Nemrég Dél-Bánátban voltam, Debellácson vagy szebbik nevén Torontálvásárhelyen, ahol a falu lakosságának mintegy hatvan százaléka magyar. Valamikor mindössze néhány szerb család élt itt, de a folyamatos betelepítések, s a magyarok folyamatos elköltözése megtette a magáét. Tizenöt-húsz évvel ezelőtt az általános iskolában két magyar osztály volt és egy szerb. Ma fordított a helyzet, sőt a magyar osztály diákjai több tantárgyat szerbül tanulnak (hamarosan majd mindet -- csak az idén négy tanár megy nyugíjba, utánpótlás pedig nincs).

Mindehhez -- az említettek nemcsak Dél-Bánátra vonatkoznak, hanem Vajdaság mindazon részeire, ahol a magyarok szórványban élnek -- kétféleképpen lehet hozzáállni. Az egyik a beletörődő, belenyugvó, a másik viszont a tiltakozó, a harcoló. A beletörődő azzal nyugtatja lelkiismeretét, hogy ez a sorsunk, ezen úgysem változtathatunk, és ezen hite még erősödik, amikor a szervezet (párt), mely a vajdasági magyarok érdekeit hivatott védeni, pontosabban annak vezetői azt tanácsolják a szórványmagyarságnak, ha nem akar telejesen elveszni, teljesen beolvadni a szerbségbe, fokozatosan költözzön északra, mondjuk Szabadkára.

A másik embertípus ezen felháborodik, s felébred benne valamiféle dac, hát azért sem! Bebizonyítom, hogy én itt is megmaradok magyarnak!

Debellácsi ismerősöm mesélte, hogy egy nap azon kapta magát, hogy szerbül gondolkodik. Vannak, akiket ez a felismerés teljesen hidegen hagy, sőt mindent megtesznek annak érdekében, hogy az idegen nyelven való gondolkodást továbbfejlesszék. Ő az ellenkezőjét tette. Megdöbbent és megijedt, s attól a naptól kezdve falni kezdte a magyar könyveket, újságokat. Ma boldogan közölte velem, hogy kigyógyult.

Kigyógyult, mert kezébe vette sorsát. Kigyógyult, mert nem tudott belenyugodni abba, hogy elveszítse egyéniségét, hogy elveszítse szabadságát. Mert nem lehet szabad ember az, aki elveszíti vagy elhagyja anyanyelvét, s vele együtt mindazt, ami ehhez a nyelvhez fűzi: történelmét, kultúráját, hagyományait, szokásait...

Ő egy egyedi eset. Biztosan még sok ilyen esetet találhatunk, főleg a szórványban, de ha csak az iskolákra vonatkozó adatokat szemléljük, sajnos arra a következtetésre jutunk, hogy egyre több közöttünk a szerbül gondolkodó magyar. Miképpen gyógyulhatnánk ki ebből a rákfenéből, mely közösségünket lassan, de biztosan teljesen elpusztítja? Kigyógyulhatunk-e egyáltalán?

Ha csak arra a huszonöt esztendőre tekintek vissza, amióta bennem is némileg tudatosodott az, hogy ki vagyok, s ha végiggondolok kollektivitásunkon, akkor betegségünkkel kapcsolatban semmi jót nem mondhatok. Mert sem ebben a huszonöt évben, de még korábban sem, tulajdonképpen soha mi saját sorsunkat nem tudtuk a kezünkbe venni. Megkérdeztek minket akkor, amikor a határokat szabták ezen a tájon? Nem. Később megkérdezték tőlünk, hogy melyik országban szeretnénk élni? Nem. A háború után kíváncsiak voltek-e arra, hogy szeretnénk-e saját politikai és érdekszervezetet létesíteni? Nem. Nekünk mindig azt kellett csinálni, amit más mondott, parancsolt, s örülnünk kellett, hogy ha ugyanazokat a jogokat tudtuk élvezni, mint sorsunk irányítói.

Kollektív sorsunk ma sincs a kezünkben. Vegyünk csak egy közeli példát, ezt a napilapot, melyet a kedves Olvasó most a kezében tart. Dönthetünk mi, vajdasági magyarok arról, hogy ennek a napilapnak milyen legyen a státusa? Nem. Mi csak követelhetjük, de helyettünk mások döntenek. Igaz, ott, ahol ez a döntés megszületik, ülnek magyarok is, de szinte semmilyen befolyásuk nincs a döntés minőségére. Napilapunk haldoklik, a Forum-ház romokban áll, s mi állunk és tehetetlenül nézzük, hogyan megy tönkre a valamikor nagyra becsült és valóban jól gazdálkodó vállalat, hogyan szűnik meg. S arra várunk, hogy hátha egy napon valakik azok közül, akik a ránk vonatkozó döntéseket, határozatokat hozzák, bevetik a mentőövet. S hoznak majd újabb döntést, és azt mondják majd, hogy rendben van, maradjatok meg, de a feltételek a következők. S felsorolják majd az újabb feltételeket, melyeket mi elfogadunk, s az élet megy tovább.

Néhány évvel ezelőtt, amikor Szabadkán megalakult az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács, megörültem, s azt gondoltam, hogy ha nem is azonnal, de lehet, hogy hamarosan kezükbe tudjuk venni sorsunk irányítását.

Tudtam persze, hogy a milosevici rendszerben ez képtelenség, s a vajdasági magyarok parlamentje aligha kaphat legalitást, de azt is tudtam, hogy a diktatúrának egy napon vége lesz, s utána megváltoznak a dolgok. Legalábbis reméltem, hogy megváltoznak. De már az előző rendszerben néhány jelét véltem felfedezni annak, hogy ez a parlament körüli dolog valamiféle átejtés. Nem arra gondolok, noha teljes mértékben elítéltem, hogy szinte egyetlenegy párt tagjaiból állt össze az IMNT. Arra gondolok, hogy ennek a szervezetnek a vajdasági magyarság olyan testületévé kellett volna kinőnie magát, melyen sorskérdéseinket érintő s valamennyiünket kötelező határozatok születnek majd. Az IMNT egy bizottságának, a tájékoztatásinak jómagam is tagja voltam. (Vagy vagyok még mindig? Nem tudom.) Így némileg közelebbről megtudhattam, miképpen működik ez a testület. Nagyon gyorsan rájöttem, hogy sehogyan sem. A tájékoztatási bizottságnak egy dokumentumot kellett megfogalmaznia a vajdasági magyar tájékoztatásról, annak feltérképezéséről és újbóli megszervezéséről. A dokumentum el is készült anélkül, hogy ez a bizottság egyetlenegyszer összeült volna (legalábbis nincs tudomásom arról, hogy összeült, meghívót sohasem kaptam). Mindez még a régi rendszerben történt, s kis jóindulattal magyarázhatnám úgy is a dolgot, hogy az illegalitás miatt, s a tagok biztonságát tartva szem előtt legjobb, ha csak egy ember hozza meg a döntéseket, a többiek pedig bólogassanak, ha egyáltalán az az egy ember igényli a bólogatást.

Most már úgy tudom -- legalábbis ezt hallom nap mint nap --, a demokratizálódás útjára léptünk, s minden megvátozik, minden jobb lesz, s végre mi is saját kezünkbe vehetjük sorsunkat. Meg aztán nemzetünk képviselői magas, befolyásos posztokat kaptak tartományi és köztársasági szinten is.

Emlékeztetőül csupán, hogy nemzetünk képviselői az elmúlt évtizedekben (sőt még Milosevic alatt is) rangos állami posztokat töltöttek be, amitől nekünk sohasem volt jobb. (Neveket nem azért nem sorolok fel, mert nem akarok vagy nem tudok, hanem félek, hogy valakit kifelejtek, s így akaratlanul is megsértek vele.) De nem is azért ültek az állami karosszékekben nemzetünk bölcs képviselői, hogy nekünk jobb legyen. És ha ez így volt az elmúlt évtizedekben, mi a garancia, hogy nincs így most is?

Az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanácsból nem lett Magyar Nemzeti Tanács. Legalitást sem tudott még szerezni (s itt nemcsak Belgrád legalitására gondolok, hanem elsősorban a vajdasági magyarok által adott legalitásra), így a sorskérdéseinkre vonatkozó égető gondok megoldása továbbra is egy embertől (vagy egy kis embercsoporttól) függ. S jogosan merül fel bennem a gyanú, hogy az IMNT ilyen létrehozása csak azt a célt szolgálja, hogy soha se jöjjön létre a Magyar Nemzeti Tanács, azaz a vajdasági magyarok parlamentje. Minek csináljunk egy másikat, ha már van egy. Vajon van-e? Megszólalt-e a Tanács akkor, amikor a már új, demokratikus változásokat hozó (legalábbis ezt mondják magukról) hatalom alkotmányellenesnek minősítette az ötnynelvű köztáblák használatát Vajdaságban? Nem tudok róla. Hozott-e bárminemű határozatot mondjuk a Forum kiadóházzal vagy a Magyar Szó napilappal kapcsolatban? Erről sem tudok. Tett-e vajon olyan javaslatot, hogy szervezzük meg a vajdasági magyarok választását, s alakítsuk meg a valódi parlamentünket? Nem hallottam ilyesmiről.

Sorolhatnám még azokat az észrevételeket, melyek azt a meglátásomat bizonyítják, hogy kollektív sorsunk kérdéseinek megoldása nem a mi kezünkben van. Közülünk néhányan ugyan asszisztálnak azoknak, akik ezeket a megoldásokat helyettünk meghozzák, de semmi többet nem tesznek. Ezért -- legalábbis, amíg ez az állapot nem változik meg -- csak azt tudom javasolni, hogy egyelőre mindenki próbálja saját maga irányítani saját és gyerekeinek sorsát. Például úgy, hogy magyar szülő létünkre ne írassuk szerb iskolába gyerekeinket, s ha észreveszük, hogy szerbül kezdünk gondolkozni, akkor debellácsi ismerősöm példájával éljünk. Befejezésül még csak annyit, hogy manapság igen divatos emlegetni a multikulturalizmust. A szerbek ezt szeretnék Kosovóban. Ahhoz azonban, hogy ez a multikulturalizmus éljen, valamennyiünknek tökéletesen ismernie kell saját kultúráját, nyelvét, történelmét. Mert nemcsak nekünk illik megtanulni szomszédunk szokásait, hanem neki is a miénket. De hogyan tanítjuk meg őt, ha mi magunk is már elfelejtettük.
( és ha annak esze-ágában sincs a magyarról hallani, itt nem csak a nyelvre gondoltam...) A szerző újságíró

írta Németh Zoltán forrás: Magyar Szó



[HUNSOR medencefigyelő - ® HUNSOR -]



- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Korábbi cikkek:

» Ziua: Budapest Nagy-Magyarországot akar
» Koszovó és a magyarok - írta Ternovácz István
» Határok és nemzetek - írta Bálint István
» Rettegést kiváltó magyar településnevek Szlovákiában
» Vajdaság: Mindegy kivel, csak másik magyarral ne?
» Hivatalos megemlekezest Trianon aldozataira is!
» Åland az EU-ból való kilépéssel fenyeget
» A kulturális autonómia az elszakadáshoz vezetne?
» Romániai restitúció elvben és gyakorlatban
» Nem akar magyar feliratot a kolozsvári egyetemi könyvtár igazgatója
» Fura cseh mea culpa - írta Papp László Tamás
» "Cseh bocsánatkérés a magyaroktól"
» Déva nincs is olyan messze
» A reményhez 2006. - írta Kaslik Péter
» A megkoronázatlan király - írta Lázs Sándor
» Kifütyülték és NEM-et mutattak Kuncze Gábornak Nagyváradon
» Bozóki: A rehabilitálásról szóló törvény módosító javaslatai
» "Teljes egyetértés" - avagy Miben is értettek egyet Kostunica és Kasza?
» Anti-Minority Incidents Continue in Vojvodina (HHRF)
» Matuska Márton: Tisztelgés az ártatlan áldozatok emléke előtt
» Makovecz: "A szétszabdalt szálakat össze kell kötni"
» Továbbra is tart a szerb elnyomás a Délvidéken
» Halottak napi éltető imáink
» Túszhelyzetben a vajdasági magyarság
» Magyarellenes lépések Csángóföldön
» HRW: "Veszélyes közömbösség: erőszak a kisebbségek ellen Szerbiában"
» Makovecz: "A szétszabdalt szálakat össze kell kötni"
» Katalonia, ahol sikeresebbek az autonomista törekvések
» Benes-dekrétumok: Újabb bírálat Szlovákiának
» Remegős világ után feketeleves - írta Stányó Tóth Gizella
» A délvidéki magyarok helyzetérol az EBESZ konferenciáján
» Az EP a vajdasági kisebbségek jogainak védelmére intette Szerbiát
» Délvidék: jogsértések a magyarok ellen
» A merénylők és terroristák országában - Magyarverések Vajdaságban
» Szabadka: Meggyalázták az ártatlan áldozatok emlékművét
» Gyilkosság Magyarkanizsán
» Tom Lantos: Éles amerikai bírálat Szerbiának
» Csíkszentgyörgyi magyarverés: Rendőrök vertek meg egy betegnyugdíjast (2005.09.05)
» Magyar gimnazistát vertek meg szerb fiatalok Szabadkán 2005.09.20
» Magyar kiskatonát bántalmaztak a zentai laktanyában 2005.09.18
» Magyart bántalmaztak szerb diákok Szabadkán 2005.09.16
» Két magyar fiatalt vertek meg Újvidéken
» Temerini magyarverés: Szabadlábra helyezték a magyarverőket
» Egy magyar fiút sulyossan bántalmaztak a szerbek Palicson
» Két magyar fiút sulyossan bántalmaztak a szerbek Újvidéken
» Becsey: Drákói szigor a magyarok ellen
» Vasrudas leszámolás bácskossuthfalvi diszkóban
» Tomboló magyarellenesség Szerbiában
» Naponta verik a temerini magyar elítélteket a szerbek
» Véresre vertek egy horgosi fiút Szabadkán
» Magyart vertek az újvidéki színhazban
» Becsey: A Vajdaság ügyérol nem szabad megfeledkezniük az európai intézményeknek
» Becsey: A Vajdasági magyarok helyzete nem javult, az EU intézményei is felelősek
» Becsey: Drákói szigor a magyarok ellen
» Becsey: Enyhíteni kell a kis- és középvállalkozások adminisztratív terheit
» Becsey: Uniós tagságunk adó- és vámkövetkezményei
» Kosztolányira emlékeztek Szabadkán
» Véresre vertek egy horgosi fiút Szabadkán
» Magyart vertek az újvidéki színhazban
» Tanulmányok a nemzeti kisebbség kérdéseiről
» Anti-Minority Incidents Continue in Vojvodina (HHRF)


- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

HUNSOR - All Rights Reserved - ., A.D.