A Vajdaságban az Emberi Jogi Központ felébredve nyári álmából, (indokoltan) odacsördített a magyar politikusoknak: ti multikultiztok, a magyarokat meg verik, verik. Lett is ribillió. A Demokrata Párt magyarnyelvű napilapja a Magyar Szó, miközben a hatalom képviselőit nyugton hagyja, rögtön körkérdéssel kereste meg a magyar pártokat. Mi a véleményük az Emberi Jogi Központ kritikájáról, kell-e multietnikus rendőrség stb. A szabadkai VMSZ-es politikusok, Pásztor, Maglai és Józsa (az utóbbi időben éppen nem Temerinben, a VMDP székhelyén verték a magyarokat), gyorsan léptek. Felkeresték az illetékeseket, nyilatkoztak, elfogadhatatlannak minősítették a helyzetet meg ilyenek. Nyilatkozott a szabadkai Tadic-párti szerb polgármester is: fogalma sincs, miről van szó. Mindeközben a helyzet (legalább is a Vajdaságban) - nem változik.

Miről van szó?

Visszanézve az időben, megállapítható, hogy a magyarverések "intézménye" a szerb hatalom ügyesen használt félelemkeltő eszköze immár több mint tizenöt éve. Célja a magyar kisebbség kordában tartása. A balkáni háborúk idején elég volt a propaganda, a lélektani hadviselés, s a magyarok hallgattak, vagy menekültek. A fegyveres harcok megszűntével újabb eszközre volt szükség. A magyarverések eszközként történő felhasználásának a lényege, hogy a helyi rendőri vezetők pontosan tudják kik, a szerb fiatalok melyik csoportjai hajlamosak az ilyen "csínytevésekre". S kialakítják velük az önjáró együttműködést. Amikor a hatalom beint, vagy elnézőbbé válik, sűrűsödnek, amikor beint, akkor szünetelnek, vagy ritkulnak a "felderíthetetlen" támadások. De, ha a rendőrfőnök összevonja szemöldökét, a virgonc fiatalok egyszerre megszelídülnek.

A helyzet, a magyar politikai pártok, nemkülönben a civilszervezetek szörnyülködése ellenére immár tizenöt éve nem változik. Magyarverések vannak, a hatalmi szervek pedig csak tessék-lássék lépnek egyet-egyet, hogy a végén ne történjen semmi.

Ebben a pillanatban senki sem tudja közülünk, hogy az elmúlt tizenöt évben pontosan hány incidensről szereztünk tudomást, hányat sikerült ebből a törvény hatálya alá vonni. Arról pedig végképp nincs tudomásunk, még kevésbé nyilvántartásunk, hogyan végződtek az ímmel-ámmal megindított eljárások. Érdekes, voltak próbálkozások megbízható nyilvántartás megszervezésére, de úgy voltunk ezzel, mint a szocializmusban az egyszeri kőművesek. Hol nem volt vödör, hol nem volt bekevert habarcs. Ha jutott pénz a nyilvántartás megszervezésére, akkor nem akadt rátermett, megfelelő civil-kurázsival és rendelkező szakember, vagy civilszervezet, hogy ezt a munkát elvégezze. Ami a legrosszabb, a helyzettel tisztában vannak a magyar pártok, a fel-fellobbanó civilszervezetek és sajnos Budapest is.

Legyünk őszinték: a helyzet semmit sem fog változni egészen addig, amíg a szerb hatalom biztos lehet abban, hogy a mindenkori magyar kormány többre becsüli az EU-ban vállalt feladatot, "a demokratikus folyamatok serkentését Szerbiában", mint a magyarverések civilizációellenes politikájának megfékezését. S amíg, ahogy ezt Mirnics Károly a vajdasági magyar elemzők doyenje írja, "mi magyarok egy bársonyszékért, egy sine cura-ért sok mindenre képesek vagyunk. Képesek vagyunk a toleranciát megalázkodásként is elfogadni és megélni.".

Mégis, mit kellene most tennünk?

Rugaszkodjunk neki újra! Fogjunk össze és indítsuk útra követeléseinket. Községi, tartományi és köztársasági szinten a képviselők, meg a pártelnökök, állítsunk be a rendőri szervek vezetőihez, végül a belügyminiszterhez, meg ha kell, a köztársasági elnökhöz, s kérdezzük meg őket, mi lett az általunk jelzett incidensekkel? A megindított, csak megígért és meg nem indított eljárások sorsa, mondjuk, öt-hat évre visszamenőleg. Öntsünk tiszta vizet a pohárba.

Forduljunk továbbá kéréssel a magyar tisztségviselőkhöz, hogy a kétoldalú kapcsolatokban követeljék Szerbiától ugyanezt. Miután ez most időszerűnek látszik, kérjük meg Szili Katalint, a Magyar Országgyűlés elnökét, hogy addig ne írjon alá semmilyen egyezményt, legyen az akár hármas egyezmény is, amíg a magyarverések ügyét nem tisztázzuk.

S ha már lendületben vagyunk, kérjük meg az elnök asszonyt, hogy a magyarverések ügyén túlmenően, az együttműködési szerződésnek legyenek további feltételei is: a garantált parlamenti helyek és a tényleges magyar politikai autonómia végleges rendezése. Sok ez? Persze, hogy nem sok. Ne engedjük, hogy a szerb politikusok és készséges magyar barátaik túljárjanak az eszünkön és további húsz évre bebetonozzák a jelenlegi helyzetet. Igen, most van szükség az igazi magyar-magyar együttműködésre. Képesek vagyunk rá? Igen, ha akarjuk!

» vissza a HUNSOR Emberi Jogok Figyelőjére