Ilyenféle szép elgondolással nyugtatták magukat ôseink a XIX. században, pedig ha jobban odafigyeltek volna például a magyarellenes mozgalmakra, láthatták volna, hogy a gyűlölet nem a tanulatlan rétegben gyökerezik, hanem ellenkezôleg a tanultabb rétegben, még olyan körökben is, amelyek tagjai a magyar türelem és szabadelvűség révén emelkedtek az ország értelmiségi rétegébe különösebb hátrányok elszenvedése nélkül. Magyarország esetében a nemzetiségek iránti türelem történelmi eredetű, de az is, hogy nemzeti csoportok ­ amibôl nagyon sokféle volt, és nehéz történelmünk során számszerűen is sok volt ­ elfogadták helyzetüket, jól érezték magukat a magyar állam védelmében, amihez hozzá is járultak.

A bajokat okozó elvek Franciaországból indultak szét Európaszerte, ott erôltették nemzetállammá, franciává a Lajosok és Napóleonok országát. Ez a politikai francosság rombolta szét a Kárpát-medencét, és tette forrongó katlanná a Balkánt. Nyugat-Európa nemzetállami fejleményei (francia, spanyol, olasz, német) sikerétôl felajzva pánszláv eszmék igyekeztek hasonló államalakzatot létrehozni. A minden szlávok nagy állama nem jöhetett létre, de az eszme két világháborút és félévszázados megszállást zúdított Közép-Európára.

A Balkán és a bizánci ortodoxia benyomult a Kárpát-medencébe, és megállította az európai civilizáció keletre terjedését. Magyarországot tönkretette. Nem sikerült az északi szlávok (Csehszlovákia) egyesítése, és nem sikerült a délszlávok (Jugoszlávia) egyesítése. Oroszországot is utolérte az oszlás. Európa keleti felén egyetlen sikeres impérium jött létre: Románia.

A balkáni imperializmus a legtürelmetlenebb. Abszolut alapelv a herrenvolk-elmélet. Az államalkotó nemzeten kívül minden más népet el kell takarítani, egy nyelv lehet csak, egy kultúra érvényesülhet az államon belül. Minthogy ezt az elvet nemcsak a balkániak, de a szlovákok és ukránok is vallják, a területekkel elajándékozott magyar lakosság sorsa meg van pecsételve. Nem volt irányzat (királyság, demokrácia, szocializmus, kommunizmus), amely ezen az elven változtatott volna, és semmiféle európai egységesülés nem fog ezen változtatni.

"Kezdjük a Vajdasággal. Amikor megnézzük ennek néprajzi térképét, láthatjuk, hogy olyan tarka, mint a legszebb piroti szônyeg. A figyelmesebb szemlélô azonban felfigyelhet egyes etnikai tömbökre. A legtöbb magyar település például a Bácska északkeleti és középsô részén van. Horgostól és Szabadkától Zentán, Topolyán és Kulán át Újvidékig található az ország legnagyobb magyar etnikai tömbje. Az 1941-ben mintegy félmilliónyi magyarból majdnem 300 ezer él a Bácskában. A többi 200 ezer Bánátban, Szerémségben, Horvátországban és Szlavóniában él szétszórtan, jelentéktelen kisebbségként. Ha a Bácskából 200 ezer magyart eltávolítanánk, megoldanánk a magyar kisebbségi kérdést."

Az idézett bekezdés egy javaslatból való, amelynek dátuma: Belgrád, 1944. november 3. Szerzôje Vasa Csubrilovics egyetemi tanár, akit az új Jugoszlávia megalakulásánál felkértek javaslat elkészítésére, amely a kisebbségek, németek, magyarok, albánok és románok száműzésére vonatkozott. Ez a dokumentum néhány éve került elô, de a szerzô jól ismert a politikai irodalomban. (Google keresô.) További néhány idézet:

"Ha sikerülne 500­600 ezer németet és magyart eltávolítani, s a helyükre a mi népünket betelepíteni, a Vajdaság egyszer s mindenkorra a miénk lenne. Elvben az embernek nem lenne semmilyen ellenvetése, ha az összes kisebbséget eltávolítanánk az országból. Ezen dolgozni is kell. A háborúk a legalkalmasabbak az ilyen problémáknak a megoldására. Ha meg akarjuk oldani ezt a kérdést, addig tehetjük, amíg a háború tart. A katonaságnak még a háborús tevékenység idején tervszerűen és könyörtelenül meg kell tisztítani a nemzeti kisebbségektôl azokat a vidékeket, melyeket a mi népességünkkel szándékozunk betelepíteni. Amennyiben ezt elvben elfogadnák, tiszta szívbôl, tudásom és tapasztalataim szerint a népfelszabadító hadsereg és a partizánegységek fôparancsnokságának rendelkezésére állnék az erre vonatkozó részletes tervek kidolgozásában. A katonaság részérôl történô tisztogatáson kívül más eszközökkel is rá kell kényszeríteni a nemzeti kisebbségeket az elköltözésre. Mindenek elôtt háborús magatartásuk miatt el kell venni tôlük minden kisebbségi jogot. Kíméletlenül hadbíróság elé kell állítani minden olyan kisebbségit, aki bármilyen módon a megszállók szolgálatában volt. Számukra gyűjtôtáborokat kell létesíteni, vagyonukat elkobozni, családjukat szintén táborba küldeni, s az elsô adandó alkalommal átküldeni ôket nemzeti államukba. A magyarok és a németek vonatkozásában ehhez nagy segítséget nyújthat a testvéri szovjet katonaság. A kisebbségek tisztogatásánál külön figyelmet kell fordítani az értelmiségre és a gazdagabb társadalmi rétegre. Elsôrendű fontosságú, hogy a magyarok lakta területeken lévô katonai parancsnokaink pontos utasítást kapjanak, mit és hogyan kell cselekedniük. A legjobb az lenne, ha a népfelszabadító hadsereg és a partizán egységek fôparancsnoksága mellett külön ügyosztály létesülne azzal a feladattal, hogy még a háború folyamán gondot viseljen a kisebbségektôl való megtisztításról."

A terjedelmes fogalmazványból kivett részletek is világos magyarázatot adnak a bekövetkezett tömeggyilkosság és elüldözés elôkészítettségére. Erre a dokumentumra Goran Ilics fiatal történész bukkant rá Szerbia levéltárában, majd közölte azt a Nedeljni Telegraf vevű lap. Magyarul a délvidéki Híd folyóiratban jelent meg, a 2000 decemberi számban, majd a hozzátartozó statisztikai adatokat a következô számban közölték.

Vasa Csubrilovics Tito közeli munkatársa volt, régi terrorista, aki a Ferenc Ferdinánd trónörökös elleni sarajevoi merénylet megszervezésében Gavrilo Princip társa volt. A Csubri-lovics család Moszkva kémszolgálatában dolgozott, így került az ifjú Vasa is a cári titkosszolgálat kötelékébe, majd a Fekete Kéz nevű titkos társaságba. Princip csak azért kerülte el a halálbüntetést, mert a merénylet elkövetésekor még nem töltötte be a 18 életévet, ami alatt a monarchia törvényei szerint halálos ítélet nem adható. 20 évre ítélték ôt is és Csubrilovicsot is, de hamarosan ­ a háborús összeomláskor ­ szabadultak, nemzeti hôsökként ünnepelték ôket. Csubrilovics nagy karriert futott be, történészként a Szerb Tudományos Akadémia tagja lett, újságoknak bátran nyilatkozta tettestársi szerepét a trónörököspár legyilkolásában. Tudományos pályájának koronája volt a negyvenezer délvidéki magyar legyilkolásának megszervezése.

A nemzetközi jogrend még ma is ott tart, hogy a gyôztesek veszik kezükbe az igazságszolgáltatást, melynek alapján a gyôztes fél bármely cselekedete igazolást kap, míg a vesztes fél azért is lakol, amit nem követett el. Így épül bele a gyôztesek háborús bűncselekménye a béke jogrendjébe.

A leggyalázatosabb háborús bűn a fegyvertelen, ártatlan lakosság fegyveresek általi tömeggyilkolása faji, nemzetiségi alapon.

A leggyalázatosabb ítélkezés az, amikor a genocidium azon az oldalon hôstettnek nyilvánul, amely oldal sikeresebben (Drezda, Hirosima stb.) gyilkolt.

A leggyalázatosabb kegyeletsértés az, amikor a vesztes oldal által elszenvedett tömeges legyilkolásról hallgatni kell, meggyászolását is üldözik.

A leggyalázatosabb dolog bármely ország erkölcsi rendjébe befogadni, mi több, a nemzetközi jogrendbe beépíteni háborús bűncselekményt és azok következményeit.

Messze esik a béke, a megbékélés fogalmától az olyan állapot, amikor a háborús bűncselekmény évtizedek múlva is folyamatosan újratermeli magát gyűlöletben, üldözésben, veréssel, gyilkolással faji, nemzeti alapon.

Méltatlan a nevére olyan államszövetség, amely ötven év múltán is a gyôztes­legyôzött alapon álló jogviszonyokat nem számolja fel (Benes dekrétumok stb.), nem igyekszik elboronálni a feszültségeket gerjesztô tényezôket.

Méltatlan a nevére olyan magyar kormányzat, értelmiség és sajtó, amely nem követeli nemzetközi fórumokon az elszakított nemzetrészek következetes felszámolásának megszüntetését.

Három olyan település van Bácskában, amelybôl 1944 és 1945 folyamán szinte minden magyar eltűnt. Csúrog, Zsablya és Mozsor helységekben 1944 ôszéig mintegy 5000 magyar élt, amikor egyötödüket lemészárolták, a többieket pedig elűzték. Csúrogon hozzávetôleg 2700 magyar élt, itt volt a legtöbb áldozat. Ezerrel kevesebben laktak Zsablyán, és olyan 500 és 1000 között volt a magyarok száma Mozsorban ­ emlékeztet Matuska Márton publicista, az 1944­45-ös partizán-vérengzések kutatója, aki harmadmagával, a csúrogi születésű Tóth Lászlóval, valamint a zsablyai származású Bakos Pállal megemlékezést szervezett Zsablyán, az atrocitások áldozatául esett magyarok emlékének.

"Zsablyán több százan estek áldozatul a partizánok vérengzéseinek. A mészárlások ą44. október 23-án kezdôdtek, azon a napon, amikor megérkeztek ide a partizánok, és egészen addig tartottak, amíg minden magyart el nem űztek. ą45. január 29-én fegyveresek járták végig a magyar házakat, és fölszólították a lakókat, hogy azonnal távozzanak családostul. Szegényeknek azt mondták, hogy amit magukkal tudnak vinni kocsikon, az az övék maradhat. Nem így történt. Behajtották ôket a falu központjába, és innen gyalogmenetben elindították ôket Járek felé, ahol táborba zárták mindannyiukat. Néhány hónapos raboskodás után szabadultak, de nem mehettek haza: elvitték ôket a Palánka melletti Wekerlefalvára (Nova Gajdobra) és Szépligetre (Gajdobra). Ott is eltöltöttek néhány hónapot, majd amikor innét elengedték ôket, kaptak egy vörös csillagos pecséttel ellátott írást, amelyben megtiltották nekik, hogy valaha is visszatérjenek a falujukba."

"A csúrogi magyarok már hetedik esztendeje szerveznek megemlékezést. Zsablyán viszont csak egyszer, 1997-ben próbáltunk megemlékezést szervezni. Az akkori községi elnök tudomásul vette a szándékot, és talán maga is részt vett volna a megemlékezésen, de az esemény elôtti napon telefonált, hogy ne menjünk, mert úgy érzi, hogy nem tudja garantálni biztonságunkat. A zsablyai kivégzettek a volt katolikus temetôben nyugszanak jeltelen tömegsírokban. Az egész temetô rendkívül siralmas állapotban van. A temetôben található kálváriadombból csak a domb maradt meg: a feszületek, a korpusz és a két lator keresztje is eltűnt. A kálváriadombhoz vezetô stációknak is csak az alapját hagyták meg, a felsô részt ­ éppen úgy, mint a síremlékeket és a temetôben 1939-ben épült temetôkápolnát ­ teljesen lerombolták. A temetôt teljesen benôtte a gaz. A község szégyene, hogy egy temetô ilyen állapotban lehet." (Matuska Márton tudósítása.)

"Ma senki sem akadályozta, zavarta meg a megemlékezés megtartását. Rendôrséget sem vezényelt ki senki az elhagyatott temetôbe. A mostani zsablyai község elnöke Vojislav Duvnjak sem jött el, pedig személyesen vitték el neki a meghívó levelet. A magyar állam képviselôi közül sem volt ott senki. Viszont, igaz késve de eljött Franjo Lulic titeli plébános, aki megáldotta a felállított keresztet, és ott volt három vajdasági magyar párt képviselôje Matuska Márton, a VMDP, Bunyik Zoltán a VMSZ és Rácz Szabó László az MPSZ nevében, akik gyászbeszédet mondtak és együtt koszorúzták meg a kálváriadombon felállított keresztet. Matuska Márton beszédében elmondta, hogy hatvanegy évet kellett várni arra, hogy vállaljuk az eljövetelt, merjünk imádkozni és sírni az ártatlanul kivégzettekért, itt a szégyentelenül lepusztult kálváriadombon. Bunyik Zoltán szerint is kötelességünk emlékezni az ártatlan áldozatokra, a fegyvertelen civilekre, akiket kivégeztek. Nem szabad a szônyeg alá söpörni a bűntetteket, mert azzal azt üzenjük, hogy megmenekülnek elkövetôik, és hogy tettük nem bűn. Megbocsátunk, de nem feledünk. Rácz Szabó László pedig arra használta ki az alkalmat, hogy hangoztassa ez is bizonyíték, hogy a vajdasági magyarságnak szüksége van az autonómiára. A zsablyai magyarok nevében Bakos Pál szólt, mondván, hogy a megtorlások áldozatai kínok között, szenvedve haltak meg. Szenvedôké a mennyország, s nézzünk fel az égre, ott vannak ôk! Teleki Júlia pedig a kollektív büntetéssel sújtottak nevében kérdezte ismét, hogy mikor kárpótolják az áldozatokat és ítélik el a bűnösöket. A megemlékezést Oláh Sándor trombitás muzsikája tette még emelkedettebbé, hangszerén játszotta el annak elején a magyar Himnuszt, majd a zsablyai áldozatok leszármazottai által hozott kereszt felállításakor is muzsikált. Megható volt ez utóbbin jelen lenni, amikor az ácsolatlan akácfakeresztet a kálváriadombra felállították. Majd akkor is, amikor keresni kezdték a hozzátartozóik sírhelyeit a sűrű fűben és gyújtottak emlékükre gyertyát, mécsest." (Szántó Márta tudósítása.)

"Hogy a történtekről minél kevesebb szó essék, legelőször is tilalomfákat állítottak és tabukat teremtettek. Később hozzáláttak a nyomok eltűntetéséhez, legalább ott, ahol lehetett. Zomborban és Kulán az autóbusz-pályaudvart tervezték úgy, hogy elfedje a magyar és német tömegsírokat, Csúrogon a dögtemetőben nyugvó áldozatok csontjait egy sötét éjszakán teherautókon ismeretlen helyre szállították, a járeki né-met temető kriptáit ­ 1944­ą45-ben a partizánok által létesített gyűjtőtábor mintegy hatezer áldozatának többségét is beléjük gyömöszölték ­ buldózerek-kel tették a föld színével egyenlővé... Hogy semmi ne emlékeztessen az elkövetett bűnre. Ha valaki mégis emlékezni akart, vagy gyanútlanul elszólta magát, azt ritkán hagyták megtorolatlanul. Az 1970-es években tanárok veszítették el munkahelyüket, mert történelem- vagy magyarórán a kommunista melldöngetést ellensúlyozandó kicsúszott a szájukon, hogy 1944-ben az nem egészen úgy volt."

"Tudunk arról is, hogy gyári munkásokat ítéltek el több hónapos börtönbüntetésre hasonló okok miatt. A nyolcvanas években temerini hozzátartozókat ­ egy csoport asszonyt ­ géppisztolyos belügyesek vallattak, mert néhány nappal korábban körülbetonoztatták a helyi tömegsírok legnagyobbikát, kivégzett édesapáik nyughelyét." "Egyre többen látjuk úgy, hogy el kell jönnie annak a pillanatnak, amikor minden ártatlanul elpusztított áldozat emléke előtt egyként tiszteleghetünk, megadva a kései utókor által adható végtisztességet. Másfél évtizedes kitar-tó munkával a vajdasági magyarság önerejéből elérte az ártatlan áldozatok erkölcsi rehabilitációját. A következő lépés most már szükségszerűen nem lehet más, mint a jogi igazságtétel, és ezt követően a kártérítés és a jóvátétel mindazok számára, akiket megillet." (Csorba Béla tudósítása.)

"Még ma sem tudjuk pontosan, hány tömegsír van, és hol. A szerb kormányra próbálunk nyomást gyakorolni, hogy segítsenek felkutatni ezeket a sírhelyeket, engedélyezzék az állami levéltárba való betekintést. A mai magyarellenes atrocitások ellen is felemeltük szavunkat ­ mondta Matuska, majd hozzátette: ­ Meglepô volt, hogy minden környezô ország képviselôi felszólaltak a kisebbségek ügyében, azt a látszatot keltve, hogy országukban minden jogot megkapnak a nemzetiségek. Az EBESZ-nek külön bizottsága van, amely a kisebbségi kérdéssel foglalkozik, így alkalma lett volna mindenkinek hozzászólni a kérdéshez. Ennek ellenére a magyar kormány küldöttjei nem szólaltak fel. Ez egy újabb bizonyíték arra, hogy a mai magyar kormány külpolitikája meddô és kisebbségellenes ­ tette hozzá Matuska Márton." (Magyar Szó.)

"Eljött az ideje, hogy a magyar kormány kinyilvánítsa, akar-e autonómiát a vajdasági magyaroknak, s ha igen, pontosan milyet? Eredményt csak akkor érhet el, ha meg tudja jeleníteni azt amit el akar érni." (Ágoston András.)

» vissza a HUNSOR honlapjára