A tavaly is arról beszéltem, tizenhat éve minden alkalommal arról beszélek, hogy a magyarságnak önrendelkezés jár, nem csak kisebbségi jogok. Kisebbségek a bevándorlók, a menekültek, a vendégmunkások, a vallási, a szexuális kisebbségek, ezeknek más jogok járnak, mint a nemzeti népcsoportoknak. A kisebbségek olyan közösségek, amelyekre nem a territoriális komponens jellemző, ezeknek csak diszkrimináció-tilalom jár.

Ezzel ellentétben léteznek nemzeti közösségek, amelyek egy területhez tartoznak, ahol legalább három nemzedék óta élnek, s így őshonos nemzetiségek. Ezeket a közösségeket a nemzeti jogban népcsoportnak nevezik. Népcsoport azért, mert a nép fogalma a nemzetközi jogban külön jogokkal jár. Más jogok járnak például egy kínai kisebbségnek Budapesten vagy török kisebbségnek Bécsben, és más jogok egy autochton népcsoportnak. Egy kivétel van: a roma, szinti, tehát a cigányok, akiknek nincs territoriális kötődésük, mégis, nekik is járnak a népcsoporti jogok.

Azt mondhatják: de hát ha mindenhol a „kisebbség” megnevezést lehet olvasni a nyugati médiában is, a politikusok is ezt a fogalmat használják, akkor bizonyára ez a helyes. Ez sajnos nem így van, és sok mindent nem helyesen használnak Nyugaton, főleg ezen a szakterületen nem. Nyugaton hadilábon állnak ezzel a kérdéskörrel. Nyugat-Európában és az angol, valamint amerikai területen a mai napig nem ismerik el a kollektív jogokat. Sem az Európai Unió, sem a strassbourgi Európai Emberi Jogi Bíróság nem ismeri el a kollektív jogokat. Csak az Európai Tanácsban született egy erre vonatkozó ajánlás, majd később a Gross-ajánlás, de ezek nem jogi normák, nem törvények. A nyugati államok: Franciaország, Nagy Britannia, Spanyolország, Görögország, és főleg az Egyesült Államok félnek a kollektív jogoktól. Félnek ettől, mint egy fertőző vírustól, mert azt hiszik, szét fogja bomlasztani országaikat. Franciaországban nem ismerik el más kisebbség létét, Görögországban sem, Spanyolországban a „baszk szeparatizmustól” félnek, ugyanez a helyzet Nagy Britanniában. Ezek az államok eddig akadályozták, hogy az Emberi Jogi Bírósághoz kollektív jogok ügyében lehessen fordulni, valamint hogy az EU alkotmányába bekerüljenek a kollektív jogok, a nemzetiségi jogok.

Más viszont a helyzet Nyugat-Európában és más Közép-Európában. Nyugat-Európában a nemzetállami eszme uralkodik, de Közép-Európában ez nem megy, és soha nem is volt ilyen: sem a Német-Római Birodalomban, sem a Magyar Királyságban. Itt hosszú időn keresztül egymás mellett éltek a nemzetiségek, és minden nemzet a Szent Korona tagja volt a Magyar Királyságban, nemcsak a magyarok. A magyar nemzetiségi törvény 1868-ban több jogot adott, mint a mostani európai nyelvegyezmény. A kollektív jogok gyakorlása, az önrendelkezési jog és a regionalizmus gyökerei Magyarországon találhatók. Az 1224-ben kibocsátott Andreanum (két évvel az Aranybulla után) tartalmazta Európa - és talán a világ - első autonómia-eszméjét. Magyarország az önrendelkezési jog bölcsőjeként világhírű. Éppen ezért érthetetlen, hogy ez az eszme teljes mértékben eltűnt Magyarországon. Sem a jogtudományban, sem a politikában nem foglalkoznak az önrendelkezési joggal. Magyarországnak kezdeményeznie kellett volna egy nemzetközi egyezmény létrehozását, hogy ne csak papíron létezzen ez a jog, hanem legyen végrehajtási mechanizmus is, mely a mai napig hiányzik. Az önrendelkezési jog az egyetlen, melynek a megvalósítása csak papíron létezik, megvalósításáért harcolni kell, különben üres, holt jog marad.

Mit jelent ez a magyarság esetében? A magyarság helyzete különbözik a más nemzeti népcsoportoktól. A kárpát-medencei magyarság történelme során soha nem állt szemben többségi nemzettel, sohasem volt kisebbségi helyzetben, mint például a németek, horvátok vagy más nemzetiségi népcsoportok a Magyar Királyságban. A magyarság tehát nem kisebbség, de népcsoport sem, hanem NÉP. Magyar nép. És csak egy magyar nép van a Kárpát-medencében. Trianon határokat rajzolt ceruzával, de ceruzával nem lehet szétválasztani egy népet. A nép marad, akkor is, ha idegen kormány alá kerül. A kormányok jönnek és mennek, a nép marad.

Tavaly arról beszéltem itt, hogy nincs romániai magyar kisebbség, szlovákiai, ukrajnai, szerbiai, horvátországi vagy szlovéniai magyar kisebbség - csak egy magyar nép van a Kárpát-medencében, egy közös kultúrával, egy közös történelemmel, egy közös jogrendszerrel. Nem szabad hagyni szétdarabolni különböző nemzetrészekre, hiszen a magyar nép Trianon után is ugyanaz a magyar nép maradt, mint volt évszázadokkal ezelőtt. Ugyanaz maradt akkor is, ha különböző részei idegen uralom alá kerültek. A magyar népnek pedig jár, mint minden más népnek a világon, az önrendelkezés.

Az önrendelkezés azt jelenti, minden nép szabadon választhatja meg, hogy milyen politikai és jogi keretek közt akar élni, szabadon választja meg, hogy milyen országhoz akar tartozni, választhat aközött is, hogy független akar lenni, vagy csak a minimális belső önrendelkezési joggal, az autonómiával akar élni. Ezt az önrendelkezést megígérték az első világháborúban. A Wilson által ígért önrendelkezés volt az egyik motivációja a fegyverszünetnek. Ennek ellenére népszavazást csak Sopronban és Karintiában tartottak, tehát ott, ahol fegyveres ellenállás kényszerítette ezt ki. Mindkét helyen a nagyhatalmak elvárásaival ellentétes eredmény született: Sopronban Magyarország mellett döntöttek, Karintiában Ausztria mellett (itt még a szlovének is Ausztria mellett tették le voksukat), tehát mindkét helyen az eddigi hatalom mellett szavaztak. Mindig mondom, ezúttal is szeretném hangsúlyozni, hogy Trianonban a határokat az önrendelkezési jog semmibevételével húzták meg, a nemzetközi jog értelmében tehát semmis. Az önrendelkezési jog kötelező jog, ius cogens, nem is lehet róla lemondani, mindig fennáll, és minden szerződés, ami nem ehhez kötődik, semmis. Trianon egy másik ok miatt is semmis: tárgyalás nélkül jött létre, Magyarország kényszer alatt írta alá, tehát diktátumról lehet beszélni, nem szerződésről. Más kormányok hivatkoztak és hivatkoznak arra, hogy ha tárgyalás nélkül jön létre egy „szerződés”, akkor az semmis. Ezt tette például Kína, mikor visszaszerezte az ópiumháború idején elvesztett területeket, Nagy Britannia pedig elismerte a hivatkozási alapot. Kevesen tudják, hogy Hong Kong elsősorban nem azért került vissza, mert lejárt a bérleti szerződés, hanem azért, mert semmis szerződés volt az alapja. Spanyolország is arra hivatkozik Gibraltár esetében, hogy az uttrechti békeszerződés semmis és diktátum, hiszen tárgyalások nélkül jött létre. Spanyolország emiatt az ENSZ-hez fordult. Gibraltár helyzete sokkal bonyolultabb, mert ott már nem is élnek spanyolok, csak angolok, mégis az ENSZ határozata kimondta, hogy nemcsak a népszavazás eredménye mérvadó, hanem az is, hogy a Gibraltár mindig Spanyolország történelmi és kulturális része volt. Ez nem érvényes a magyarságra?

A magyarságnak ugyanazok a jogok járnak, mint az észteknek, litvánoknak, letteknek, horvátoknak, szlovéneknek, szlovákoknak, tavaly óta ide tartozik Montenegro, Koszovó függetlensége pedig csak idő kérdése, de Dél-Tirolban is újra felmerült az önrendelkezés körüli vita. A magyar politikában az önrendelkezés sajnos még mindig tabu. Ezt bizonyítja az is, hogy a tavalyi váraljai beszédem után két nappal az egyik volt külügyminiszter hamelini patkányfogónak nevezett, de sajnos nem rendelkezem ilyen képességekkel, ugyanis szívesen hozzájárulnék egy patkánymentes ország megteremtéséhez - úgy hallottam, sok van itt belőlük… Ide tartozik az is, hogy a miniszterelnök úr nemrégiben a Népszabadságnak adott interjújában azt mondta, hogy hamis próféta aki azt állítja, hogy a trianoni sebeket lehet gyógyítani. Ez a két politikus mondta ki a magyar külpolitika valóságát: feladták a határon túli magyarságot. Csak egy Ermacora-idézettel tudok erre válaszolni. Ermacora, aki világszerte az egyik leghíresebb nemzetközi jogász volt, az ENSZ egyik emberi jogi szakértője, az osztrák kormány tanácsadója, aki jelen volt valamennyi dél-tiroli tanácskozáson, 1991-ben Dél-Tirolról írta utolsó könyvét, Dél-Tirol, az akadályozott önrendelkezés címmel. Ennek az előszavában ez olvasható: „Aki nem foglalkozik az önrendelkezéssel, aki nem teszik fel magának a kérdést, hogy az önrendelkezési jog, amely végigsöpört Európában, nem érinti-e a dél-tiroli népet is, az politikai analfabéta.” Sajnos Magyarországon ma politikai analfabetizmus uralkodik. Azok között is, akik azt hangoztatják, hogy az Európai Unió majd megoldja a nemzetiségi problémákat. Erre jó példa a mai Szlovákia, de az Aaland-szigetek vagy Dél-Tirol esetében is fellépett az autonómia ellen, Dél-Tirol esetében már kész volt a kereset, amelyet az Európai Bíróságra akartak beadni, s csak az utolsó pillanatban sikerült megakadályozni. Az Európai Unió biztosan nem tud, és nem is fog segíteni.

Mi a teendő?

Valóban, túl sokat beszélek a jogról, konkrét teendőkről kellene szólni. Az EMI-táborban előadást tartottam a dél-tiroli szabadságharcról. Mikor azelőtt újra áttekintettem az önrendelkezés kiharcolásának történetét, nagyon szomorú lettem. Ott ugyanis minden héten történt valami: nyilatkozatok, tüntetések, felszólalások Dél-Tirolban és Ausztriában egyaránt… És mi volt itt? Ha csak egy tizedét csinálták volna, itt 90-91-ben, akkor már régóta rend lenne a Kárpát-medencében. Dél-Tirolban kezdetként aláírásgyűjtést szerveztek, melyen keretén belül a 240ezer dél-tiroli közül 155ezer adta a nevét az Ausztriához való visszacsatoláshoz. Ez volt az osztrák kormány alapja, amit külföld felé felmutathatott: ezt akarja a dél-tiroli nép. Ők soha nem nevezték magukat kisebbségnek vagy népcsoportnak. Ezeket a fogalmakat egy dokumentumban sem lehet fellelni. Mindenhol az áll: a dél-tiroli nép követeli az önrendelkezési jogot (mást soha nem követeltek). Tüntetéseket is szerveztek ezügyben, 1947-ben és rá tíz évre 35ezer ember vett részt, de sok kisebb tüntetés is volt, soha nem kevesebb résztvevővel, mint tízezer. Mind a rájuk nehezedő nyomás, mind pedig a hatósági atrocitások gyakoriak voltak, de bátran harcoltak mindvégig. Mikor az 1961-es ENSZ-határozat értelmében Olaszország nem volt hajlandó tárgyalni, az aktív ellenállás mellett döntöttek, ennek volt része a negyven magas feszültségű áramoszlop felrobbantása is. Ezután három hónappal már hajlandó volt az olasz kormány tárgyalóasztalhoz ülni, így dolgozták ki az 1972-es autonómia-csomagot, amit a dél-tiroliak vereségként értelmeztek. Egyesek azt mondják, a robbantások nélkül nem lenne ma dél-tiroli autonómia, mások szerint nehezítették a tárgyalásokat.

Mégis a siker kulcsát szerintem máshol is érdemes keresni. Az egyik összetevője az, hogy, mint már említettem, a dél-tiroliak soha nem autonómiát kértek, a kisebbségi jogokról nem is beszélve. Mindig csak a külső önrendelkezési jogot követelték, az Ausztriából hazatérő pártelnök az általa hozott autonómiacsomagot csak húsz órás vita után, 51 százalékkal tudta elfogadtatni. Ezt is csak azzal a fenntartással hagyták jóvá, hogy az autonómia csak átmeneti állapot, az önrendelkezésről nem mondanak le. Ez a mai napig ott leng Damoklész kardjaként Olaszország felett. A tapasztalat tehát az, hogy csak az a kormány ad autonómiát, amely fél a szecessziótól. Ha egy kormány azt látja, hűséges állampolgár marad egy csoport mindenképpen, nem látja értelmét az autonómia biztosításának. Így volt ez az Aaland-szigeteken és így lenne Koszovóban is, de most már késő. Az autonómia tehát kompromisszum, kompromisszumot pedig a tárgyalás végén kell kötni. Aki magával a kompromisszummal kezdi a tárgyalásokat, az eleve csődöt mond.

A következő fontos feltétel az anyaország védelme, segítsége. Ausztria azonnal felvállalta Dél-Tirol ügyét, amint elnyerte függetlenségét, és nemcsak az ENSZ elé vitte, hanem az egész külpolitikájának ez állt a középpontjában, nem félve komoly konfliktusokba bocsátkozni Olaszországgal. Ettől némileg különbözik például az a Kovács László-i kijelentés a bukaresti parlamentben, hogy a magyaroknak és a románoknak csak egy közös ellenségük van: a magyar nacionalizmus. Ausztria soha nem tiltakozott Dél-Tirol csatlakozási kívánsága ellen, álláspontjuk az volt, - a külügyminiszter szavaival - hogy az önrendelkezés nem bűn, és nem baj, hogyha a dél-tiroliak élni akarnak vele. Ez a magyarságra is érvényes.

Hogy lehet élni az önrendelkezési joggal? Ahogy már mondtam, az önrendelkezési jog papíron megvan, de a megvalósítás érdekében harcolni kell. Először faktumokat kell teremteni, a jogot azután lehet elnyerni, mert a faktumok normatív ereje mérvadó.

Az önrendelkezés olyan jog, amellyel csak a nép élhet, nem a kormány. A nép akaratát pedig hallani és látni kell. Meg kell kérdezni a népet. Egy ilyen kezdeményezés született most az EMI-táborban, és én bízom abban, hogy a fiatalok kézbe veszik most az ügyet. Aláírásgyűjtést kell indítani az egész Kárpát-medencében, meg kell kérdezni a magyarságot, mit akar: maradjon a mostani helyezet, vagy felül kell vizsgálni Trianont. A trianoni béke befejezetlen maradt. Trianont be kell fejezni. Dél-Tirolban most is javában vitáznak az önrendelkezési jogról, 2009-ig közös fővárosa lesz Észak-és Dél-Tirolnak, és független Tirolt szeretnének - nem akarják már Bécset.

Mi októberben ünnepeljük a magyar szabadságharc ötvenedik évfordulóját. Ez a szabadságharc egy klasszikus önrendelkezési harc volt. Ez a harc is befejezetlen maradt. Magyarország elnyerte függetlenségét, de a magyarság egyharmada még mindig nem élhet önrendelkezési jogával. Végig kell vinni ezt az önrendelkezési harcot! Nem kell már erőszak és fegyver. A legnagyobb fegyver a nép. Amikor 1989-ben Lipcsében egymillió ember ment az utcára, és semmi mást nem tett, mint hogy azt mondta: „Mi vagyunk a nép!”, akkor ezellen a világon semmilyen diplomácia nem tudott tenni.

A magyar parlament elnöke, Szili Katalin azt mondta augusztus 20-i beszédében: „Ha Szent István most élne, régiókban gondolkodna.” Én azt gondolom, Szent István, aki most fentről néz ránk, azt mondaná: „Vissza kell állítani azt az önrendelkezést, amit én megszereztem nektek. Vissza kell állítani a magyarság megérdemelt helyét Közép-Európában.” Mert a Kárpát-medencében mi vagyunk a nép.

Múlt vasárnap, augusztus 20-án intő jelt kaptunk, hogy eddig rosszul tevékenykedtünk, túl passzívak, hallgatagok voltunk. Cselekedni kell, harcolni kell, hogy augusztus 20-án ne gyászolni kelljen, hanem ünnepelni tudjunk.

Isten, áldd meg a magyar népet!
Váralja, 2006. augusztus 26. Eva Maria Barki




forrás: barki@lawvie.at



[HUNSOR medencefigyelő - ® HUNSOR -]

» vissza a HUNSOR honlapjára