A két, egykor jobbára németek, magyarok lakta, ideiglenesen gyüjtotáborrá nyílvánított faluban tartották fogva a szülofalujukból, a házaikból kiuzött, a második világháború befejezése után a katonai közigazgatás alatt történt atrocitásokat túlélt, idoközben kollektív bunössé nyilvánított, vagyonuktól megfosztott csúrogi, zsablyai és mozsori magyarokat.

Néhány sorsüldözött a közelmúltban Szabadkán, Vicsek Rozália (Csúrogon született 1923-ban) családi házában a tragikus évekre emlékezett. - Mi mindig szegények voltunk, csak egy házunk volt Csúrogon - emlékezett vissza Rozika néni, és Ausztráliában élo öccse, György Sándor (1937) a gyerekkorukra. - Az apám rokkant volt. Az elso világháborúban meglotték a jobb lábát, és azt nem tudta hajlítani, de azért vett ki árendába földet, hogy megéljünk - folytatta Rozika néni. - Amikor bejöttek a magyarok, én Kulpinban szolgáltam. Az anyámék egyre hívtak, jöjjek haza, mert baj lesz, de nem mondták, micsoda. Nem fogadtam meg a tanácsukat mindjárt, mire elindultam már csak Újvidékig ment a vonat. Kényszerbol ott szolgáltam egy családnál három hónapig. Nem sokkal azután, hogy hazaértem, férjhez mentem, 1942-ben megszületett a fiam. A kislányom rá két évre, szintén szeptemberben született. Egy hónapos volt, amikor 1944-ben a férjemet elhajtották. Elotte meg az apámat. Az apám kisbíró volt Csúrogon a bíróságon. Fiákeron jöttek érte. Ott volt a Pajo (Rajkov) is, a kacskakezu, mi csak így hívtuk. Az öcsém jött értem, de nem tehettünk semmit. Mire hazaértem, elvitték a férjemet is. Azt írta egy kis papírra: "Vigyázz a gyerekekre, majd jövök." De soha többé nem jött haza. Az anyám elobb hozzánk jött (a férjem házába), de aztán jobbnak láttuk, ha visszapakolunk mindannyian a szüloi, György-házba. Az anyámat is elvitték kevéssel utána, hogy ápolja az apámat. Szüleink házában végül is az öcsém maradt, a szomszédasszony a két családjával, meg mink. Az anyám beteg asszony volt, egy vesével. Addig verték, kínozták abban a raktárban, amíg meg nem halt. Egy nap, amikor vittük az ebédet, az anyám az utcán feküdt holtan... Utána még 3 napig, összesen egy hétig vittem az ebédet a férjemnek.

- Meg az apánknak - szólt közbe Sándor.

- Az apánknak még tovább, talán egy hónapig is, nem tudom pontosan. Ott voltak a kisbírói szobában bezárva, öten-hatan, ott volt a pap is. Egy valaki mesélte el ezt nekünk, aki látta. Meg mi is válthattunk velük néhány szót, amikor az ebédet vittük. A partizánok odaengedték az ajtóig azt, akinek vittük az ebédet.

A hozzátartozók nem tudták, hogy miért kínozzák halálra, miért végzik ki a szeretteiket. Eleinte nem gondoltak megtorlásra. Csak késobb, a lágerból való szabadulásuk után hallották néhányan, többek között a házaikba beköltözött szerbektol: "Pa vi ste bili Madari, baš zato..." (Magyarok voltak, hát épp azért.) - akkor, amikor valamilyen hivatalos papírért, anyakönyvi kivonatért mentek vissza Csúrogra.

- A kora reggeli órákban végezhették ki oket - folytatta a beszélgetést György Sándor. - Láttuk és hallottuk is, amikor vittük az ebédet, a dögtemeto felé vezeto utcában a kocsikat, amin vitték oket. Ganéval voltak letakarva, de kilátszottak a kezek, a lábak, és csöpögött a vér belolük. De este is végeztek ki embereket. A sintérházig nem mertünk elmenni, de egy ideig távolról követtük a nyomokat. Hogy hány gödör volt kiásva, azt nem tudom.

- A kivégzések után a rettegés lett urrá a falubeli magyarokon. A fenyegetések továbbra sem szuntek meg. Szomszédaik kivégzéssel, a Tiszára való hajtással fenyegették meg oket.

- A padláson volt 20 mázsa búzánk - a házuk elhagyása elotti állapotokra így emlékezett Rozika néni. - Földünk nem volt, de mentünk aratni, csépelni, megdolgoztunk, azért, ami kellett. Volt egy góré kukoricánk. Hat hold földet meg kellett kapálni egy hold kukoricáért. Volt jószágunk is, meg a krumpli már le volt vermelve. Ezt mind föl kellett szednünk, mert ezt is elvitték a partizánok, meg a búzát, a négy disznót, még azalatt az ido alatt, amíg otthon voltunk. Szegények voltunk, de azért volt mit ennünk. Amikor 1945. január 23-án elkezdték a magyarokat kihajtani a faluból, átjött a hátsó kertszomszédunk, vele jóban voltunk. Pedig két fiát is kivégeztek a magyar katonák a razzia idején. Mondta is szerbül: "Gyere Rozika, fogd be a kocsit, segítek, amit tudok. Készítsd el a gyerekeket, mert kihajtanak, de az is lehet, hogy kivégeznek benneteket". O segített, még a dunnát is feltette a kocsira, hogy a gyerekek meg ne fázzanak. Mire elkészültünk, a partizánok is odaértek a házunkhoz. A kocsival bementünk a városházához, a piacnál már sorakoztak a kocsik. Ott le kellett szállnunk. A kocsmáros megengedte, hogy az asztalokra fektessük a kisgyerekeket. Mire bevittem a gyerekeket, a kocsinknak hült helye lett. A csomagjainkat sem szedhettem le róla. Egy ido után a kocsmából a vasútállomásra hajtottak bennünket. A fiam a hátamon, a nyakamba kapaszkodott, az öcsém a kabátomba, kezemben pedig a négy hónapos kislányomat tartottam. Az állomáson sokan voltak már a csukott tehervagonokban, mi a nyitottakba kerültünk, a havat a lábunkkal tisztítottuk le, amennyire tudtuk. Ezzel szállítottak bennünket Járekra. Éjszaka volt már, mire megérkeztünk. Abba a házba, ahova mi kerültünk, volt valamennyi szalma, akkor még nem tudtuk, hogy tele van tetuvel. Másnap ki mit talált, abból evett. Volt aki cserépedényt, csirkeitatót talált. Én egy köpocsészét pucoltam ki, nem volt más. Azzal kellett beérnünk, amit találtunk. Egy szobában 30-an voltunk: 20 gyerek és 10 fölnott. A kicsikét még egy ideig szoptattam, de nagyon lefogytam. A másik épületben még ott voltak a németek, volt közöttük egy orvos, aki azt tanácsolta, válasszam el a kislányomat. Utána még betegebb lettem, megmeredt a kezem, lábam. Az orvos nem tudott orvosságot adni, de meleg vizes fürdot ajánlott. Az asszonyok segítettek rajtam, melegítették a vizet, egy hét múlva jobban lettem. A kislányom a többi kisgyerekkel együtt egy-egy levesmero kanál tejet kapott. Valahogy megitattam. Aznap reggelre halt meg, amikor Wekerlefalvára készültünk. A halottakat még nem vitték el, amikor elindultunk az állomásra. A legtöbben hastifuszban haltak meg. A kislányomat nem tudtam otthagyni, bepólyázva, a karomban vittem át Wekerlére, ott jelentettük a komeszárnak, a parancsnoknak. Az azt mondta: "Nem kutya, hogy beledobják a gödörbe. Igaz, deszka nincs, de szedjenek le léceket a kerítésrol, csináljanak ládát, és úgy temessék el a temetoben." Az az ember nagyon sokat segített nekünk. - Úgy emlékszem, hogy aratáskor mentünk át Szépligetre (Gajdobrára) - tette hozzá Sándor. - Bár a hideg ido miatt, késore ért be a búza. Nyolcéves voltam, minden érdekelt. Volt egy idosebb barátom, fölmentünk a padlásra galambászni. Egyet gondoltunk, leszedtünk néhány cserepet, és kimentünk a tetore. Meglátott bennünket az or, és elkezdett loni, hogy megijesszen bennünket. Az irodán jól összeszidtak, de nem vertek meg bennünket. Én nem sokat voltam Gajdobrán, mert Tovariševóról (Bácstóvárosról) kijött egy Majláth nevu magyar házaspár, és engem is kiválasztottak, hogy segítsek a tanya körül. De itt nem sokáig lehettem, mert a német tanyát elvette az állam. Ekkor visszakerültem a novéremhez. Ok már Karadordevón, Újmajorban voltak, második férjével együtt.

Rozika néni a régi fényképeket mutatva mondta, hogy második férje családja is csúrogi, és velük is a lágerban találkozott. Szomorú emlékek fuzik az esküvojükhöz is, mert Csúrogon elvesztek a hivatalos papírok, és csak akkor tudta bebizonyítani, hogy valóban ott született, amikor Kalocsáról megérkezett a keresztlevelének másolata. A láger után, amikor eloször Csúrogon járt, még megvolt a katolikus templom. Sándor, az öccse az utóbbi években volt eloször a faluban, amikor hazajött Ausztráliából. - Nem haragszom én a szerbekre, azok is emberek, mint a többiek. Attól féltem, hogy valamit csinálok, és akkor agyonvernek, mert én nem tudok hallgatni. Ma sem tudom megérteni, miért zavartak ki a saját hajlékunkból. Meglehet, hogy ez vitt arra, hogy külföldre menjek, és már 36 éve élek kint.

Asztalra kerülnek a tulajdonjogot igazoló birtoklapok a házakról. A hivatalos utasításokra szerezték be, mert enélkül igényt sem tarthatnának a kárpótlásra. Ha telekkönyvi kivonatok nincsenek, akkor két szemtanú vallomását kell a bíróságon hitelesíteni. A túlélok, a hozzátartozók nem a házaikat kérik vissza, hanem szeretnék, ha az állam kártalanítaná oket, ha legalább gyerekeik, unokáik megkapnák azt, amiért szüleik, nagyszüleik gürcöltek.

- A leginkább mégis azt kérjük: vegyék le rólunk a háborús bunösséget. Amíg a gyerekeink nem nottek fel, nem is mertük megmondani nekik, hogy lágerban voltunk, és hogy ok is kollektív bunösök - mondta befejezésül Rozika néni. Megsárgult régi fényképeket mutat Németh Júlia is, aki most Szabadkán él. A gyermekkora jutott eszébe, amikor egy egészen másmilyen jövot remélt o is Csúrogon.

- Elsoáldozó voltam ezen, 1940-ben, akkor még béke volt és nyugalom. Nem sejtettünk semmi rosszat. Gyerekek voltunk és boldogok. Jó szüleink voltak, mindenünk megvolt. Csak ennek aztán hamar vége lett. A nehéz idok számunkra már a magyar katonák bejövetelével megkezdodtek. Apámtól gyakran hallottam, hogy nem volt az olyan jó világ, mert mindent jegyre adtak, mindenkit igazoltattak. A bejövetelük nem a békét, nem a nyugalmat jelentette. Este nem volt szabad kimenni. Egy este, amikor a csendorök bekopogtak hozzánk, nekem be kellett bizonyítanom, hogy a novéreméknél voltam a kiscsaládjukra vigyázni... Hát, ilyen remegos világ volt akkor is, de utána három évvel jött a még nagyobb feketeleves. A szüleimet nem végezték ki, de kényszermunkára kellett menniük. Apám sohasem vetkozött le, amikor este hazajött, úgy feküdt le, mert hajnalban újból indulni kellett. Rettegésben éltünk mindig, mert sokszor dobolták, hogy akinek van ellensége, vagy ellopták a tyúkját, az jelentse. Akkor 13 éves voltam. A szomszéd baba Zorka, aki mindig tolünk hordta a tejet, csak azt hajtogatta: "Tiszába velük, egészen a bölcsos korúkig". Annyira tele volt gyulölettel. Nem mindegyik szerb szomszédunk volt ilyen, tisztelet a kivételnek. Volt, aki velünk sírt. A dobszót, a gépfegyverropogást még mindig hallom. Nagyon fáj az is, hogy sorsüldözöttek lettünk, hogy nekünk nem volt hova hazamenni. Hogy gyalog, a tízéves kishugommal, egymást húzva kellett Járekra mennünk a lágerba. Az anyámnak dolgoznia kellett, az idosebb testvéremet elvitték munkaszolgálatra, az apánkról fél évig nem tudtunk semmit. Az anyánk, amikor pincékben a krumplit válogatta, mindig elrejtett néhányat a zsebében. Ezt úgy rágtuk mi, gyerekek, mint a kisegerek, jobb volt mint az a moslék, amit kaptunk.

- Tudom, hogy a házainkat, a földjeinket valószínuleg nem kaphatjuk vissza, de nagyon szeretném, ha levennék rólunk a háborús bunösséget, ha erkölcsileg és anyagilag is kárpótolnának bennünket. Néhány dokumentum fénymásolatát sikerült beszereznem a történelmi levéltárban Péterváradon, csak eléggé olvashatatlan. Annyit azért ki lehet betuzni, hogy a szüleimet kollektív bunössé nyílvánították, és ezért fosztották meg vagyonuktól, házuktól és földjüktol. Nem tudom, mennyi földünk volt, de azt igen, hogy két darabban Csúrog határában. A gyüjtotáborra még ma is fájdalommal emlékezik vissza Júlia asszony a kegyetlen, a lelketlen viszonyulás miatt. Foleg Járekon. Valamivel jobb volt Szépligeten. Itt gyógyult meg az édesanyja is a fodormentateától, és itt talált egymásra újra a családjuk. Lesoványodott édesapjukra alig ismertek rá.

- Napokig vártuk, de nem láttuk a munkaszolgálatról visszatérok között. Egy napon úgy tették le a vonatról, jártányi ereje sem volt. Hallottuk, amint kiabál: "Juliskám, Margitkám, ne hagyjatok itt". A hang irányába néztünk. A fa tövében egy apró ember ült, nem ismertük meg a saját édesapánkat. Az volt az elso kérdése: "Anyátok él-e?" A sok gyógynövény, ami annak a háznak a kertjében volt, amelyben laktunk szabadulásunkig, ot is meggyógyította - mondta Júlia asszony befejezésül.

forrás: Magyar Szó





[HUNSOR medencefigyelő - ® HUNSOR -]

» vissza a HUNSOR honlapjára