Szerémség szkupstinája a rumai ülésén egy nappal korábban, november 24-én döntött ugyanígy. Hogy oda-, vagy visszacsatolás volt-e az, ami történt, s jogilag ez jelentett-e valamit, erről lehetne vitatkozni. (A lényeg az, hogy az 1920. évi trianoni békeszerződéssel az egykori Délvidék nagy része, benne a mai Vajdaság területeivel a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz került.)
Ma egyként emlékeztek erre a november 25-ei eseményre tartomány szerte a Szerb Radikális Párt, a Szerbiai Demokrata Párt, a Svetozar Mileti? nevű nacionalista mozgalom, továbbá Bojan Pajtic vajdasági kormányfő vezetésével a kormány tagjai, valamint az újvidéki és a szabadkai önkormányzat vezetői, és mindazok, akik számára ünnep a mai nap.

Ebben a kérdésben nincs vita a szerbiai demokratikus politikai erők és az ultra-nacionalisták között. Ők valamennyien ünnepként tekintenek arra a napra, amikor meghirdették az akkori Magyarország egy részének Szerbiához csatolását.

A tartományi kormány épületében, a báni palotában szervezett ünnepségen nem voltak jelen a Vajdasági Magyar Szövetség és a többi vajdasági magyar párt és civil szervezet képviselői. Pedig a vajdasági kormány által szervezett esti megemlékezésen maga Boris Tadi? szerb államfő, a Demokrata Párt elnöke is ott volt. A magyar szempontból szomorú évfordulón, a magyar ajkú politikusokok közül egyedül Lódi Gábor, a Demokrata Párt szerbiai parlamenti képviselője jelent meg.

"A győztesek írják a történelmet!" - hangsúlyozta egy rádióinterjúban Lódi Gábor, aki részt vett Vajdaság Szerbiához csatolása kihirdetésének 90-ik évfordulója alkalmából tartott újvidéki ünnepi megemlékezésen.
A rendezvényen Bojan Pajtic vajdasági kormányfő mondott ünnepi beszédet. Ebben rámutatott arra, hogy a 90 évvel ez előtti döntés a szerb nemzet egyesítését és a délszláv népek közös érdekét szolgálta, a belgrádi vezetés akaratával összhangban.

90 évvel ezelőtt, 1918. november 25-én az Össznépi Szkupstina döntést hozott Bácska, Bánát, Baranya és Szerémség - azaz Vajdaság - Szerbiához való csatlakozásáról. Ünnepi beszédében Bojan Pajtic felolvasta az akkori 1918-as alakitő Szkupstina tagjait, mondván, "ők azok az emberek, akiktől tanulnunk kell", akik "nagyjelentőségű, fontos és előremutató döntést hoztak", akik "addig a napig egy olyan császárságban éltek, amelynek alkotmánya(i) nem ismerték el kollektív nemzeti jogaikat", és akiknek "az emlékeit őriznünk és ápolnunk kell".


Tolerancia programok es egyéb üres szavak az egyesítő ünnepek idején

Nesze neked EU, meg tolerancia programok a szerbséggel, meg le a diszkriminációval, nesze neked egyenjogúság, elfogulatlanság, más nemzetek közti békés együttélés és egyéb üres szavak.

De ha a határon túli magyar képviselők merészkednének, - valami furcsa okok végett megünnepelni a Délvidék vagy Felvidék vagy netán az Erdélyi városok visszacsatolásának évfordulóját akkor nem csak a magyarok házait firkálnák be piros festékkel a szerb, román vagy szlovák hazafiak, de rögtön a "demokratikus" egységes állami rendszer felbomlasztás bélyegével és eljárás nélkül, börtönbe csukatnák őket mind egytől-egyig!

A valóság ezzel szemben pedig a következő: 1941-ben a Vajdaságban 456 770 magyar élt, és számuk 1961-ben is
442 560 volt. Alakult pedig úgy, hogy 1944 őszén a legvisszafogottabb becslések szerint is - amit újabban a tudományos kutatások is alátámasztani látszanak - több mint 20 000 magyart kivégeztek! Akkor, amikor a 325 000 német ajkú lakos is "eltűnt". Helyükre százezrével érkeztek a szerbiai, montenegrói és boszniai telepesek. Úgyan ez volt a forgatókönyv a legutobbi Milosevici nagy-szerbiát alkotó háboruskodás idején. Rengeteg telepes és a délvidékre vezényelt menekült jött a leginkább magyarok által lakott városokba és falvakba.
Úgy van ez az egész, mint a népmesében: csak egyetlen csoda létezik, a többi annak logikus következménye.

A szerb propagandakiadványokban is csak egyetlen valótlan állítás van -nevezetesen, hogy nem váltóztatták meg Vajdaság etnikai összetételét-, minden további ennek logikus következménye.

A tartomány nem szerb etnikumú nemzeti közösségeinek asszimilálása, életkörülményeik ellehetetlenítése az állampolitikai gyakorlat szerves része, rövid és hosszú távú célja volt és ma is az.

Lehet hivatkozni az anyanyelvű oktatás legkülönfélébb számszerű adataira, lehet dicsérni a lap- és könyvkiadás különböző mutatóit, ki lehet mutatni percekre lebontva a nem szerb nemzeti közösségek anyanyelvű műsorát a rádióban és a televízióban, mindez a lényegen mit sem változtat.

Csak 1961 és 1991 között, nem tűnt volna el 101 614 magyar, ha nem érezte volna jövőjét kilátástalannak, ha nem érték volna atrocitások, ha nem lett volna kiszolgáltatva az állampolitika asszimilációs kényszereinek. Hogy van-e elegendő iskola, könyvtár, művelődési intézmény, hogy elfogadható-e a lap- és a könyvkiadás, hogy van-e mód a nemzeti közösségek azonosságtudatának megőrzésére, hogy van-e perspektíva egyén, család és közösség előtt, azt csak a nemzeti közösségekhez tartozók tudják teljes hitelt érdemlő módon megmondani. A hivatalos statisztika erre nem alkalmas és nem is azért lett/van előkészítve.

Hogy reményteljesebb időkben mit jelentett Bácska, Bánát-egy időben Baranya - és Szerémség az ott élők számára, arra irodalmi példák tucatját lehetne idézni. Herceg János, a kisebbségi lét traumájából ocsúdó s a maga értékeit kereső közösség nevében 1938-ban Cél és vallomás című írásában így fogalmazott: "Ez a Vajdaság egy külön világ, szerbek, magyarok és németek jól megférhetnének itt, ha a nép példáját követnék. Mert ebből kell kinőni, ha nem is ezer, de legalább száz intellektüelnek, s ez elég lesz vajdasági kultúránk kialakítására és fenntartására."

Nem véletlen, hogy a kor tanúja, napjaink kétségbeejtő valóságának részese, komor számvetésre kényszerül. Németh István az újvidéki temetőket járva így fogalmaz: ....eltöprengek azokról az időkről, amikor a város minden felekezetének külön temetője volt. Külön a katolikusoknak és a pravoszlávoknak, külön a ruszinoknak és a zsidóknak, külön, a reformátusoknak és az evangélikusoknak, még ha ez az utóbbi egyazon kertben volt is. Feltehetően volt temetőjük az örményeknek és valószínűleg a görög katolikusoknak is, és a többi felekezetnek. Mert számtalan felekezet élt itt együtt ebben a háromnevű városban, tisztelve egymás hitét, nyelvét és szokásait, de amikor meghaltak, vitték mindegyiket a maga sírkertjébe, ezt abban a régi világban még meg lehetett csinálni, mert a sok magyar, szerb, német, zsidó, örmény, ruszin, szlovák, horvát együttvéve se tette ki a jelenlegi lakosság egynegyedét sem, amikor még összesen alig voltak többen, mint most a menekültek száma Vajdasági városainkban.

S hogy ez így alakult a mögött, a hosszú évtizedek államnemzeti türelmetlenség, kisebbségellenségi politikának köszönhetően, manapság már nem csak tiszta tény, de mindannyiunk számára egy szomorú valóság.

A délszláv háborúk etnikai tisztogatásainak a történelem során voltak előzményei, s a Vajdaságban - csakúgy, mint bárhol a Kárpát-mednecében - csak más modszerekkel, más forgatókönyvekkel, - nemzeti közösségek tűntek el vagy fogyatkoztak meg a szerb, vagy éppen a szlovák vagy román állampolitika jól kitervezett programja szerint.

Hamis tényekkel, színjátékkal, tolerancia programokkal, üres igeretekkel Magyarországnak, az EU-nak, valótlan statisztikai adatokkal ezen szépíteni mit sem lehet, mert egyre kevesebb magyar él a Kárpát-medencében és egyre több helyen verik a magyart, csak azért mert magyar.

A Magyar Köztársaság Kormánya nemzetstratégia nélkül, hatékony és egyértelmű program hiányában, gyenge vagy felemás kiállással a határon túli közösségek megvédésében ezt a folyamatot nem képes megállítani.

A szerbek úgy, mint a románok és szlóvákok egytől-egyik tudják mit kell megünnepelni pártól való hozzátartozástól függetlenül, mert egy a nemzeti érdek.

Milan Lucic, volt vajdasági tartományi tájékoztatási titkár 1993 januárjában "A kisebbségek helyzete és jogai a Vajdaságban" címmel brosúrát jelentetett meg annak bizonyítására, hogy minden külföldi híreszteléssel ellentétben a volt tartomány területén élő, nem kevesebb, mint huszonhat nemzet fiai és lányai békében, szeretetben, tisztességben és ami a legfontosabb, a legtökéletesebb egyenjogúságban élnek."

Gondolom ez így van ma is..., ha nem vennénk figyelembe, ha nem vennénk komolyan a temerini házakon fekvő graffitik üzenetét.

Így hát ki ki maga módján ünnepel. Van aki pezsgős koccintással Újvidéken szerbekkel "visszacsatolási évfordulón", van pedig olyan is aki, "Death to Hungarians" falfirkával háza falán, "a szeretetben, tisztességben és ami a legfontosabb, a legtökéletesebb egyenjogúságban" teli Délvidéken.

írta, szerkesztette, összeállította
Kormos László a HUNSOR főszerkesztője és honlap gazdája

» vissza a HUNSOR Emberi Jogok Figyelőjére