Most a jövô évben esedékes népszámlálásra gondolva megrémültem, hiszen az egykori 35-45 fôs osztályainkból növendékeink 40-60, sôt ennél is nagyobb százaléka külföldön telepedett le! Arról nem is beszélve, hogy az itthon maradottak unokáinak is nagy része szétszóródott a nagyvilágban, a magyarság számára elkallódott, elveszett. Többségük sajnos értelmiségi.

E veszteséget még növeli a gyerektelenség vagy az egykézés, melyet sokan azzal magyarázzák, hogy az itteni, jelenlegi gazdasági körülmények között nem lehet vállalni nagyobb családot, mivel a gyerekek részére nem tudják biztosítani azt a színvonalat, amit a jelenlegi ifjúság átlaga megkövetel.

Az egykézésnek, sajnos, hagyománya van Erdély több vidékén, ez is anyagi természetű. Tudjuk, hogy a magyarság az elmúlt századokban fôleg mezôgazdasággal, gabonatermesztéssel foglalkozott. Már a honfoglalás idejében is az alföldet tartotta értékesebbnek még állattenyésztésre is. Mivel nálunk, Erdélyben kevés a sík, mezôgazdaságra alkalmas terület, az ilyen helyeken megtelepedett családok, például Körösfô környékén, a Székelységben Hármasfalu vidékén és máshol is, nem akarták az amúgy is apró családi birtokot felosztani a több gyermek között, ezért az egyke mellett döntöttek. Így két család birtokának házasság által való egyesítésével akár még növelhették is azt. Ahelyett, hogy a második, harmadik gyermeket más, esetleg jövedelmezôbb foglalkozásra készítették volna fel, lemondtak róla és ez a szokás hagyománnyá vált. Lehet, hogy más foglalkozások között annak idején nem is igen lehetett válogatni, a kereskedelem pedig az utak akkori állapota, valamint a tatár, török rabló hordák betörései miatt fejletlen volt, nem biztosíthatott a késztermékek részére piacot.

Ezek a nehézségek nem okoztak gondot azonban a hegyi lakosságnak, amely állat-, fôleg juhtenyésztéssel, fakitermeléssel foglalkozott, vándorolt a havasi legelôkön minden megkötöttség és kötelezettség nélkül, szaporodhatott. A több gyermek több segítséget jelentett és nagyobb védelmet a vadállatokkal szemben. Mivel életmódjuk miatt jelentôs értékeket nem halmoztak fel s a sűrű erdôk szinte áthatolhatatlanok voltak, a hordák sem háborgatták ôket.

Erdélyt tehát nem csatákban, háborúkban, nem is csak politikai melléfogások eredményeként vesztettük el, hanem az erdélyi magyarság önzô, vagyonát féltô, egykére alapozott felfogása, hagyománya miatt. Ezek után feltevôdik a kérdés: mindezért ki a felelôs és mit lehet tenni az elvándorlás ellen. Ha nem is tudjuk teljesen leállítani, de legalább fékezni, amennyire csak lehet.

Ezt a kérdést elemezve rá kell jönnünk, hogy elsôsorban nekünk, a tanítóknak, tanároknak a felelôssége nagy. Megtettünk-e mindent annak érdekében, hogy egy olyan öntudatos, magyar ifjúságot neveljünk fel, amely képes saját, személyes érdekeit népe, nemzete érdekeinek alárendelni? (A szülôk felelôsségét nem említem, mivel ôket is mi neveltük). Szó sincs róla! A bolsevista elnyomás éveiben, nem csak itt Erdélyben, az anyaországban is kevés olyan tanár volt, aki akár a szavak közt, árnyaltan szembe mert volna szállni a rendszer elnemzetlenítô, nálunk még a beolvasztást is elôirányzó, központilag irányított politikájával. Szegény tanulóink, fôleg a vegyes iskolákban nem tudták megérteni, hogy ôk, mivel magyarok, mindenhol megbélyegzettek és csak jóval több tudással, több munkával érhetik el mindazt, amit mások csupán nemzetiségük folytán megkapnak.

Az így felnôtt generációkból ha egy-kettô eltávozott, kivándorolt és valahol nyugatabbra sikeres lett, a többi ôt tekintette mintaképnek, akit érdemes követni, utánozni, sôt segítségére számítva egyesek utána is eredtek. Így vesztettük el a legtehetségesebb koponyákat, akik nemcsak különbözô tudományokban jeleskedtek, de az új nemzedék vezetôivé, irányítóivá, politikai képviselôivé is válhattak volna.
És mi a helyzet ma? Általában a jobbmódú, értelmiségi családok gyerekei járnak elöl a kivándorlásban és az egyéni meggazdagodásra összpontosítanak. Több érettségi találkozón belehallgatva a csevegésekbe, szomorúan értesültem arról, hogy a kivándoroltak többsége igyekezett társait túllicitálni, elképeszteni megvalósításaikkal: ház, esetleg fürdômedencével, nyaraló vagy nyaralók, márkásabbnál márkásabb gépkocsik stb. Amikor felvetôdött az örökös, a gyermek kérdése, kiderült, hogy a vagyon utáni hajszában gyerekre nem volt idô és energia. És ami a legszomorúbb és érthetetlenebb, pontosan az ilyen dicsekvô, de tehetséges üzletemberek (akik ma itthon is vállalkozók lehetnének), hagytak el bennünket az elsôk között és teremtettek külföldön luxus feltételeket, melyek alapjául legtöbbször az itthon örökölt vagy az ôsök által összekapart és általuk értékesített vagyon szolgált alapul, kiinduló tôkeként.
A tanári munkának csak egyik része a nevelés amivel, mint látjuk, nem sokat dicsekedhetünk. A másik a személyes példaadás. Megértettük, hogy egyesek kénytelenek voltak elhagyni hazájukat politikai üldöztetés, származásuk miatt még a tanárok közül is. A diákoknak nem lehetett akkor megmagyarázni, hogy esetleg legtehetségesebb, legkedveltebb tanárukat mi kényszerítette ilyen lépésre, ezért néha az is hatással volt reájuk.

A példamutatás nagyon fontos, de építô vagy romboló hatása is nagy lehet. Ez nemcsak a nevelôkre érvényes, hanem az értelmiség egészére vonatkozik, amely elhagyta népét, nemzetét.

Elsôsorban falvainkon nagy az értelmiség példaadásának az ereje. Ha a tanítónak, lelkésznek, orvosnak több gyereke van, ez jó hatást gyakorolt az ottlakókra, az ottani ifjúságra, de az ellenkezôje is érvényes. Kevés gyermekük esetén az ifjúság sem igyekszik növelni a gyermekáldást. Ugyanúgy mintát adhat az értelmiség az elvándorlás és itthonmaradás terén is. A legnagyobb felháborodást a lelkészek kivándorlása váltja ki, akik rossz pásztorként elhagyják a nyájukat, felekezetüket, holott nem csupán egyházi szolgálatot, hanem népük, nemzetük szolgálatát is vállalták.

Az értelmiség elvándorlása miatt az ittmaradottakból kellett és kell továbbra is kiválasztanunk vezetôinket akár jók, akár gyengék, akár megalkuvók, akár becsületesek, akár tisztségvállalásuk egyetlen célja az, hogy elôbb gyerekeiket telepítsék a lehetô legjobb feltételek között külföldre s majd, késôbb maguk is kövessék azokat? Jelenlegi vezetôink közül sokakat érhet ez a vád!

Ezek után állíthatjuk-e még,hogy az elvándorlás vagy itthonmaradás kérdése mindenkinek csak saját, személyes ügye avagy belátjuk, hogy ez az egész közösségünknek, népünknek okoz felmérhetetlen károkat, szenvedést? Az elmenôk az ittmaradottak jövôjét is megpecsételik. Hovatovább kisebbségünk szórvány-kisebbséggé degradálódik, egyre fogyó számunk miatt mind kevesebb és kevesebb jogot tudunk kiharcolni fiainknak, unokáinknak. A felháborodottan visszaigényelt iskoláinkba kiket fogunk majd beíratni, tanítani?

Gondoltak-e ezek az elvándorlók arra, hogy nem csak szüleik, testvéreik sírját hagyták itt, de azt a baráti kört is, melyet sehol pótolni nem tudnak és bárhova is veti ôket a sors, idegenek lesznek, betolakodóknak fogják ôket nézni, sôt néhol még magyarságukat is kétségbevonják? Gyerekeik nem fogják ismerni ôseik nyelvét, amit ükanyáik hosszú századokon át ôriztek és adtak tovább. Elfelejtették volna a nagy igazságot; amirôl önként mondunk le az örökre elveszett, vissza nem szerezhetô?

Ha mindezekhez hozzáadjuk azokat a veszteségeket, amelyek a vegyes házasságok vagy a szórványvidékek elmagyartalanító hatásából származnak (ti. nincs magyar iskola és ma már csak alig vagy egyáltalán nem beszélik anyanyelvüket, esetleg az érvényesülésért nem is ismerik el magyar eredetüket), akkor szinte reménytelen és tragikus számunkra a jövô évi népszámlálás eredménye.

Ezért hatalmas a felelôssége minden tanítónak, tanárnak, s méginkább a lelkésznek, papnak és minden értelmiséginek; kötelességük feléleszteni azt a lappangó, pislogó nemzeti öntudatot,ami talán még nem aludt ki teljesen a mostoha körülmények közt élô magyarjainkból.


forrás: Szabadság, Kolozsvár



[HUNSOR medencefigyelő - ® HUNSOR -]

» vissza a HUNSOR honlapjára