Ezzel a mondattal kezdődik az a dokumentum, amely a felmentett munkatársakat munkaviszonyuk megszűnéséről értesítette a Bérc utcai hivatal vezetője. A személyes életpályák ilyen, vagy olyan alakulása mellett e rideg mondat azt is jelenti, hogy ebben a formájában végérvényesen megszűnt a magyar közigazgatás egyedülálló alakzata, a határon túl élő magyarok önálló jogi személyiséggel rendelkező központi költségvetési szerve. Hatásköre országos volt, gyakorlati tevékenységében azonban azon értelemszerűen túlterjedt, hiszen a diplomáciai missziók támogatását is igénybe véve, meghatározó szerepet töltött be a kormányközi kisebbségi vegyes bizottságok működtetésében.

Az 1992. június 1-jén kormányrendelettel létrehozott HTMH alapfeladatai kormányról, kormányra változtak, akárcsak a hivatal elnökei: Entz Géza, Lábody László, Szabó Tibor, Bálint-Pataki József és Komlós Attila. A tevékenységi kör tehát a kezdetektől 2004-ig folyamatosan bővült:

• Figyelemmel kíséri a magyarság politika és a kisebbségi kérdés összefüggéseit, részt vesz a nemzetpolitika alakításában;
• Folyamatos kapcsolatot tart a határon túli magyarok szervezeteivel és együttműködik az érdekelt hazai szervekkel;
• Ellátja a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT), a kisebbségi vegyes bizottságok, valamint a Szülőföld Alap működésével kapcsolatos feladatokat;
• Közreműködik a szomszédos államokban élő magyarokról szóló 2001. évi LXII. törvényben foglalt rendelkezések összehangolásában és végrehajtásában;
• Ellátja a határon túli magyarok támogatásával kapcsolatos előirányzatok kezelését, ellenőrzését.

E feladatkör ma már a múlté, a második Gyurcsány-kormány ugyanis alapvetően változtatni kíván az elmúlt tizenöt esztendő határon túli magyarokkal kapcsolatos politikáján. Kár, hiszen az egymást követő kormányok alatt a természetesnek tekinthető hangsúlyeltolódások ellenére a határon túli magyar nemzetrészek érdekeinek képviselete, ügyeinek vitele a magyar közigazgatásban folyamatos volt. Folyamatos volt az autonómiatörekvések támogatása, vagy a nemzetközi kisebbségvédelmi gyakorlatra való hivatkozás.

A Hivatal helye és súlya a magyar közigazgatásban

Tizenöt éves fennállása alatt különböző felügyeletek alatt (Miniszterelnöki Hivatal, Külügyminisztérium, oda és vissza, majd megint) a HTMH a konzervatív, a szociál-liberális és a polgári kormányzatok alatt más-más súllyal, s az aktuális kormányprogramokhoz igazodva természetszerűen más-más koncepcióval jelent meg a közigazgatásban. Az Antall-Boros-kormány idején a frissen létrejött intézmény, a tájékoztatási és elemző tevékenység rendszeressé tételével és megerősítésével kívánta hangsúlyozni tevékenységét. A Horn-kormány idején a gazdasági együttműködés és az információs szerep erősítését tekintette fő feladatának. Az Orbán-kormány alatt a Hivatal az önálló segély- és a határon túli magyarság életében új korszakot hozó intézményalapítási programok végrehajtásával igyekezett az államigazgatáson belüli súlyát megerősíteni. A stratégiai pénzalapok kezelésével párhuzamosan azonban a minisztériumok (elsősorban az Oktatási Minisztérium és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma) és a HTMH közötti kompetenciaharcok kiéleződtek, s nem egyszer a határon túli magyar politikai elit egy részének nemtetszését is kiváltották. A MÁÉRT szakbizottságainak működtetése, a kedvezménytörvény kidolgozása, majd végrehajtásának megkezdése idején vált igazán nyilvánvalóvá a HTMH valós szakmai és közigazgatási súlya, és tényleges mozgástere. Koordináló szerepe – a kormányközi kisebbségi vegyes bizottságok kivételével – mint ahogy Szabó Tibor akkori elnök fogalmazott a Magyar Nemzet 2006. november 28-iki számában „inkább hasonlított nemes szélmalomharchoz, mintsem diadalmenethez.” A felmerülő problémák részleges kezelése a felügyelő államtitkár politikai súlyának és személyes elkötelezettségének volt köszönhető. A Medgyessy-Gyurcsány, majd az újabb Gyurcsány-kormány ideje a HTMH életében a hanyatlás időszaka. A határon túli magyarok ügyét inkább koloncnak, mint fontos nemzetpolitikai feladatnak tekintő kormányok 2002 óta tudatosan arra törekedtek, hogy szakmailag meggyengítsék, erkölcsileg lenullázzák, az államigazgatásban pedig egyre súlytalanabbá tegyék az intézményt. A folyamat a 2002-es kormányváltás után azonnal elkezdődött. A korábbi gyakorlattal ellentétben leváltották a területekkel közvetlenül foglalkozó összes főosztályvezetőt, és a vezető tisztségekbe – átgondolt stratégia jegyében – „megbízható” külügyi tisztviselőket, jó kormánypárti kapcsolatokkal rendelkező „ügyeskedőket” állítottak. A hivatallal csupán szerződéses viszonyban álló, többnyire önjelölt-vezetők –, akik az erdélyi, délvidéki, felvidéki magyarok, de románok, szerbek és szlovákok is – csupán „üzleti célokra” használták azt. Elnökké a kezdetektől a hivatalban dolgozó, a romániai magyarságért felelős főosztályvezetőt tették meg. A „Mucuska” ügybe keveredve, pályafutása azonban csúfos és szánalmas véget ért. A „kémügyként” elhíresült, s feltehetően nem „véletlen” történet tovább erodálta a HTMH erősen megroggyant tekintélyét, így nem csoda, hogy 2002 és 2006 között az intézmény két elnököt és két megbízott elnököt „fogyasztott el.”

Külkapcsolatok

A HTMH egyik legfontosabb feladata volt, hogy azok szervezeteikre támaszkodva, idegen állampolgárságú kárpát-medencei magyarok széleskörű érdekvédelmével foglalkozott. Ebben a tevékenységében a kormányközi kisebbségi vegyes bizottságok munkájában rendszeres kapcsolatot tartott a szomszédos országok kisebbségi ügyekben illetékes hivatalos szerveivel. A kisebbségi vegyes bizottságok a szomszédos országokkal megkötött kisebbségvédelmi egyezményekben vállalt garanciák és kötelezettségek betartásának biztosítása érdekében jöttek létre – ilyen tekintetben ellenőrző szervként működtek. A bizottságoknak – az eredeti elképzelések szerint – évente kellett volna ülésezniük, de ezt a szándékot mindenkor felülírták az aktuális politikai események; választások előtti vagy utáni időszakban, belpolitikai feszültségek idején, vagy az adott országok között támadt nézeteltérések, esetleg konfliktusok pillanatában a felek általában kerülték a vitákra és a nézetkülönbségek megfogalmazására okot adó kétoldalú bizottsági ülések összehívását. A kisebbségi vegyes bizottságok felügyelete – az ülések összehívása, a tárcák közötti egyeztetések lebonyolítása, a jegyzőkönyv-tervezet megfogalmazása és az aláírt jegyzőkönyvek ajánlásainak a kormányok elé terjesztése – a HTMH legfontosabb feladatai közé tartozott, nem egy esetben a hivatal elnöke a KVB társelnöki szerepét is betöltötte. (Kormányoktól függően a „nagyobb tétet” jelentő román, szlovák és ukrán viszonylatban a társelnöki feladatok a hivatalt felügyelő politikai államtitkárra hárultak.)

A kisebbségi vegyes bizottságok többé-kevésbé rendszeres összehívására a szomszédos országokkal megkötött kisebbségvédelmi egyezmények parlamenti elfogadását követően került sor. Kijevben 1991. december 6-án írták alá a Magyar-Ukrán Alapszerződést, majd ennek mintájára egy évvel később, 1992. december 16-án Antall József magyar miniszterelnök és Hrvoje Sarini?, a Horvát Köztársaság miniszterelnöke aláírta a Magyar-Horvát Alapszerződés szövegét, amelyet a magyar parlament 1993. szeptemberében ratifikált. A Horvát Szábor ugyanis már korábban – Ukrajnához hasonlóan – 1991. december 4-én alkotmányos törvényt fogadott el Az emberi jogokról és szabadságokról és az etnikai és nemzeti közösségek vagy kisebbségek jogairól. 1992. december elsején hasonló feltételekkel kötött alapszerződést Magyarország Szlovéniával is, miután néhány nappal korábban, 1992. november 6-án Ljubljanában aláírták a Magyar-Szlovén Kisebbségvédelmi Egyezményt. A Horn-kormány – hosszas és nagy nemzetközi visszhangot kiváltott tárgyalásokat követően – 1995. március 19-én Párizsban az európai biztonsági konferencia keretében, látványos külsőségek közepette írta alá a Magyar-Szlovák Alapszerződést. 1996. szeptember 16-án pedig – nem igazán jó politikai érzékkel megválasztott helyen – Temesvárott Horn Gyula magyar miniszterelnök és Nicolae Vacaroiu román kormányfő aláírta a Magyar-Román Alapszerződést is. Magyarország ezzel rövid idő alatt szinte „körülszerződte” magát. Januártól kétoldalú kapcsolatainkban is súlytalanná válhat a határon túli magyar nemzetrészek és a magyarországi nemzeti kisebbségek érdekvédelmének ügye. Az ezzel foglalkozó kormányhivatal megszűntével a Miniszterelnöki Hivatal Külkapcsolatokért és nemzetpolitikáért felelős osztálya feltételezett legjobb szándékai mellett is képtelen lesz megfelelő szinten kezelni a kérdést. Szomszédaink ebből azt fogják érteni – ha ezt 2004. december 5-e után nem vált volna világossá –, hogy a határon túli magyarok valós érdekvédelmének budapesti kormányzati megítélése a huszadrangú problémák közé süllyedt. Ne legyenek illúziók, magyarpolitikájukat ennek megfelelően fogják alakítani. Az pedig korántsem véletlen, hogy a HTMH felszámolásának évében Szlovákiában létrejött egy a határon túli szlovákság kérdéseivel foglakozó kormányhivatal – Szlovéniában ugyanez 2005-ben történt meg –, s minden szomszéd országban működik valamilyen önálló kormányzati intézmény a határon túli nemzettársaik ügyeinek kezelésére.

Kedvezménytörvény

A 2001-ben 94%-os parlamenti többséggel elfogadott LXII. törvény, röviden kedvezménytörvény végrehajtása teljesen új feladatok elé állította a magyar közigazgatást. Olyan partnerekkel kellett együttműködni, akik nem részei a magyar közigazgatásnak. A HTMH koordinálásában nagy szervezőképességet mutattak fel a határon túli magyarok, akik a Hivatallal együttműködve, néhány hónap leforgása alatt 43 információs irodát, és több mint 1070 kihelyezett ügynökséget hoztak létre és szereltek fel megfelelő eszközökkel. A hivatal több mint 170 személyt készített fel tájékoztató feladatok ellátására, amelyek alapvetően a kedvezménytörvényre, és azon belül a magyarigazolvány igénylésére irányultak. Súlyos gondokat okozott az egyes területek informatikai infrastrukturális elmaradottsága, ami több iroda esetében még hosszabb ideig akadálya volt a rendszer napi vérkeringésébe történő bekapcsolásának. De mindezekkel együtt, hivatalosan megindult 2002. január 2-ától az igénylések benyújtását, feldolgozását, elbírálását, az okmányok legyártását és kiadását megvalósító rendszer. Románia január végén történő bekapcsolódásával gyakorlatilag teljes üzemben fogadták, és továbbították a kérelmeket.

A határon túli oktatás támogatásában a legnagyobb áttörést a 2001-ben elfogadott Kedvezménytörvény jelentette. Ennek keretében nyílott lehetőség arra, hogy megvalósuljanak az intézményesített kedvezmények és támogatások. Az alsó, a közép – és szakoktatásban, valamint a felsőoktatásban három kritérium alapján lehet támogatáshoz jutni.
Nevelési-oktatási támogatást (20.000 Ft minden kiskorú gyerek után) kaphat az a szülő, aki magyar iskolába járatja a gyermekét. Gyermekenként 2.400 forint tankönyv – és taneszköz támogatást kaphat a szülő, ha gyermekét magyar iskolába járatja. Hallgatói támogatásban (2.800 Ft.) az a diák kaphat, aki a határon túli felsőoktatási tanintézményben tanulmányait egészben, vagy részben magyar nyelven folytatja.

Nemzetpolitikai szempontból felbecsülhetetlen szimbolikus és gyakorlati jelentősége van a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem létrehozásának és működtetésének. A költségvetésből erre elkülönített keretnek szintén a HTMH volt a felelőse.

Támogatáspolitika

A szomszédos országokban 90-es évek elején végbement változásokkal párhuzamosan, az addig takaréklángon vagy egyáltalán nem működő közösségi kulturális, oktatási intézmények, szervezetek robbanásszerű fejlődésének, újjáéledésének lehettünk tanúi. Ezen szervezetek fenntartásának támogatása, a szomszédos országok elutasító hozzáállása miatt, kezdetektől fogva a Magyar Kormányra hárult. A kilencvenes évek első felében, a kérdés közigazgatáson belüli megjelenítését szolgáló HTMH mellett létrejöttek a támogatáspolitika lebonyolításának legfontosabb intézményei is. Előbb az identitás-megőrzést szolgáló támogatásokat kezelő Illyés, majd a gazdasági jellegű támogatásokat kezelő Új Kézfogás Közalapítványok. Kiegészülve a szintén közalapítványi formában működő szak, felsőoktatási és felnőttképzési programokat támogató Apáczaival, a kilencvenes évek végére kialakult a támogatáspolitikát közelmúltig meghatározó intézményrendszer. A három meghatározó, kormány által alapított intézmény mellett, több más szervezet is részt vesz a támogatások kezelésében, olyanok, mint az egy-egy speciális területet kezelő Segítő Jobb, Mocsáry vagy Arany János Alapítványok. Az alapítványok mellett, kormányzati hivatalok és minisztériumok is részesei voltak a támogatáspolitikának, úgy, mint a HTMH, vagy amíg létezett az Oktatási Minisztérium valamint a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, de rajtuk kívül számos más szervezet, intézmény is folytatott határon túlra irányuló támogatási tevékenységet.

Az eddigi támogatáspolitikai gyakorlatban a HTMH-ra egyrészt konkrét végrehajtó szerep, másrészt a többszereplős rendszer koordinációjának feladata hárult. Kezelte a rendkívüli, előre nem látható helyzetek megoldására szolgáló ún. Koordinációs Keretet, a különböző célzott rendeltetésű pénzügy alapokat (Délvidéki, Kárpátaljai, Sapientia) és a nevelési – oktatási támogatást. A koordinációs feladatot a különböző szervezetek döntéshozó testületeinek munkájában részt vevő képviselőin keresztül látta el, különböző időszakokban változó sikerrel. A koordináció eredményessége azon múlott, hogy az adott időszakban milyen volt a HTMH közigazgatáson belüli befolyása, tekintélye, illetve attól, hogy volt-e meghatározott cél, stratégia, aminek érvényt lehetett szerezni. Az elmúlt időszakra az volt jellemző, hogy a HTMH körüli állandó bizonytalanság, a stratégiai célok hiánya valamint a sodródó szakmai vezetés következtében, a Hivatal presztízse mélypontra süllyedt, aminek következtében nem tudta ellátni koordinációs funkcióját. Történetének több, mint másfél évtizede során, a Határon Túli Magyarok Hivatala – minden gáncsoskodás ellenére is – határozott és biztos folyamatot jelentett a magyar politikai életben. Már puszta létezésében is benne rejlett egy kárpát-medencei érvényű nemzetpolitikai elképzelés érvényesítésének a lehetősége – s ez mára a mérvadó politikai körökben elfogadhatatlannak bizonyult. A Hivatal egyik korábbi vezetője így fogalmazott: „A Gyurcsány-kormány határon túli magyarokkal kapcsolatos politikájának lényege a magyar kisebbségi igények minimalizálása a többségi nemzetek kormányai, Magyarország és a nemzetközi közvélemény felé. Ha nincsenek ilyen igények, azaz nem követelik az autonómiát, magyar nyelvű felsőoktatást, magyar nyelvhasználatot stb., akkor konfliktusokat sem kell vállalnia a magyar kormánynak. Következésképp a határon túli magyarság néhány évtizeden belül megszűnik, ami a probléma végérvényes felszámolását is jelenti. Ezen perspektíva érdekében még arra is hajlandók, hogy a számukra elfogadható határon túli politikai eliteket pénzügyileg támogatva megvásárolják hallgatólagos egyetértésüket. Ezt a célt szolgálja a Szülőföld Alap".

írta Mák Ferenc,
a HTMH volt munkatársa


***

Entz Géza 1990-1994 között a HTMH elnöke volt – A rendszer megváltoztatására irányuló tárgyalások idejére a határon túli magyarság ügyével kapcsolatban az az álláspont már kialakult, hogy jelentős változtatásra van szükség: a proletár nemzetköziség elvét el kell vetni, s a kérdéssel a magyar államnak is foglalkoznia kell, ám nem szabad megterhelnie a kérdéskör iránt akkor szinte teljes értetlenséget (olykor ellenségességet is) tanúsító belpolitikát. Ennek jegyében központi közigazgatási szervről született döntés, amely ugyan nem tárca, de Antall József személyes figyelme és támogató hozzáállása okán minisztériumi súlyú volt. A Boros kormánynak a korrekcióra – bár szándékában állt – nem volt ideje. A Horn kormány erejéhez képest részben nyíltan, részben burkolt formákban visszatért a proletár nemzetköziség elvéből fakadó határon túli magyar politikához. Részletkérdésekkel foglalkoztatták a Hivatalt, a fő kérdések fel sem merültek komolyan.

Az Orbán-kormány idején elsősorban deklarációk szintjén az ügy jelentősége érezhetően megnőtt. Nem változott azonban a Hivatal közigazgatásbeli súlya, hiszen „gyengébb" helyre a Külügyminisztérium alá sorolták (a MEH helyett) egy ottani, szintén politikai államtitkár irányítása alá.
A Medgyessy és a Gyurcsány-kormány nyíltabban negligálja a határon túli magyar ügyet, pedig ma sem kevésbé fontos és időszerű a nemzetstratégia kérdése. Jobbnak látja, ha továbbra is részletkérdéseken rágódik a hazai és a határon túli közvélemény, s eközben a kérdések lassan okafogyottakká válnak, mert megoldja őket az asszimiláció – és Európa. A HTMH megszüntetése a dolgok ilyen alakulása következtében egyáltalán nem tekinthető meglepő fejleménynek.
A gyakorlatban is kiderült, hogy a közigazgatás működési rendjében, a hierarchiában elfoglalt, jogilag körülbástyázott helynek döntő szerepe van. A HTMH-nak legfontosabb feladatát – hogy a közigazgatáson belül biztosítsa az ügyhöz való egységes viszonyulást –, a története során nem sikerült elérni. Bebizonyosodott, hogy koordinálni jogilag alávetett helyzetből nem lehet!

Szabó Tibor 1998-2002 között a HTMH elnöke volt – A HTMH közigazgatáson belüli helye és szerepe az ellátandó feladathoz képest az elmúlt 15 évben soha nem volt kielégítő. Érdekérvényesítő képessége mindig attól függött, hogy a felügyeletét ellátó kormánytag mekkora politikai súllyal bírt. A HTMH ezt annyiban tudta befolyásolni, amennyiben szakmai tekintélye és „közigazgatási harcossága” lehetővé tette. Ebben a tekintetben a MÁÉRT és a Státustörvény valamint a kisebbségi vegyes bizottságok adtak komoly hátteret. A magyar közigazgatás és különösen a Külügyminisztérium apparátusa valójában folyamatosan akadályozta a határon túli magyar ügyek érdemi megoldását.

A HTMH elszigetelődésének nem szakmai vagy közigazgatási oka volt, hanem politikai döntés született a szocialista pártban, melynek lényege, hogy a nemzetpolitikát le kell építeni, mivel ez csak a jobboldal számára hozhat politikai tőkét. A MÁÉRT megszüntetése, a népszavazás és a státusztörvény megszüntetése csak eszköz volt ennek az elvnek a gyakorlatba ültetésében. (M. F.)


forrás: Vajdaság Ma



[HUNSOR medencefigyelő - ® HUNSOR -]

» vissza a HUNSOR honlapjára