A kézdivásárhelyi bebörtönzöttek szabadon bocsátásáért több erdélyi közéleti személyiség felemelte szavát, a budapesti román nagykövetség előtt pedig nemrég tüntetést szerveztek. Az 1990-es marosvásárhelyi események kirakatperének áldozata, Cseresznyés Pál majdnem hat évet töltött börtönben, ahol naponta megverték és megalázták őrei és rabtársai. Különös kegyetlenséggel elkövetett emberölési kísérlet vádjával ítélték tízesztendei börtönre egy videofelvétel alapján.

Cseresznyés szeretné visszakapni magyar állampolgárságát, de szülőföldjéről nem költözne el

Találkozott azóta Mihail Cofariuval?
– A szabadulásom után egyszer lett volna rá lehetőség, mert egy román politikus, aki barátságos velem, kocsit küldött érte, hogy behozza Vásárhelyre a találkozóra. Nem jött, mert a nacionalista pártvezér, Corneliu Vadim Tudor nem engedte (Mihail Cofariu a Nagy-Románia Párt tiszteletbeli tagja – a szerk.).

– Hol és hogyan él ma, öt esztendővel a szabadulása után?
– Amikor elnöki kegyelemmel 1996 karácsonyán kiszabadultam, nem mehettem haza, mert kulcsom sem volt a lakásomhoz. Az öcsém fogadott be az első napokban, mert otthon nem várt senki: a második feleségem ugyanis a börtönéveim alatt belehalt abba, hogy lejárt szavatosságú gyógyszerekkel kezelték a marosvásárhelyi kórházban. Lelkileg és idegileg tönkretett a börtön, a szabadulás után egy évvel betegnyugdíjaztak. A lakásom el kellett adnom, mert a betegnyugdíjból nem tudtam kifizetni a rezsit. Azóta újra megnősültem, a feleségemmel együtt egy tömbházlakásban lakunk, amelyet megvásároltunk az államtól.

– Azt olvastam valahol, hogy szabadulásakor egy dísztárgykészítő vállalkozást tervezett.
– Nem volt elég tőkém az induláshoz. A nekem szánt külföldi segélyek jelentős része nem jutott el hozzám.

– Most segíti valaki? A börtönévei alatt a magyar sajtó nemzeti hősként írt önről, aki egy koncepciós per ártatlan áldozata.
– Az RMDSZ már rég lemondott rólam. Évi húszezer forintnak megfelelő összeggel támogatnak. A betegnyugdíjam havi egymillió-százezer lej (tizenegyezer forint – a szerk.), ebből kell fizetnem a bíróság által a Cofariunak megítélt életjáradékot is. Ez jelenleg nem túl jelentős összeg, de bármikor kérheti az infláció miatti kiigazítást, és akkor több százezret fizethetek havonta.
– Amikor kimegyek az utcára, sokan elfordítják a fejüket a magyarok közül. Köztük politikusok, tisztségviselők is, olyan emberek, akik sehol nem voltak, sem 1990 márciusában, amikor megtámadtak minket, sem korábban, 1989 decemberében, amikor a golyók elé is kiálltunk. Akkor csak gumibottal vertek meg engem, márciusban már pechesebb voltam, mert lefilmeztek, amikor visszavertük a támadást. Persze sokan köszönnek nekem, köztük románok is, azok, akik nem ülnek fel a nacionalista uszításnak. A történtek ellenére sok román embert többre becsülök egyes magyaroknál, mert ők ma is tisztelnek és értékelnek – nem azért, amivel vádoltak, hanem a korábban megismert Cseresznyés Pálnak adják meg a tisztességet.

– Az előző öt esztendőben érték támadások?
– Állandó fenyegetésben élek. Eddig háromszor ütöttek le Marosvásárhelyen, egyszer össze is rugdostak. Azt hiszem, nem rablási célból, mert soha nem vették el semmimet. Sokszor megfenyegettek, nemegyszer látom, hogy összesúgnak a hátam mögött, mutogatnak, és mondják, hogy „ott megy a románok gyilkosa”. Amikor kiszabadultam, rá két hétre az egyik nacionalista párt vezetője az nyilatkozta: „még nem jött el az ideje annak, hogy a román nép megbocsásson”.

– Ön súlyosabb büntetést kapott a rúgásért, mint az 1989-es temesvári vérengzés tömeggyilkosai. Tíz évvel a vásárhelyi pogrom után demokratikus küzdelemben bukott el a magyarság a városban: néhány tucat szavazaton múlt, hogy most román polgármester van. Ön hogy látja: megérte szenvednie?
– Nehéz felmérni az okokat, hogy miért buktunk el a választásokon. Az RMDSZ-ben belső viták voltak, az emberek talán túl sokat vártak a korábbi városvezetéstől, sokan megcsömörlöttek a politikától. Azt beszélik, hogy a románok más megyékből hoztak egyenruhásokat szavazni, az is közrejátszott a vereségben. Ennek ellenére nem volt hiábavaló a szenvedésem, mert annyit megtanult a románság, hogy „az Isten őrizzen meg a csendes ember haragjától”. Nézze, 1990 februárjában gyertyás-könyves tüntetésen vettünk részt több ezren, halotti csendben, bebizonyítva, hogy tudunk fegyelmezettek lenni. Március tizenkilencedikén tétlenül végignéztük, amint a falvakból behozott csőcselék fejszével megrongálja a Bolyaiak szobrát, aztán felgyújtja az RMDSZ-székházat, és kiveri Sütő András szemét – azt is igazolva ezzel, hogy talán túlságosan is nagy az önuralmunk. Másnap is békés demonstrációra gyűltünk össze, de amikor újra megtámadtak, visszaütöttünk. Legalább megijedtek, rájöttek arra, hogy nem lehet a magyarokat a végletekig provokálni. Meglátták a határozottságot, hogy igenis kiállunk a jogainkért.

– Most mivel telnek a hétköznapjai?
– Egy éve írok egy könyvet, amely az életemről szól. A falumban eltöltött gyerekévektől a börtönön át egészen a szabadulásom utáni időkig. Még két fejezet van hátra, a többi kéziratban van. Az a címe: „Volt egyszer egy Cseresznyés Pál.” Van egy másik elképzelésem is, ennek is nekifogtam már: egy nótacsokrot akarok írni Nyárád és Küküllő menti, soha nem rögzített dalokból, amelyeket gyerekkoromban énekeltünk a fonókban, kalákákban, kukoricahántókban. A szövegeket már leírtam, a dalokat kazettára énekeltem, hogy egy zenetanárnő le tudja kottázni.

– Mikorra várható az első könyv megjelenése?
– Nem tudom. Még háromhétnyi munka van hátra, s tizennyolc-húsz millió lej (180-200 ezer forint – a szerk.) kellene a kiadáshoz. Ezt most próbálom összekalapozni. Tófalvi Zoltán újságíróval közösen írjuk, a kéziratot megnézte Sütő András is, és elismerően beszélt róla. Úgy gondolom, sok embert érdekel az én kálváriám, ezért remélem, hogy sikerül a kiadáshoz szükséges pénzt előteremteni. Arra még elég az összespórolt pénzem, hogy legépeltessem, de a nyomdaszámlát már nem tudom magamtól kifizetni.

– Sikerült kihevernie a börtönéveket?
– Ma már, hála istennek, nincsenek rémálmaim. Megnyugodtam, az egészségem is úgy-ahogy rendben. Lekileg persze soha nem fogom kiheverni, ezzel együtt kell élnem. Egyetlen dologra vágyok: mivel én magyar állampolgárnak születtem 1941-ben az észak-erdélyi Nyárádremetén, szeretném viszszaszerezni a magyar állampolgárságomat. Ne értsen félre, nem akarok eljönni otthonról, Marosvásárhelyen akarok meghalni. Karácsonykor lejár a mellékbüntetésem, akár szavazhatok is már, de itt soha nem leszek teljes jogú állampolgár. A kettős állampolgárság biztonságot jelentene, azt, hogy van hova menni, ha újra baj van.


HÁTTÉR

Az 1990. márciusi marosvásárhelyi pogrom (amely során a környező falvakból beszállított, felfegyverzett románok megtámadták a békés magyar tüntetőket) értelmi szerzői és kivitelezői közül senkit nem ítéltek el, csak két magyart, akiket a támadások első rohamát visszaverők közül videofelvételről azonosítottak. Ők tíz-tíz évet kaptak, Cseresznyés Pál ebből hat évet letöltött. A büntetés első két esztendeje alatt (a marosvásárhelyi és a jilavai börtönben) naponta megverték fogvatartói és rabtársai, akiknek „Itt a románok gyilkosa, csináljatok vele, amit akartok!” felkiáltással adtak szabad kezet az őrök. Cseresznyés Pált emellett egymillió lejes kártérítésre és életjáradék megfizetésére kötelezték Mihail Cofariuval szemben. Elítélésekor az elsőfokú bíróság nem vette figyelembe a román orvos szakértői jelentést, amelynek értelmében futás közben a vádlott nem tudott halálos rúgást elkövetni. A legfelső bíróság az időközben kialakult nemzetközi nyomás ellenére az ítéletet helybenhagyta, az áldozat csak Emil Constantinescu elnöki kegyelmének köszönhetően került szabadlábra hatévnyi fogság után.

A másik magyart, Barabás Ernőt távollétében ítélték el, ő azóta is Magyarországon bujkál. Az ítélet csak tíz év után évül el. A romániai magyarok elleni koncepciós perek listája azóta bővült: a kézdivásárhelyi Agache-ügy kapcsán újabb öt magyart ítéltek börtönbüntetésre (közülük hárman külföldre távoztak), a székelyudvarhelyi Csereháti-ügy kapcsán pedig Bardóczi Csaba kapott három év és két hónapos börtönbüntetést, de ő is elmenekült az országból. Az 1989. decemberi események miatt elítélt zetelaki és oroszhegyi magyarok mindegyike kegyelemmel szabadult, azóta többen öngyilkosok lettek.


forrás: MNO



[HUNSOR medencefigyelő - ® HUNSOR -]

» vissza a HUNSOR honlapjára