNSOR honlapjára