Az sincs tisztázva, hogy a kisebbségi-nemzetiségi vagy az önkormányzati érdekérvényesítés eszköze-e. Az utóbbi elvileg lefedheti az előbbi kritériumait, de inkább csak lokális viszonylatban értelmezhető, nem teszi lehetővé a regionális szintű jogérvényesítést. Hiányzik belőle a territoriális állandóság garanciája, ezért ki van szolgáltatva a változó választási eredményeknek.

A vajdasági kérdés

Az egykori vajdasági autonómia, amely a mainál sokkal nagyobb hatásköröket biztosított Újvidéknek, már születésénél fogva nem felelt meg a nemzetiségi autonóm terület kritériumainak, hiszen az egykor Magyarországhoz tartozó, majd a Jugoszlávia Köztársaságához kerülő területet foglalta össze egy közigazgatási egységgé a második világháború után. Afféle kultúrzóna szerepét töltötte be, segítette a megszerzett új terület felzárkóztatását (lezüllesztését?) az utódállam színvonalához.
Jogkörének alapos megnyirbálása a Miloševic-korszakban úgy is értelmezhető, mint egy átmeneti korszak lezárása, hiszen a korábban csak relatív többségű szerb lakosság elsöprő, abszolút többségbe került, fölöslegessé téve - bizonyos aspektusból - a többdimenziós politikai felépítményt. A nemzetiségi önigazgatás szemszögéből ezért csupán torz, gnóm alakulat, nem annyira a területén élő kisebbségek érdekérvényesítését, hanem a többségi nemzet hatalmának, sajátos körülmények közötti érvényesítését szolgálja.

Hármas felosztás

Súlyos félreértésekhez, torzításokhoz vezetett az autonómia fogalmának a kelet-európai rendszerváltozás óta elterjedt hármas felosztása személyi, kulturális és területi autonómiára. A felvizezés alapján a demokratikus jogaival rendelkező egyén mozgása a politikai erőtérben már autonóm cselekvésnek minősül, hasonlóképpen a szabad iskola- és egyházválasztás, nyelvhasználat kulturális autonómiának definiálásához.

A területi autonómiát azért ez a laza értelmezési háló is elismeri az autonóm politikai igazgatás csúcsának, valami olyan - egy-egy kisebbség számára - megcélozandó, de csak alapos előkészületek, a többi között a jelzett két lépcsőfok meghaladása után elérhető állapotnak tekinti, amiért küzdeni kell, de csak a többségi nemzettel való megegyezés révén lehet elérni majd egykoron, ha a politikai légkör erre kedvező lesz. Úgy tűnik, hogy ez az időpont térségünkben egyre távolabbra tolódik, s még a nagy szövetségi rendszerekhez, a NATO-hoz és az EU-hoz való csatlakozás sem olyan korszakhatár, amely után a nemzetiségi önigazgatás végső céljának megvalósulásához alkalmas miliő létrejöhetne. A nemzeti kisebbségek autonómiájának kérdését - szól az ellenérv - Európában minden országnak a maga hagyományai, politikai struktúrájának sajátosságai alapján kell megoldania. Vannak tehát olyan országok, ahol már régóta tényleges autonómia működik, s lesznek olyanok, ahol sohasem lesz. Az utóbbi "modell" mellett kötelezte el magát a szlovák politikai elit: hallani sem akar autonómiáról, s a politikai korrektség attribútumának tekinti használatát a közéletben. A Magyar Koalíció Pártja csak úgy lehetett nyolc évig a kormány tagja, hogy törölte programjából a kifejezést.

Megosztó fogalom

Minden jel szerint a posztkommunista erőtérben másfél évtized múltán sincs helye a valódi autonómiáknak, annyira megosztó a fogalom. A legfontosabb törésvonal azok között húzódik, akik a kisebbségi jogok végső beteljesülésének tekintik megvalósítását, szemben azokkal, akik a territoriális, állami kötődés felmondásának, az irredentizmus előszobájának tartják. Sajnálatos, hogy a határon túli magyar közösségek politikai vezetői eddig nem tisztázták megfelelően az autonómiához való viszonyukat. Sokan csak olcsó demagógiaként éltek használatával, választások előtti időszakokban (Románia), vagy egyszerűen a politikai piacon áruba bocsátható terméknek tekintették (Szlovákia).

Tulajdonképpen Szerbiában és Ukrajnában a legtisztább a helyzet, ahol a politikai konformizmusra hajló magyar pártok egy része már lemondott az igazi autonómiáról, mert úgy látja, hogy a többségi nemzettel való eredményes együttműködés érdekében ezt a végképp eltorzított, gnómmá gyúrt fogalmat jobb nem használni.

Félő, hogy azokban az országokban, ahol még forgalomban van, előbb következik be a magyar kisebbség demográfiai leépülése, mint a területi autonómia megvalósulása.

Az egyetlen kivételt Székelyföld jelentheti, amelyet a Jóisten is autonóm területnek teremtett, hiszen egy tömbben, az anyaországtól távol, tehát irredentizmussal nem vádolhatóan, évszázados önigazgatási hagyományokra támaszkodva ad otthont csaknem egymillió magyarnak. Kérdés, hogy az erdélyi magyarság vezetői, Románia közösségi csatlakozásának kedvező időpontjait elszalasztván, képesek lesznek-e ennek a három megyébe széttagolt tizenhárom és fél ezer négyzetkilométeres, hetvenöt százalékban vissza magyarok lakta területnek megszerezni az autonóm státust.


írta Szabó A. Ferenc, egyetemi tanár






forrás: Magyar Hírlap



[HUNSOR medencefigyelő - ® HUNSOR -]

» vissza a HUNSOR honlapjára