Súlyos bűnt követnénk el önmagunkkal és Európával szemben, ha Trianont kívül hagynánk a schengeni határokon, mint valami szégyellni való emléket, amellyel nem illik beköltözni az előkelő rokonok otthonába.

De ahhoz, hogy Trianont magunkkal vihessük, hogy hittel és öntudattal őrizhessük annak a lehetőségét, hogy a "Nyugatot" szembesíthessük múlt vétkeivel, mindenekelőtt önmagunkban kell tisztáznunk, mit is jelent mindaz, amit ezzel a szóval jelölünk, Trianon.

A magyar történetírás nyolc évtizede megkerülhetetlen kérdése, hogy mi történt a Párizs melletti Trianon-kastélyban, mi vezetett odáig, hogy az ország területének kétharmadát elveszítette, és a magyarság egyharmada kisebbségi létbe szorult. A trianoni béke olyan trauma a magyarság életében, amelyet teljes egészében a mai napig nem hevert ki, és talán nem is lesz képes soha. A magyarországi szocializmus, vagy pontosabb nevén a magyar bolsevik rendszer megpróbálkozott ugyan azzal, hogy a trianoni problémakört ad acta tegye, de ez a kísérlet nem járt, mert nem járhatott sikerrel. Egy nemzettől nem csak a sikereit, de katartikus erejű elbukásait sem lehet elvenni.

Az első világháborúban győztes hatalmak legfőbb erkölcsi alapja a trianoni békediktátum megfogalmazásakor az volt, hogy a Monarchia Magyarországa inkorrekt politikát folytatott a területén élő nemzetiségiekkel kapcsolatban, magyarán elnyomta őket. Először tehát azt kell tisztáznunk, hogy ez igaz-e. A világháború után elsősorban cseh és román, kisebb részben szerb oldalról megfogalmazott vádakkal különösebben nem érdemes foglalkoznunk még akkor sem, ha azok kétségkívül hatással voltak a békeszerződést megfogalmazó győztes hatalmakra - annyi bennük a tragikomikus túlzásokat megfogalmazó ostobaság, hogy döntő többségük vitára sem méltó.

Azt azonban nem tagadhatjuk el, hogy a magyar politika részben bevallott, részben bevallatlan törekvése volt a nemzetiségiek minél nagyobb hányadának elmagyarosítása, a magyarság etnikai többségének biztosítása. Erre elsősorban a közigazgatást és a közoktatást igyekeztek felhasználni, de számos más eszközt is igénybe vettek, fel egészen odáig, hogy nemzetiségi képviselőknek minimális számban legyen esélyük bekerülni a magyar parlamentbe. Hogy miért volt ez így, annak két oka van. Az első, hogy abban a korban gyakorlatilag minden állam pontosan ugyanazt tette. A nemzetiségek nyelvi eszközökkel történő fölszámolásának vágya sok országban valójában a mai napig nem hunyt ki, még a közelmúlt is egészen elrémítő példákkal szolgál arra, egy-egy állam milyen középkori eszközöket is képes latba vetni nemzeti kisebbségei fölszámolására.

De van egy sajátos magyar oka is a jelenségnek. Mikor a kiegyezés és a dualizmus korának teljesítményét mérlegre tesszük, a negatívumok serpenyőjébe ebből a szempontból is tennünk kell valamit. Nemzeti szuverenitását illetően Magyarország az egész időszakban defenzívában volt, a politikusok ezt veszélyeztetett értéknek tekintették, amelyet folyamatosan védeni kell. Márpedig ahogy egy szorongatott embertől nehéz nagyvonalúságot várni, egy szorongatott, vagy legalábbis magát szorongatottnak érző nemzettől is nehéz. A magyarok nagyon jól emlékeztek arra, hogy a Habsburg ház a szabadságharc idején hogyan használta fel a nemzetiségeket a magyar függetlenség elleni harcban, és a történelemnek ezt az esélyt még egyszer nem akarták megadni. Egy független magyar királyság, amely a nemzetek közösségének elismert tagja, szuverenitását nem kérdőjelezik meg és határait nem veszélyeztetik, könnyen lehetett volna nagyvonalúbb saját kisebbségei irányában is. A művelt nyugat azonban 1849-ben a kisujját sem mozdította azért, hogy Magyarország visszanyerje függetlenségét. Hetven évvel Trianon előtt Magyarország áldozatául esett a nagyhatalmi önkénynek. Európa ezt már akkor elfelejtette - a mi dolgunk, hogy emlékezetébe idézzük.

A katonai túlerő teremtette kényszerhelyzetből a legtöbbet próbálva kihozni, a magyarság megkötötte a kiegyezést. Nagy árat fizetett érte. A Monarchiában Magyarországnak nem volt saját külpolitikája, nem volt külügyminisztériuma, nem voltak nagykövetei és de facto nem volt saját külkereskedelme sem, hiszen exportjának döntő része az osztrák tartományokba irányult és importjának ugyanolyan hányada onnan érkezett. Ami nem mást jelent, mint hogy tökéletesen híján volt a nemzetpropaganda eszközeinek. Ennek tudható be, hogy a nyugat számára Magyarország Ausztria egyik egzotikus tartományának tűnt, Bécs patinája nélkül. És még rosszabb volt a helyzet azok szemében, akik valamennyire ismerték Magyarországot. A nyugat-európai, különösen a francia történetírásban nyolcvan évvel a békekötés után még mindig tartja magát az a huszadik század elején született sztereotípia, hogy Magyarország állandóan többletjogokat követelt Ausztriától, miközben ugyanazokat a jogokat saját kisebbségeinek nem volt hajlandó megadni. Íme az önző nép torzképe, íme az erkölcsi alap, amelyre építve megszülethetett a trianoni béke.

A tragikus következményű sztereotípia mögött egy olyan előítélet is meglapul, amelytől Nyugat-Európa csak a huszadik század végén szabadult meg, talán nem is teljesen. Az tudniillik, hogy a fejlett nyugatnak joga van uralkodni a fejletlen keleten. Azt a tényt, hogy Magyarország egy elveszített szabadságharc után, kényszer alatt kompromisszumot kötött a Habsburg uralkodóházzal - természetesen nem Ausztriával, hiszen az, mint önálló állam csak az első világháború után jött létre -, a nyugat nem kényszer szülte megegyezésként, hanem a rend, a nyugat felsőbbsége helyreállításaként élte meg. A valóság ezzel szemben az, hogy Magyarország nem többlet- vagy előjogokat jogokat követelt, hanem önállóságát próbálta megőrizni. Ha a Habsburg és cári fegyverek nem verik le a szabadságharcot, a függetlenségét visszanyerő történelmi magyar állam számára a kérdéses jogok nem mint követelendő tételek jelennek meg, hanem mint a szuverenitás természetes eszközei - olyanok, amelyekkel minden szuverén ország rendelkezett és rendelkezik. Csak egyetlen példa: egy francia számára nyilván elképzelhetetlen lett volna, hogy a francia haderő vezényleti nyelve a német legyen - de a kortársak jelentős része nem volt hajlandó megérteni, hogy ugyanez miért okoz problémát a magyaroknak.

Nagyon leegyszerűsítve: a magyarokra sokan mint "Ausztria" egyik kisebbségére tekintettek, amely további kisebbségeken basáskodik, és nem fogták fel, hogy a magyar állam a Habsburg korona alatt is mindvégig fennállott. Itt ütött vissza az, hogy a magyar állam a kiegyezés után nem jelent meg a nemzetközi diplomáciai porondon, kereskedői nem voltak jelen a világ gazdasági vérkeringésében, mint állam kapcsolatokat nem épített és nem ápolt. Külön értékelést igényel, hogy az 1918-as fegyverszünettől a békekötésig Magyarország mit tehetett volna a kedvezőbb feltételek kivívásáért, kit milyen felelősség terhel a kínálkozó lehetőségek elszalasztásáért. Ez azonban a mi belső ügyünk, ezzel kapcsolatban nem Európával kell elszámolnunk. Magával a béketárgyalással kapcsolatban azonban igen.

1920. január 7-ére Magyarországot meghívták a párizsi békekonferenciára - de valójában nem tárgyaló félként, haanem csupán a diktátumszerű feltételek átvételére. Még ahhoz is angol közbenjárásra volt szükség, hogy a magyar küldöttség vezetője, Apponyi Albert egyáltalán szót kapjon. A pátriárkai külsejű, angolul, németül és olaszul folyékonyan beszélő agg főúr azonban süket füleknek beszélt. Az ítélet a tárgyalás előtt készen volt már. Ennek a magatartásnak a neve azóta is: nagyhatalmi arrogancia. Ez azonban nem ment fel bennünket az alól, hogy a trianoni békét őszintén és igazságosan elemezzük. Ennek a politikai döntésnek három rétege van, és e három réteg máig egymásra csúszik, összekeveredik az emberek tudatában. Az első az a tény, hogy egy ezer évvel azelőtt létrejött, gazdaságilag és földrajzilag ideális egységet alkotó állam darabjaira hullott, és ezzel a józan észnek teljesen ellentmondani látszó határokkal rendelkező államok jöttek létre. Sokan meg voltak győződve arról, hogy az így megformált utódállamok nem életképesek - a történelem bebizonyította, hogy ez a vélekedés egyedül Jugoszláviára nézve nem bizonyult igaznak, ám azt sem a gazdasági ellehetetlenülés, hanem az etnikai feszültségek robbantották szét.

Nyolcvan évvel a történtek után ideje bevallani magunknak, hogy 1920-ban a történelmi Magyarország már nem volt fenntartható. Lehet, sőt szinte biztos, hogy az ország feldarabolása ellentmondott a rációnak - csakhogy a történelmet nem a ráció irányítja. Jugoszlávia egyben maradása is racionális lett volna (a Nyugat 1990-ben el is követte azt a hibát, hogy a konfliktus kirobbanása idején az egységes Jugoszlávia mellett állt ki), a nemzeti önrendelkezés vágya azonban átlépi a gazdasági ésszerűség határait - és joggal. A magyarság az etnikai "versenyt" a Felvidék északi felén soha nem nyerte meg, Erdélyben pedig évszázadok alatt elveszítette. Megint csak a jugoszláv példa: Koszovó történelmi szerb terület, valaha döntő szerb többséggel. Ez vajon elég ok volt arra, hogy a mára 95 százalékban albánok lakta tartomány megmaradjon szerb uralom alatt?

A trianoni béke második rétege, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia helyén a folyamatokra befolyást gyakorolni nem képes kisállamok révén hatalmi űr jött létre - és ez az aggodalom igaznak bizonyult. Ha a Monarchia egyben marad, Európa 20. századi történelme vitán felül másképp alakul. Ha Magyarország erős, jelentős külpolitikai mozgástérrel rendelkező államként éli túl az első világháborút, bizonyára az is kedvező hatással lett volna a német terjeszkedéssel szembeni összefogásra. Közép-Európa politikai szétzilálását politikai ostobaságnak nevezhetnénk - ha nem tudnánk a történelemből, hogy a nemzeti önrendelkezés vágya sokszor erősebb minden bölcsességnél és ostobaságnál. A győzteseket önző érdekek vezették akkor, amikor létrehozták a hatalmi űrt - hogy majd ők maguk annál könnyebben nyomulhassanak be oda. De kérdéses, hogy tehettek volna-e másként.

Végül a harmadik réteg, hogy az új magyar állam határait etnikai szempontból mélyen igazságtalan módon húzták meg Párizsban, a trianoni határ külső oldalára tiszta magyar és döntően magyar lakosságú területek kerültek, továbbá elszakadt az anyaországtól a román többségű területek közé ékelt, színmagyar lakosságú Székelyföld - és igaza van annak, aki ezt máig nem tudja megbocsátani.

Az antant "magyarbarát" vezetői ebben is Magyarországra hárították a felelősséget. Lloyd George angol miniszterelnök így kommentálta Apponyi beszédét: "Nem volt szerencsés, hogy nem helyezte a hangsúlyt azon határ menti területekre, amelyeket - azon tény ellenére, hogy a magyarok ott kétségtelen többségben vannak - a határmegállapító bizottság gazdasági és geográfiai okokból más államokhoz javasolt. Ha ezen területekre irányozza kritikáját, anyag állt volna rendelkezésére, amely képessé tette volna őt arra, hogy bizonyos területekre vonatkozóan ellenállhatatlan felhívást tegyen az orvoslásra honfitársai javára."

Erre a vádra mindenekelőtt azt válaszolhatjuk, hogy ilyen szemléletnek akkor nem volt semmi realitása, ilyen programmal egyetlen magyar politikus sem kerülhetett volna be a tárgyaló delegációba. Az emberek nem voltak hajlandók elhinni, hogy a tragédia bekövetkezhet, és furkósbottal kergették volna el azt, aki azt mondja, hogy márpedig önként elébe kell menni, az ország felét oda kell adni másoknak. Hiszen, amint Deák Ferenc megfogalmazta, amit a balsors elragad, jobb idők talán visszaadják - ám amiről valaki önként lemond, az örökre elveszett. A magyar békedelegáció arra nem vállalkozhatott, hogy a magyarságot még a reménytől is megfossza.

Egyébként ha Lloyd George etnikai alapon álló politikát igényelt, akkor talán azt is megkérdezhette volna önmagától, mit keresnek az angolok Írországban, vagy mondjuk Indiában. Persze nem kérdezte meg - a győztesek kiváltsága, hogy a vesztesek szemében felfedezzék a szálkát.

Az etnikai szempontból tisztességtelen határokért a felelősség teljes egészében, máig hatóan az utódállamok mohó vezetőit, az olasz, angol és francia győzteseket és a nekik asszisztáló Egyesült Államokat terheli. Joggal elvárhatjuk, hogy ugyanazon hatalmak kimondják: "elődeink súlyos igazságtalanságot követtek el a magyarok ellen." Ez a tény is azok közé a javak közé tartozik, amelyeket Magyarország magával visz az egyesült Európába.

Millerand francia elnök 1920 május 6-án a békefeltételekhez csatolt levelében, válaszul a magyar igényekre a következőt írta:

"Egy állapot fennmaradása nem indokolt akkor sem, ha ezer éves, amikor az az igazsággal ellentétes."

Talán még az is feladataink közé tartozik, hogy utódjának figyelmét felhívjuk az egykori francia álláspontra.
Gondolkozzék el az "egyesült Európa" Millerand szavain, mikor Magyarországot tagországai közé fogadja.

"Egy állapot fennmaradása nem indokolt akkor sem, ha ( ezer éves) 80 éves, amikor az az igazsággal (és a valos helyzettel, nincs Jugoszlávia, nincs Csehoszlovákia, nincs Szovjetunio ) ellentétes."



írta Bencsik Gábor
megjelent a Magyar Demokrata honlapján is
[HUNSOR medencefigyelő - ® HUNSOR -]



- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Korábbi cikkek:

» Ziua: Budapest Nagy-Magyarországot akar
» Koszovó és a magyarok - írta Ternovácz István
» Határok és nemzetek - írta Bálint István
» Rettegést kiváltó magyar településnevek Szlovákiában
» Vajdaság: Mindegy kivel, csak másik magyarral ne?
» Hivatalos megemlekezest Trianon aldozataira is!
» Åland az EU-ból való kilépéssel fenyeget
» A kulturális autonómia az elszakadáshoz vezetne?
» Romániai restitúció elvben és gyakorlatban
» Nem akar magyar feliratot a kolozsvári egyetemi könyvtár igazgatója
» Fura cseh mea culpa - írta Papp László Tamás
» "Cseh bocsánatkérés a magyaroktól"
» Déva nincs is olyan messze
» A reményhez 2006. - írta Kaslik Péter
» A megkoronázatlan király - írta Lázs Sándor
» Kifütyülték és NEM-et mutattak Kuncze Gábornak Nagyváradon
» Bozóki: A rehabilitálásról szóló törvény módosító javaslatai
» "Teljes egyetértés" - avagy Miben is értettek egyet Kostunica és Kasza?
» Anti-Minority Incidents Continue in Vojvodina (HHRF)
» Matuska Márton: Tisztelgés az ártatlan áldozatok emléke előtt
» Makovecz: "A szétszabdalt szálakat össze kell kötni"
» Továbbra is tart a szerb elnyomás a Délvidéken
» Halottak napi éltető imáink
» Túszhelyzetben a vajdasági magyarság
» Magyarellenes lépések Csángóföldön
» HRW: "Veszélyes közömbösség: erőszak a kisebbségek ellen Szerbiában"
» Makovecz: "A szétszabdalt szálakat össze kell kötni"
» Katalonia, ahol sikeresebbek az autonomista törekvések
» Benes-dekrétumok: Újabb bírálat Szlovákiának
» Remegős világ után feketeleves - írta Stányó Tóth Gizella
» A délvidéki magyarok helyzetérol az EBESZ konferenciáján
» Az EP a vajdasági kisebbségek jogainak védelmére intette Szerbiát
» Délvidék: jogsértések a magyarok ellen
» A merénylők és terroristák országában - Magyarverések Vajdaságban
» Szabadka: Meggyalázták az ártatlan áldozatok emlékművét
» Gyilkosság Magyarkanizsán
» Tom Lantos: Éles amerikai bírálat Szerbiának
» Csíkszentgyörgyi magyarverés: Rendőrök vertek meg egy betegnyugdíjast (2005.09.05)
» Magyar gimnazistát vertek meg szerb fiatalok Szabadkán 2005.09.20
» Magyar kiskatonát bántalmaztak a zentai laktanyában 2005.09.18
» Magyart bántalmaztak szerb diákok Szabadkán 2005.09.16
» Két magyar fiatalt vertek meg Újvidéken
» Temerini magyarverés: Szabadlábra helyezték a magyarverőket
» Egy magyar fiút sulyossan bántalmaztak a szerbek Palicson
» Két magyar fiút sulyossan bántalmaztak a szerbek Újvidéken
» Becsey: Drákói szigor a magyarok ellen
» Vasrudas leszámolás bácskossuthfalvi diszkóban
» Tomboló magyarellenesség Szerbiában
» Naponta verik a temerini magyar elítélteket a szerbek
» Véresre vertek egy horgosi fiút Szabadkán
» Magyart vertek az újvidéki színhazban
» Becsey: A Vajdaság ügyérol nem szabad megfeledkezniük az európai intézményeknek
» Becsey: A Vajdasági magyarok helyzete nem javult, az EU intézményei is felelősek
» Becsey: Drákói szigor a magyarok ellen
» Becsey: Enyhíteni kell a kis- és középvállalkozások adminisztratív terheit
» Becsey: Uniós tagságunk adó- és vámkövetkezményei
» Kosztolányira emlékeztek Szabadkán
» Véresre vertek egy horgosi fiút Szabadkán
» Magyart vertek az újvidéki színhazban
» Tanulmányok a nemzeti kisebbség kérdéseiről
» Anti-Minority Incidents Continue in Vojvodina (HHRF)


- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

HUNSOR - All Rights Reserved - ., A.D.