Cseke Zsuzsanna magyar születésű művész új munkái eltérést mutatnak azoktól, amiket az elmúlt évtizedben készített. Az Európában elsősorban abstract festményeiről ismert művész új munkái egy elhatározottan realista, történelmi, aktivista, de mégis költői fordulatot mutatnak. A kiállításra júliusban Magyarországon került sor, ezt követi később ez évben Franciaország és az Egyesült Államok. Az interjút az Art and Ideas magazin munkatársa, Dorcas Gelabert készítette.

- Azon olvasók kedvéért, akik nem ismeri a munkáit, szeretném többé-kevésbé szakmai karrierje elején kezdeni, mint művész. Visszamenve a 80-as évekbe a munkái kezdtek figyelmet felkelteni számos kiállításán keresztül Európában, néhány elismert helyen-múzeumokban és galériákban. Hogy történt ez?
- 1988-ban kezdődött. Meghívást kaptam ide, az Egyesült Államokba a mesteriskola elvégzésére egy egyéni rézkarc kiállításomnak köszönhetően Budapesten. Amerikai tartózkodásom alatt kezdtem el kiállítani. A hazámban nem volt információm nemzetközi pályázatokról. Ez egy belső, zárt információ volt. Akkoriban nem volt Web.

- Egyenesen New Yorkba jött a mesteriskolába?
- Először Amherstbe mentem. Kaptam egy nemzetközi ösztöndíjat a University of Massachusetts-től. Eljöttem onnan mielőtt befejeztem volna a mesteriskolát.

- Miért hagyta ott UMASS-t és az ösztöndíjat?
- Csak egy félévre voltam meghívva tandíjmentesen. Úgy volt, hogy visszatérek Magyarországra, de találkoztam egy magyar filozófia professzorral, aki jelentkezett a Soros Alapítvány ösztöndíjára a nevemben. Egy magyar antropológia tanárral is megismerkedtem, aki egyszer levitt New Yorkba, hogy találkozzak a barátnőjével, egy amerikai-magyar fotó- művésszel. A fotóművész sok művésziskolába elküldött körülnézni. Végül egy új ösztöndíjjal és egy gyors diákvízummal az Art Students Leaguetől fejeztem be a látogatást.

- Amellett, hogy művésziskolák után nézett, és kapott egy ösztöndíjat az Art Students Leaguetől mi mást csinált?
- Mindent kipróbáltam. Folytattam a mesteriskolát a Hunter College-ban, kurzusokat vettem a Parsons-ban és a Pratt-en…kiállítottam.1992-ben Olaszországba mentem három hónapra. Olyan sikere volt a munkáimnak, hogy két évig maradtam. 1994-ben kiállítottam és időt töltöttem Európa több részén-Párizsban, Stuttgartban, Londonban, Budapesten. Volt egy német szponzorom, egy teológia-filozófia professzor, aki segített mindezt végig csinálni, Olaszországban ismerkedtük meg. Németországban az emberek megőrizték azt a hagyományt, hogy eredeti képeket vásárolnak másolat helyett. Ha nem engedhetnek meg maguknak egy drága olajfestményt, vesznek egy vízfestményt vagy egy grafikát. Tudják mi a különbség egy eredeti és egy másolat értéke között. Tudják, hogy egy ország igazi valutája nem az aranya, hanem a kultúrája. Felismerik a közös értékét, és vásárolnak műalkotásokat nemcsak azért, hogy magukat gazdagítsák belülről, hanem azért is, hogy támogassák a művészeket- s a művészek szabadok és függetlenek tudnak maradni, szemlélik őket (a társadalmat) kívülállóként egy bizonyos távolságból, és tükröt mutatnak nekik, valamint jelet hagynak róluk a történelemben. Hollandiában, abban az időben minden diplomával rendelkező művész kapott az államtól körülbelül 800 dollárt havonta. Ez elegendő volt alap kiadásokra, így nem kellett elkötelezniük magukat valami másnak, és pl. éjjel alkotni, vagy felhagyni a művészettel. 1995-ben visszatértem New Yorkba, és az óta itt vagyok.

- Időzzünk egy pillanatra az első New Yorkban töltött időszakra a 80-as években. Milyen benyomást gyakorolt önre a New York-i művészeti élet akkor?
- Akkoriban ez volt a művészvilág központja. El voltam bűvölve a művészek változatos skálájától. Az egész világ képviselve volt. Ez volt a legközelebbi kontaktusom eddig európai és japán művészekkel. Sokszor állítottam ki japán művészekkel. Az amerikaiak rugalmasak, nyitottak és befogadóak voltak-nagyon kedvesek. Nem voltak versengők, mint a hazámban. Mindenkinek jutott elegendő tér itt. Hálás voltam, de meglepődött is. Nem értettem, miért nem használták a 2500 éves (ha a görögöknél kezdjük) hagyományos és tökéletesített művészeti és művészetoktatási módszereket. Helyette olyasmit használtak, mint öntanítás vezetéssel….

- Végső soron ezt a modern művészet projectnek köszönhetjük (elszakadni a múlttól). De ez a probléma külön téma, amit egy másik alkalommal kell megvitatnunk. Milyen fogadtatása volt a munkáinak New Yorkban? - Sokkal jobban megbecsültek, mint a hazámban. Mindenki elismerését nyilvánította. De ez egy törékeny helyzet volt. Nem hozott semmi anyagi biztonságot, és Európába visszatérve, majd évekkel később újra Amerikába, elvágtam a lehetőségét annak, hogy lépésről lépésre haladjak előre.

- Számított valamilyen elismerésre ekkor?
- Miután visszatértem, igen. A gazdasági helyzet rossz volt Európában. Az olaszok munkanélküliségtől szenvedtek. Párizsban kaptam egy megbízást egy épület külső falán a La Defense-ben egy mural megtervezésére, de nem fizettek előre, amíg terveket nem mutatok. Ez egy olyan időszak volt, amikor kifogytam anyagilag, el kellett hagynom Párizst. Azt gondoltam, hogy eleget értem el Európában ahhoz, hogy megalapozott művész legyek. A barátaim azt mondták: "menj oda, ahol a pénz van, voltál már ott…" De itt a galériák túl színesnek találták a képeimet….

- Szóval, a második alkalommal néhány éves távollét után a művészeti színtér kezdett nehezebbé válni?
- Ez sokkal bonyolultabb. Itt New Yorkban a művészek elfogadják a tényt, hogy szabad idejükben kell dolgozniuk. De minden európai művész, akit ismertem, munkát vállalt néhány hónapig, majd pénzt gyűjtött? Majd abbahagyta a munkát és alkotni kezdett néhány hónapig. Aztán újra munkát vállalt. Vagy egyik vagy másik, de nem lehet a kettőt együtt.

- Mire koncentrált a tanulmányi - és alkotói évei alatt?
- Az Art Students League-ban rézkarcot tanultam, A műterem kicsi volt rossz szellőzéssel a savakra vonatkozóan. Litográfiára váltottam, ami új volt a számomra. Két évig tartott felfedezni, hogy nem nekem való. Aztán a Parsons-ban szitanyomatot tanultam Donna Morannal. Igazán élveztem, mert alig tudtam valamit a szitázásról. Elmélyedtem benne. Ez volt az első alkalom, hogy egy kicsit amerikai hatás alá kerültem. Donna javasolta, hogy pályázzak a Cadaques-i Miniprint Biennáléra, Spanyolországban, melyen ő minden évben részt vett, és többször nyert első díjat.

- A munkák, amelyekkel Európát utazta be 1992-1995 között, és a későbbi munkák, melyek visszatérte után készültek, 1995-2005 között, mielőtt elkezdte ezt az új sorozatot, abstract festmények voltak. Viszont az ezeket megelőző munkák figuratív alkotások voltak. Hogy váltott abstraktra? Előzőleg említette, hogy színekben gazdag palettája volt.
Az elvonatkoztatás, absztrahálás engedte, hogy felfedezze a festészet formai aspektusait, mint pl. a színt?
- A League-ban tanulmányaim során Richard Pousette-Dart-al és Leo Manso-val is vettem kurzusokat. Ők híres abstract festők voltak, sok diák miattuk jött a Leaguebe tanulni. Valahogy én is abstract-á váltam néhány hét leforgása alatt. Ezekkel a munkáimmal sikerem volt Európában később. Soha nem gondoltam a színek felfedezésére. Számomra a szín csak egy eszköz ahhoz, hogy valamit közöljenek. Ez olyan, mint a nyelvtan a költészetben, vagy az abc. Kísérleteztem rétegekkel, színkeveréssel, áttetsző- és állandó színek használatával egymás tetején vagy egymás mellett. Fejlesztettem a készségeimet és előkészítettem őket, hogy kéznél legyenek, mikor ki akarok fejezni valami tudatos vagy tudatalatti gondolatot.

- Megadatott önnek a lehetőség az önkifejezés szabadságára, és sikerre, ami Európában kezdődött a 90-es években, miért szakított az absztrakcióval ezekben az új munkákban?
- A legkésőbbi abstract munkáimban nagyon el voltam mélyülve a keleti filozófiában. Egy ideig fehér festményeket festettem. A festmények érzékenyek voltak. A szivárvány minden színe-a színskála színei-fehér fényből alakíthatók, amely a teljes összessége az egyes színeknek. A fehér szín az egység szimbóluma. A színeknek jelentése van és harmónikusan kapcsolódnak egymáshoz, ha egy szín hiányzik, vagy túl erősen van jelen a keverékben, az eredmény nem lesz többé fehér. Ezzel a gondolattal próbáltam játszani vásznakon áttetsző festékeket használva. Próbáltam meglátni a fehéret a színek mögött. Próbáltam mögé menni dolgoknak, megragadni valamit a láthatatlanból, ismeretlenből a belső látásommal, megérzésemmel (intuiciómmal). Aztán megpróbáltam kifejezni, hogy a modern civilizáció, a technika csodái folytán arra késztet bennünket, hogy hektikus, óraszerű világban éljünk, ahol a mechanikus gondolkodás az embert eltávolítja az igazi énjétől, természetétől. Egy ellentétet hoztam létre, áttetsző eszközöket használtam, mint pl. műanyaglap, vellum, áttetsző és csillogó színeket használtam, álomszerű festmények létrehozására. Néha üvegport kevertem a festékbe, ami a természetes fényt közvetlenül behozta a festménybe. Én a tükör voltam. A festmények a tükörképeim. Szinte lehetetlen volt fotózni ezeket a munkákat, sok problémát okoztak. Egy idő után kifogytam az ötletekből. Változásra volt szükségem. Várakoztam. Úgy éreztem, hogy rossz irányt követtem. Valami olyasmit, ami sehová nem vezet. Nem láttam a csapdát. Szép időszak volt, tudásom szerint a legjobban fejeztem ki magam, de ez nem volt elég. Nem vállaltam felelősséget. Művészek nem szabad, hogy maguknak, egymásnak, vagy a kritikusoknak hozzanak létre műalkotásokat.

- Voltak más körülmények vagy okok a zsákutca és a csapda mellett, amelyek az absztrakciótól a jelenlegi, új irányba mozdították?
- Olvastam egy történetet egy Art Forum magazinban egy kísérletről, ami a 20/20 TV programon volt bemutatva. A közönség szavazhatott az interneten keresztül, hogy melyik tűnik a bemutatott abstract műalkotások közül a legjobbnak, legértékesebbnek. A választék Pollock-ból állt például és más híres művészek alkotásaiból, valamint ócska piacon vásárolt képekből. Egy ócskapiacon vásárolt kép kapott a legtöbb szavazatot, melyet 5 dollárért vettek. Az emberek nem tudtak különbséget tenni. Azután mutattak neves művészek által készített műalkotásokat modern művészeti szakértőknek, művészeknek, kritikusoknak. A képek között szerepelt egy négy éves gyermek alkotása is, de ezt sem a közönség, sem a szakértők nem tudták. A szakértőknek láthatóan igen tetszett a négy éves gyermek munkája. Aztán tudatták velük, hogy egy négy éves gyermek munkáját elemezték. A szakértő próbálta megvédeni az álláspontját. Egy magától érthetődő magyarázattal állt elő:"Hát akkor ennek a gyermeknek van tehetsége."
Úgy gondolom, ez igaz, hogy az emberek többsége elveszve érzi magát az abstract művészetben, és többségük nem érti. A művészeknek az embereknek kell alkotniuk - de nem egy banális szinten. A régi mesterek felemelték az embereket. Művelték őket a művészetükön keresztül. A későbbiekben szintén kezdtem érzékelni, hogy a művészet központja visszakerült Európába, Berlinbe. Kezdtem nem érezni művészetet New York levegőjében. A változások az itteni gazdaságban és kultúrában visszalöktek a gyökereimhez. New York nem az, ami volt régen.

- Úgy érti, mikor először jött?
- Igen, elveszítettem az érdeklődésem a művészet irányát illetően, ami itt folyik. Messze voltam a kultúrámtól, de rájöttem, hogy bennem van. Nemrég édesapám meghalt. Hagyott nekem egy kis könyvecskét a gyerekkorából. Nem sokat foglalkoztam vele eleinte. Aztán elkezdtem vele játszani…

- Mi van a könyvben?
- Édesapám 1926-ban született, ezt a könyvet 1930-ban adták ki. Tulajdonképpen, gondolom, hogy ez egy füzet - sorozat lehetett történelmi témákban gyerekeknek. Édesapám füzetének a cime " Utazás Erdélyben " volt. Nem voltak benne képek, csak üres ablakok a képeknek. Neki kellett egyenként rendelni és beragasztani őket. Valamilyen feladatot kellett teljesíteni a képekért. Ahogy látja, kb. negyven kép van a könyvben. Ő gyűjtötte és ragasztotta be mindet egyenként. Édesapám igaz magyar volt. Nehéz élete volt, de gerincét mindig egyenesen tartotta, és emelt fővel élte életét. Lehetett volna ami csak akart. Mindenütt a legjobb tanuló volt. Megvannak a leckekönyvei, nincs bennük más, csak "kitűnő". De ő abbahagyta tanulmányait a mezőgazdasági szakiskola után. Szerette a földet. Szüleinek sok földje és erdeje volt. Idény - munkásokat fogadtak megművelni a földeket. Aztán a földjeiket evették. Ez összetörte a lelkét. Néhány évvel a halála előtt visszakaptuk a legtöbb földet, de már túl késő volt. És én nem voltam ott, hogy átvegyem a stafétabotot. Én édesanyám tehetségét örököltem. Ő nyert egy illusztráció pályázatot fiatal lány korában, de nem tudott művésziskolába menni azokban a nehéz időkben….Én egy olyan házban nőttem fel, mint egy múzeum, telve a leggyönyörűbb népművészeti tárgyakkal - festett bútorokkal, hímzésekkel, nagyanyám ruháival, kerámiákkal. De lassan minden eltűnt. Az ilyenfajta munkák nem csak kinézetük és mesteri megmunkálásuk miatt értékes, hanem, mert az emberek, akik készítették őket aktívan részt vettek a kultúrájuk megőrzésében és újrateremtésében, továbbvitelében, mint csepp a tengerben. A népművészet aktívan hatott az arisztokrácia, a nemesség és a középosztály művészetére, összekapcsolódtak. Minden egyes darab egyedi volt, ugyanakkor közös sok szinten - és mindig magyar. A gyerekek már 4-5 éves korban be akartak kapcsolódni. Mire a lányok férjhez mentek, már mesterei voltak a technikáknak. Beleszőtték álmaikat, szívüket, lelküket ezekbe a darabokba. 1945 után az identitás tudatuk, büszkeségük elvétetett tőlük. Meg lettek alázva. Ma a kézzel készített munkáik helyett olcsó konfekcióban járunk, és márkákat veszünk.

- A kézművesség elvesztése az értékével és szépségével együtt szinte világjelenség gyakorlatilag minden modern, ipari társadalomban. Csak a speciális, körülmények adta viszonyok változnak helyenként. Az édesapja könyvét kezdte el leírni…
- Igen, a történethez visszatérve, úgy látszik, hogy ezek a fiúk valóban megtették ezt az utat, és, hogy a történetet ők írták. A könyv nem utal íróra, csak egy professzorra, aki átnézte a szöveget.

- Miről szól a történet?
- A történet négy középiskolai diákról szól, akik ugyanabban az épületben laktak Budapesten. Az egyik Felvidékről, Pozsonyból való, a városból, ahol legtöbb királyunkat koronázták. A helyet ma Bratislavának hívják, és a fővárosa a kreált országnak, Szlovákiának. A második diák Erdélyből való, a harmadik Délvidékről, Szabatkáról, amely 1918-ban a Szerbeknek lett adva. A negyedik diák Budapestről származott.

A három másik fiú szülei menekültként jöttek. Mindegyik fiú szeretett volna hazalátogatni a szülőföldjére. Végül pénzfeldobással döntötték el, hogy hova mennek először. Mindegyik fiúnak volt egy feladata. Az első volt a kincstárnok, a második az íródeák, a harmadik az illusztrátor, a negyedik pedig a túravezető. A túravezető volt az, aki erdélyi származású volt. Hónapokig készült lázasan, a szülei segítettek neki, és megígértették vele, hogy hoz egy virágot a nagyszülei sírjáról. De amikor Erdélybe értek, mindenütt eltévedtek, néha nem tudták követni a jegyzeteket. Azt tapasztalták, hogy az utca nevek megváltoztak, mindenütt rombolás, az emlékművek, szobrok, kastélyok elhanyagolása volt jellemtő. Mindent megmásítottak, meghamisították a történelmet. Még a nemzeti hőseinket is ellopták. Létrehoztak egy történelmet, amelyben történelmi Magyarország nem létezett egyáltalán. A fiúk látták, hogy a magyarok mennyire terrorizálva vannak, és hogy bántak velük a falvakban, városokban, ahol jártak, pedig mindenütt magyar szót lehetett hallani az utcákon. Látták, hogy először csak a hivatalnokok voltak románok. (Később a románok nagy változásokat vittek véghez,. Románokat hoztak Erdélybe nagy számmal, és magyarokat toloncoltak Bukarestbe, elvették földjeiket Erdélyben, izolálták őket. Egyre rosszabb és rosszabb lett a helyzet. A románok kényszerítették őket, hogy vallják magukat románnak, hogy hivatalosan ne szerepeljenek magyarként, úgy látszon, hogy a magyarok kisebbségben vannak, így Magyarország nem követelheti vissza Erdélyt, mint az ország részét. Sokat tanultam ebből a könyvből.

- Ezen kívül mi mást tanult a könyvecskéből mialatt az anyagon dolgozott?
- Megtanultam, hogy az egyik határállomása történelmi Magyarországnak (a Kárpát - medencének magas hegységekkel körülvéve) Vöröstorony volt. Ez egy természetes határ volt. Hatalmas hegyek választották el Romániától (a Balkán egy részétől, melyet előzőleg Oláhországnak hívtak) bennünket. Egy folyó is volt ott, az Olt. 1916-ban itt törtek be először az oláhok. De a magyar hadsereg még ugyanez évben visszaszorította őket. Egy film készült néhány évvel ezelőtt Trianonról, amikor országunk hat részre lett szabdalva. Részek voltak odadobva a környező országoknak, és két rész olyan országoknak, amelyek akkor lettek létrehozva. Az egyiket Jugoszláviának, a másikat Szlovákiának ( akkor Cseszlovákiának) keresztelték. A legtöbb területünket visszakaptuk 1940-ben, de a második világháború után, mint vesztes felet, az oroszok megszálltak bennünket. Az oroszok ragaszkodtak a trianoni határok visszaállításához, és ez tragikusan meg is történt. A céljuk egy pánszláv nagyhatalom létrehozása volt. Ausztria kivételével minden ország körülöttünk szláv, és még Lengyelország északon, valamint Bulgária a Balkánon. (Románia, ami szintén szláv, következetesen próbál előjönni különbözö változatokkal eredetüket illetően, bizonyítani próbálva a jogukat ahhoz, hogy elfoglalják és megtartsák Erdélyt az 1800-as évektől. Először a dák elmélettel próbálkoztak, majd átváltottak a rómaira. Mindkettő fabrikált.) Magyar fiatalok meghívták a Trianon filmet Erdélybe. A vetítésen megjelent a román rendőrség, és letartóztatta, bebörtönözte legtöbbjüket. Romániában ez a film be van tiltva.

- A halálnak mint gondolatnak és fájdalmas valóságnak egyben feltételezhetően köze van az új munkájához. Ez a fejezet munkájában tartalmaz egy bizonyos sürgősséget és veszélyt a nosztalgikus szépség mögött. Tudom, hogy önnél ez onnan ered, hogy valamilyen, az ön és a hazája számára nemes érték abban a veszélyben forog, hogy örökké elveszik. Az új alkotásokra szeretnék rátérni. Kik az emberek, akik megjelennek a képein? Mi a jelentősségük az alkotásokban?
- Mindannyian magyarok függetlenül attól, hogy milyen országban találják magukat ma. Mindannyian ugyanahhoz a nemzethez tartozunk.

- A képein mindig ott egy magyar felirat, amely a városra, falura utal, és emberek sokféle különböző hagyományos viseletbe öltözve, gyakran előadnak valamiféle, ahogy mi olvasnánk, 'néptánc'-ot. Néha láthatunk lovon ülő katonákat alakzatban parádézva, katonai egyenruhát viselnek egy régebbi történelmi korszakból. Láthatunk mindenütt jelenlevő virágokat, népművészeti darabokat, mint pl. hímzések tökéletes mintákkal és színvariációkkal. Azok a nézők számára, akik nem beszélnek magyarul, és akik keveset vagy semmit nem tudnak a terület történelméről és kultúrájáról, a szánt üzenet és jelentés elkerüli a figyelmüket-még akkor is, ha méltányolják érzékelhető szépségüket. Úgy tűnik nekem, hogy ez az anyag igazán inkább egy személyes párbeszéd ön és a többi magyar között, és azok az emberek között, akik azon a vidéken élnek, ami közvetlenül érinti az ön szülőhazájának sorsát és kultúráját. Úgy tűnik nekem, hogy egy jelentős módon-ha nem is speciálisan kifejezve, az anyag egy párbeszéd vagy egy kísérlet a kapcsolatteremtésre az apjával a kis könyv folytatásával, és a szellem folytatásával, amelyben a könyv készült az írói által. Hogyan próbál mindezzel a sok emberrel beszélni a képeken keresztül, és mit próbál megkísérelni?

- Meg akartam mutatni minden embernek a hazámban, aki 2005-ben a történelmi Magyarország területén élő magyarok állampolgársága ellen szavazott, vagy nem ment el szavazni, hogy mit dobtak el. Hát én összehoztam és egyesítettem őket a magam módján. Fontos volt, hogy minden képen, minden magyarok által épített város vagy vár eredeti neve szerepeljen, még ha most valami másnak hívják is egy idegen nyelven. A magyarok tudják, hogy melyik viselet melyik vidékhez tartozik. Én összekevertem őket, és mindet elküldtem Erdélybe, szeretetet és törődést küldtem velük. Használtam felvidéki magyarok fotóit is. Az ő életük hasonló az erdélyiekéhez. Használtam fotókat Délvidékről is, Kárpátaljáról, és az Őrségből. Szerbiában ma nyíltan verik a magyarokat, ha anyanyelvükön beszélnek. Ez Erdélyben is megtörténik. Szelmenc (ma Solontsinak hívják ukránul, és Volke Siemencenek szlovákul) közel van ahhoz a ponthoz, ahol a magyar-ukrán-szlovák határ találkozik. A második világháború után a szovjetek elvették a falu területének felét, a másik felét odaadták Csehszlovákiának. A Szovjetunió szétbomlása után a szovjet rész Ukrajna része lett. A szovjetek hozták létre a határokat a második világháború után, és ez jellemzően egy belső vasfüggönye lett a kommunista tömbnek. A határ kettévágta a falut, és ma egy része Szelmenc-nek Ukrajnához, a másik része Szlovákiához tartozik. A határ nemcsak épületeket és utcákat vág ketté, de embereket is elválaszt. Az 1363-ban kiadott Sztáray Codex szerint a település a nevét egy ősi földbirtokos családról kapta, a nevük Szelmenczy volt. Írásos emlék Nagy- és Kisszelmencről a XIV. század óta létezik, és szemmel láthatólag szervesen összetartoznak, együtt élnek, egyként erősödnek vagy apadnak. Kárpátalja, vagy precízebben a négy vagy öt magyar vármegye, amely a terület részét képezi-szerves része volt Magyarországnak 1919-ig, és az első világháború végén a béke egyezményt figyelmen kívül hagyva a Wilson által felvetett népszavazást a területek elosztására-ki lett osztva az akkor alakult, de azóta kettészakadt Csehszlovákiának. 1938 őszén egy nagy terület visszacsatolásra került Magyarországhoz a Bécsi Díj által, és egy kisebb részt visszafoglalt a magyar hadsereg 1939 tavaszán. 1938 és 44 között

Szelmenc ismét Magyarországhoz tartozott. 1945-ben a szovjet vörös hadsereg elfoglalta azt a részt, és megpróbálta előretolni a határt nyugaton, amennyire csak lehetett. Szelmenc lakosságának szerencsétlenségére Sztálin a határt a főutca közepén vágta keresztül. Annak érdekében, hogy az emberek ne tudják látni egymást, a szovjetek építettek egy 20 láb magas fakerítést a falun keresztül, egy kis berlini falat. Átkiabálni tilos volt egymásnak családtagok számára is, büntetendő cselekvésnek számított. 2006 óta a családtagok szabadon átkiabálhatnak szeretteiknek, a kerítés lebontásra került. De a határ még mindig ott van. Román web oldalak jelenleg úgy mutatnak be magyar népművészetet, pl. a kalotaszegi viseletet, mint az ő ősi kultúrájuk kincseit. Prágai múzeumok tele vannak magyar kézműves termékekkel, népművészeti alkotásokkal, csipkeverő-és más magyar manufaktúrákat úgy működtetnek, mintha az ő kultúrájuk részei lennének, nemcsak átvették (elvették), eltanulták volna a magyaroktól, lemásolták volna. A sok műkincs szerintük az ő ősi pánszláv kultúrájuk része. Az igazság az, hogy a kincseket a felvidéki kastélyokból rabolták.

- Az életben gyakran megesik, hogy amikor elveszítünk valamit vagy eltávolodunk valamitől, akkor kezdjük mélyebben megérteni és értékelni. A távoli múlt és a hazájának közelebbi történelme láthatólag tele van az elvesztés fájdalmával, és maga itt van e képekkel a múltból és a jelenből, próbálja összevarrni őket ezekben az új alkotásokban. Előzőleg mondta, hogy mindezeket a magyarokat elküldte Erdélybe. Miért Erdélybe? Mi a jelentősége ennek a helynek?
- Először is ez volt a legnagyobb elcsatolt terület több mint két millió magyarra, akik rajta éltek. Másodszor, a történelmünk. Mátyás király (1458-1490), nagy alakja középkori történelmünknek, Kolozsváron született, Erdélyben. Számos katonai expedíciót vezetett, és sok csatában harcolt hatalma megszilárdítása érdekében biztosítva Magyarország központi hatalmát. Mint reneszánsz király, nagylelkűen támogatta a művészetet és tudományt. Fennmaradt néhány emlék abból a korból, pl. a vörös márvány szökőkút a király visegrádi palotájából, vagy a Beatrixal együtt ábrázolt portréja, két ovális márvány relief. Emlékek maradtak a világhírű Corvina könyvtárból is, sok Corvina azért maradt meg, mert külföldi híres gyűjteményekben volt, pl. Franciaországban és Vatikán városban. Mindegyik kodex nagyon értékes. Mátyás halála után minden kezdett szétesni. A Mohácsi csata elvesztése után, 1526-ban Magyarországot elfoglalták a törökök. Az északi rész Ausztria kezére került. A törökök által elfoglalt terület lakosainak száma 1 600 000-re csökkent. A gyönyörű magyar reneszánsz majdnem teljesen eltűnt. Budát földig rombolták. Erdély volt az egyetlen terület, ami nem lett elfoglalva, szabad maradt. A királyi udvar Gyulafehérvárra költözött. Erdély képviselte Magyarország érdekeit és biztosította folyamatos fennállását mint magyar állam. Nemrég nagy árvíz volt Erdélyben, Székelyföldön. Ez a rész még majdnem teljesen magyarlakta. Sok magyar esett áldozatul, sokan meghaltak. Sok árva maradt. Senki nem foglalkozott ezzel a nemzetközi sajtóban, ahogy más csapások áldozatairól szoktak. Alig kaptak helyi támogatást. Erdélyben, csak 160 km-re a jelenlegi határtól kiégett, ablaktalan, összeomló épületekben gyerekek éltek, mint koldusok - éhesen és elhagyottan. 1992-ben Déva utcáin éhes és piszkos, céltalan árvák nyújtották kezüket kéregetni. Valaki tárt karokkal reagált. Böjte Csaba, egy magyar ferences szerzetes és az árvák leverték a zárakat az elhagyott dévai kolostorról. Lépésről lépésre otthonná varázsolták az épületet. A monostor pedig iskola lett. A diákok száma gyorsan nőtt. Az álmok és tervek a képzeletet meghaladták, valósággá váltak. Déva és Csaba atyapéldája a baráti szeretet és adakozás szimbóluma lett. Magyarok a világ minden részéről támogatják, így működnek máról holnapra. Egy lelki vezetőnk is van ott, Tőkés László püspök, aki tulajdonképpen felszabadította Romániát a Caucescu rezsim alól, a beszédeivel forradalmat indított. Mégis, a románok több ízben meg akarták ölni őt. A fiát megölték. Van egy szent kegyhely Erdélyben, Csiksomlyó. Minden év júniusában, pünkösdkor több, mint 500 éve (1442 óta) a magyarok mindenfelől érkeznek oda a Csiksomlyói Passióra és vásárra. Évekig be volt tiltva a 70-es 90-es évek között a rendezvény. Az egyenlő állampolgársági törvény elbukása után több, mint fél millió magyar ment el oda. Idén is. Magyarok, akikkel beszéltem, mind azt mondták, hogy egész életükre szólóan meg lettek érintve. Sírtak. Ilyen tettek mutatják az igazi lelkét a népünknek, nem a manipulált politika. Ugyanez történt az árvíz esetén. Pénz jött mindenhonnan. Még olyan emberek is küldtek pénzt Magyarországról, akik maguk is segítségre szorultak volna. Csak meg akarták mutatni, hogy együtt éreznek. Székelyföld autonómiát kérvényezett az Európai Uniótól. Feltették szavazásra Romániában. 2006 március 15-én, a nemzeti ünnepünkön a székelyek ünnepeltek az utcákon. Román tankok vették őket körül. A románok azt nyilatkozták a sajtónak, hogy gyakorlatoztak. De mindenki tudta miről volt szó.

- Egy másik alkalommal felhívta a figyelmemet a csángó emberekre, mint egy másik példa a magyar kulturális hagyomány helyzetére.
- Igen, sok képemen szerepelnek csángók. A National Geographic-ban volt egy cikk nemrég a csángókról. Leírták a helyzetüket. A románok azt állítják, hogy közülük valók, csak kényszerítették őket a magyarok, hogy katolikusoknak vallják magukat. Ezért a románok szerint távol kell őket tartani minden magyar kulturális hatástól. A románok 15-16-dik századi körülmények között tartják őket azért, mert nem hajlandók románnak hívni magukat. Van két nemzetközi alapítvány, amely segíti őket. Az egyik kéri, hogy magyarok fogadjanak örökbe egy keresztgyereket. Ha fizetnek 600 dollárt, egy gyereket el tudnak helyezni egy bentlakásos iskolában Székelyföldön. A másikat úgy hívják, hogy Babba Mária Alapítvány. Babba szépet jelent ómagyarul. Babba Mária az oltalmazójuk. Ő a napba öltözött királynő (ebben az alakban ötvöződik az ősi magyar fényvallás a kereszténységgel). Az alapítvány arra kér mindenkit, hogy vásároljanak egy téglát. Minden tégla egy magyar iskola építésére lesz felhasználva csángó gyerekeknek Rekecsinyben, Csángóföldön, így több ezer ember álma valósul meg azzal, hogy lesz egy hely, ahol gyermekeik magyarul végezhetik tanulmányaikat. A csángók az utolsó megmaradt magyar csoport, akik az ősi kultúránkat és nyelvünket életben tartották és tartják. Ma csak egy kis csoport, aki szegénységben, nyomorban él. A 200 évvel ezelőtt tartott magyar népszámlálás szerint a számuk 430 000 volt, ami mostanra 43 000-re csökkent. Veszélyben vannak.

- Most a technikai oldalára szeretnék a munkáinak. Azt mondta, hogy azért használt computert, mert nem volt ideje vagy megfelelő műterme, ezért praktikusnak kellett lennie. Hogy készítette ezeket a munkákat technikailag?
- Egy computer csak egy eszköz ahhoz, hogy adatokat gyűjtsünk, tároljunk. Egy műalkotásnak viszont van egy sajátos kinézete. Ugyanezt mondhatjuk el a fotográfiáról, mint egy eszközről művészet létrehozására, de a legtöbben tudják, hogy a kamera használata, mint eszköz, művészet létrehozására csak kidobott idő, ha a fotós soha nem tanult meg magas szinten rajzolni, hogy mélyen elsajátítsa a 3 dimenzió kifejezésének módját. Egy fotós, aki az egyszerű vizuális illusztrációnál mélyebbre akar hatolni, meg kell értenie, hogy a tehetség nem automatikus, vagy az eredménye vég nélkül készített képeknek. A digitális művész szintén emlékezetében kell, hogy tartsa, hogy mi a tényleges medium. Egy kinyomtatott kép és egy kép a képernyőn igencsak különböző. Én nem tartom ezeket a munkákat műalkotásoknak.

- Hogy látja őket?
- A fő cél ezekkel a képekkel az volt, hogy adatokat gyűjtsek, és megmentsek elemeket a kultúrámból, így nem vesznek el. A legtöbb képet az interneten keresztül gyűjtöttem. Sok közülük már nincs fent. Nem művészi fotóknak voltak szánva. Családi fotók voltak, különböző alkalmakkor, ünnepekkor készültek, mint pl. esküvő, lakodalom, egyházi ünnepek, mint a Csiksomlyói Passió. Néhány kép olyan művész által készült, aki elkötelezte magát a magyar kultúra fényképezésére-ezek egy részét könyvekből scaneltem be. Néhány kép helyi web oldalakról való, amelyekben bemutatják kultúrájukat, és más képek utazási web oldalakról származnak. Gyűjtöttem anyagot múzeumok web oldalairól, és tánccsoportok weboldalairól is, táncosok és zenészek gyakran mentek erdélyi falvakba gyűjteni népdalokat, népzenét, tánclépéseket, mozdulatokat, főleg öreg emberektől, akik apáik kultúráját hordozták. Bartók ezt tette, Liszt ezt tette. Fotóművészek szintén. Hímzések, kerámiák, szőttesek esetében pl. a fotó az igazi kivitelezett munkát mutatja, nem csak egy tervet, mint egy rajz vagy festmény. Lehetséges, hogy az emberek néznek fotókat, de én próbáltam összeállítani egy anyagot, ami figyelmet kelt fel, és az emberek kicsit tovább időznek a képek előtt.

- Egy másik dolog, amit a computer hoz szöveg és képek manipulálásához, hogy végtelen variációt lehet belőlük előállítani. Honnan tudja, hogy mikor befejezett egy alkotás?
- Négyen, ötön dolgoztam egyszerre. Néhány alapképet (a könyv képeit) kétszer, háromszor is használtam teljesen különböző színteret alkotva, különböző emberekkel, hátterekkel. Van egynéhány, amelyben nem használtam a könyv képeit egyáltalán. Más fotókat használtam, de ezek is illettek az anyagba. Később néhányat megváltoztattam. Mindig éreztem, melyik befejezett. Ha visszamentem azokhoz egy hét vagy két hónappal később, akkor sem akartam semmit megváltoztatni.

- Valaki rámutathat arra a rejtett iróniára a munkákban, hogy ultramodern eszközökkel, technikákkal, sőt alapelvekkel készültek, hogy a hagyomány megőrzését szolgálják. Lát valami ellentmondást ebben?
- Ahogy mondtam, ezek nem feltétlenül műalkotások. Eleinte nem is akartam a nevem használni, kifejezve, hogy ez egy közös munka. Sokak munkája van ebben az anyagban-a fotósok, azok, akik a ruhákat készítették, azok, akik a ruhaanyagot készítették, stb. A kultúránk kollektív, mint a fehér fény, vagy mint a vallásunk volt a kereszténység előtt. A vallásunk a fényvallás volt, ami 6 000 évre tekint vissza. A népművészetünkben is jelen van, pl. a virág szimbólumon keresztül. Magyarul a szavak: virág, világ, világosság, hasonlítanak egymásra, majdnem megegyeznek. Mielőtt elhatároztam, hogy az imát használom az anyag bemutatására, az ars poeticámat magyar rovásírással akartam írni, de nem ismerem még elég jól, próbálom megtanulni. Próbáltam segítséget kérni az interneten keresztül, de végül nem sikerült. Egy erdélyi kazettás mennyezetről készült fotó részletét használtam fel. A kazetta Énlakáról való egy régi templomból. A templom gótikus. 1661-ben megsérült, mikor a tatárok betörtek. A beomlott mennyezetet reneszánsz famennyezettel pótolták. Egy szöveg van rajta rovásírással. Azt jelenti:"egy az isten". Az eredeti fényvallásunk is már egy istenhitű volt. A művész azért használt rovásírást, mert sok székely akkoriban még nem tudott latin betűket olvasni. Vagy talán nem akart, hiszen volt saját írásrendszerük. Ezt a rovásírásos szöveget felhasználtam az ima felett, mint egy emlékeztetőül az ősi kultúránkra.

- Ezzel a munkával, technikailag nézve, ön visszatért valamilyen sokszorosító grafikai műfajhoz- nevezzük digitális grafikának. Gondolja, hogy ezután a grafika útján megy tovább, amivel kezdte a karrierjét, vagy visszatér a festéshez?
- Úgy gondolom, hogy a sokszorosító grafika egy sokkal magasabb művészeti technika, mint a computer művészet. Finomabb, érzékenyebb, az emberi kéz érintése részét képezi - a közvetlen kapcsolat az anyaggal. Ha odaadnám önnek a fotókat, amikkel dolgoztam, és megkérném, hogy az ön computerén alkossa újra a képeimet, könnyen meg tudná tenni. Az emberek nem tudnák megmondani melyik az enyém. Ez az oka, hogy nem egyenlő a képzőművészet technikáival. Talán digitális fotómontázsnak hívnám az általam használt technikát ( vagy csak egyszerűen komputer művészetnek). Tovább fogok dolgozni ezen az anyagon. Van valamennyi új anyagom. Talán építek egy web oldalt. Talán bemutatom az anyagot valami más formában a közönségnek. Talán más módon manipulálom az új képeket, vagy nem manipulálom a fotókat egyáltalán, ha én készítem őket. De abban biztos vagyok, hogy akármit is csinálok ezzel a sorozattal, megpróbálom segíteni az elcsatolt magyarokat, hogy a nemzetközi közösség szenteljen több figyelmet, és segítsen. Remélem, többet tudok utazni, és saját fotókat készíteni. Szeretnék visszatérni a festészethez is, de ezúttal hagyományoshoz. Sokak szerint a XX. századi kultúra nem hasonlítható a XIX. vagy a XVIII. századi kultúrához minőségben. Sokkal magasabb szinten volt régen a kultúra. Ebből a szempontból, időben visszamenve, és folytatva, ahol abbahagytuk a múlt értékeinél valami, amin gondolkodni kéne. Amíg erre sor kerül, mentenünk kell amit tudunk.

- Egy gondolattal szeretném lezárni ezt a beszélgetést, és egy utolsó kérdéssel. Úgy tűnik nekem, hogy amellett, hogy ezekben az alkotásokban a hagyomány megmentésére törekszik, a művészet és a hasonló gondolkodású művészek megváltására is törekszik. A XX. század leforgása alatt művészet és művészek gyakran csúsztak el a hírnév és pénz ígéretén. Szintén gyakran találták magukat elvarázsolva a kritikai leépítés különösen ártalmas gyakorlatának tűzijátéka által, ami megkérdőjelezhető, post / neo - megvilágosodás. Kimondva tehát, azt gondolom, hogy a művész és művészet megváltásának útja nehéz, és csapdákkal teli. Könnyen ki tud siklani, és elillanni a legkisebb résen a legjobb szándék mellett. Az ön kísérlete megmenteni és visszahozni a hagyományokat belső és külső felszínén a kultúrájában dícséretes.

Ugyanakkor a kérdést fel kell, hogy tegyem. Meg tudják menteni a ma művészei a hagyományokat, és megváltani magukat és a művészetet?
- Hiszem, hogy úrrá leszünk a helyzeten. Nostradamus megjósolta, hogy 2000-re Magyarország eltűnik a térképről. Sokan úgy látják, hogy afelé haladunk. Én úgy gondolom, hogy ennek nem kell megtörténnie, ha bízunk magunkban és az igazságban. Valaki azt mondta nekem, hogy a képeim olyanok, mint az imádságok. Ez tetszik nekem. Mint előzőleg említettem, nincs ars poetica ennek az anyagnak a bemutatásához, csak egy lefordíthatatlan régi magyar imádság. Én hiszem, hogy ez az energia körbe-körbe jár, a szívekbe hatol, és gyógyító hatást fejt ki ránk. És végül, biztos akarok lenni abban, hogy ne legyek a hiányzó szín, bármit is hoz a végzet nemzetemre, kultúrámra.




írta: Dorcas Gelabert, Art and Ideas magazin
forrás: csekezsuzsanna.googlepages.com



[HUNSOR medencefigyelő - ® HUNSOR -]

» vissza a HUNSOR honlapjára